Bármily undorral töltenek is el bennünket Báthory Zsigmond fentebb előadott példátlan kegyetlenkedései, egy tekintetben ez a szörnyeteg ember mégis megérdemli, hogy az elismerés hangján emlékezzünk meg róla. Ő volt ugyanis az, aki nemcsak átlátta, hogy Erdély viszonya a Portához nemcsak, hogy természetellenes és nem méltó a magyar nemzethez, mint a kereszténység egyik oszlopos tagjához, hanem hatalma teljes erejével síkra is szállott és mindent elkövetett, hogy a régi, hatalmas Magyarországnak immár hosszú idők óta különváltan élő két része, Erdély és a királyi Magyarország, ismét egy testté olvadjanak össze, hogy amennyire lehet, külső segítség által is támogatva, közös erővel rázzák le nyakukról azt az embertelen igát, amely alá a félhold mindjobban hajtani akarja mindkettőjüket. Csak az a kár, hogy az új szövetséges, Rudolf császár és király, bár neki ép oly érdeke volt a török visszaszorítása, legalább is a Duna–Száva vonala mögé, testileg és lelkileg annyira gyengének és törődöttnek mutatkozott, hogy semmiképp sem tudott arra a magas piedesztálra felemelkedni, amelyet számára a sors legalább elvben a kereszténység megoltalmazása és megmentése érdekében kijelölt és szinte kedveskedőleg felkínált. Világosan kitűnik ez az előadandó események további folyamából.