Az 1593. évi események s legfőkép az a körülmény, hogy Szinán pasa az ezévi hadműveletek befejezése után seregét nem vezette vissza Konstantinápolyba, hanem Buda és Belgrád tájékán déli szállásokba helyezte el, arról győzte meg a prágai udvart, hogy az ez évben megkezdett nagy háborúskodásnak 1594-ben feltétlenül folytatása lesz és még szerencse volt ránézve, hogy akkori szokás szerint télen át a törökök is szüneteltették a nagyobbszabású hadműveleteket s így Rudolfnak alkalma nyílt, illetve jobban mondva nyílt volna, hogy 1594 tavaszáig a kellő előkészületeket megtegye. A készülődésnek egyik legkézzelfoghatóbb jele a délkeleti határokon a parancsnoklási viszonyoknak újabb szabályozása volt, miáltal ezeken a vidékeken a döntő szó Mátyás és Miksa főhercegek kezébe került. Ezzel egyidejűleg nagyobbszámú csapatok készenlétbe helyezésére is történtek intézkedések, úgy hogy a prágai vezető körök, ha egyebet nem, legalább lelkiismeretüket megnyugtatták, hogy nem készületlenül várják a törökök küszöbön álló további erőlködéseit. Ezek a nagyarányú készülődések, mint tudjuk, Szinán pasának nem csekély aggodalmat okoztak, mi miatt ő is újabb erősbítéseket kért Konstantinápolyból. Ilyenformán aztán mindkét fél részén az 1594. évi hadjárat kezdetén oly nagyszámú erők léptek sorompóba, hogy azokkal a két birodalom között fennálló és már hosszú évek óta húzódó vitás kérdést végre végérvényesen el lehetett volna intézni, de ez mindenekelőtt nagyívelésű, komoly, tetterős vezetést tételezett fel, ami azonban egyik fél részén sem nyilvánult meg. Igy történt aztán, hogy a végső döntés nemcsak hogy 1594-ben, hanem még jó sokáig sem következett be, ami végeredményben egy felette hosszas küzdelemnek, egy több évre terjedő, hosszú, igen hosszú, testet-lelket emésztő háborúnak vetette meg az alapját, amelynek és az azzal összefüggő főbb kérdéseknek Acsády nem katona létére is olyannyira találó és helyes képét festi meg, hogy mielőtt a történtek fölött a magam véleményét kifejteném, jónak látom mindenekelőtt a kíváló író művéből az erre vonatkozó részt teljtartalmúlag ideiktatni. „A háborúban, – írja Acsády[1] “ – melybe a török elbizakodottság Rudolf királyt sodorta, maga a porta lépett fel támadólag. A nagyvezír sokáig készült és roppant sereggel jött az országba. Tett is némi hódítást, de az eredmény nem állt arányban a rengeteg áldozattal, melybe került s az 1593.-iki hadjárat mérlege egészben jóval kedvezőbb volt a királyra, mint a törökre. A szultán birodalmának elgyöngülése, a török hadszervezet bomlása nyert kifejezést a kudarcban, mely döntővé válhatott volna, ha a király a télen át is folytatja a háborút. Téli háború azonban akkor nem dívott sehol. Sem a keresztény, sem a török vezérek nem ismerték, s az akkori véderő téli háború viselésére fel sem volt szerelve. A fogadott katonaság, s nem az állandó hadsereg, mely mindig rendelkezésre áll, vitte a háborúban a főszerepet. Ez pedig csak néhány hónapi harcra szerződött. Volt ugyan mindenütt állandó katonaság is, de ez a várak helyőrségéül szolgált. Ellenben a mezei had, a tulajdonképpeni működő sereg rendesen novemberben, a töröknél Szent Demeter napján (november 10.-én) haza kívánkozott, s a télies idő beállta véget is szokott a nagyobb műveleteknek vetni. Télen át csak portyázások, apróbb csatározások folytak és még a nagyobb várak vívása is szünetelt. Kikeletkor azonban újra élénkülni kezdett a harctér, de a tulajdonképpeni háború csak a nyári évszakkal, néha még későbben, szeptemberben vette kezdetét. Soha sem lévén elég pénze, a király csak lassan bírta a szükséges hadat összetoborozni, s a hosszú háború folyamán sokszor nagyon későn, „német módra“ – mondták az egykorúak – indította meg a műveleteket. Ez a hosszú háború nem módra vezetett háború volt, mely folyik szakadatlanul, míg a küzdő felek egyike végkép ki nem merül s békét kötni nem kénytelen. Az önálló hadjáratok egész láncolata az, melyeknek nem a küzdő felek kimerültsége, nem is a katonai érdek, hanem tisztán az idő, a téli évszak beállta vet véget. Akkor mindegyik fél téli szállásra küldi, rendesen egyszerűen elbocsátja seregét s így a megvert fél időt nyer vereségét kipihenni s új segélyforrásokat nyitni, melyekkel a jövő nyáron újra kezdheti a harcot. Ennek megfelelően változik a siker; mindegyik hadjárat más-más eredménnyel végződik s hol az egyik, hol meg a másik fél kerekedik felül. Nagy, döntő csatákat lehetőleg mindegyik kerül s inkább egyes várak megvételével igyekszik ellenfelét kimeríteni. Ilyen lefolyást vett a hosszú háború is. Mindegyik hadjárat egészen önálló háború, külön katonai actio s végeredményben úgyszólván mindegyik évben máskép alakult. Hol a király, hol a szultán emelkedett túlsúlyra, hogy a következő évben ismét elveszítse. Az eredmény a hadvezénylettől s a rendelkezésre álló katonai anyagtól függött. Ez pedig szintén minden évben változott. A fővezérségben Mátyás és Miksa főhercegek osztozkodtak. Hol az egyik, hol a másik volt a névleges fővezér. Egyik sem katona, egyik sem hadakozó természet. Méltán mondta az egykorú Illésházy István – különösen Mátyás főhercegnek lelkes híve, – hogy Mátyás nemcsak „tudatlan a hadviselésben, de természet szerint puha és lágy ember és gondviseletlen.“ Ezek után Acsády kivonatosan azt közli Illésházy följegyzéseiből, amit már feljebb a 119–120. oldalon szószerint idéztünk. Azután így folytatja Acsády: „Ez a jellemrajz Mátyás főherceg egyik legkíválóbb magyar hívétől származik. De a legilletékesebb külföldiek is megerősítik minden egyes részletét. Mátyás egyik legjelesebb hadvezére, Mansfeld Károly gróf, halálos ágyán (1595-ben) oda nyilatkozott: „Ismerem alacsony voltomat, de inkább tízszer meghaltam volna, semhogy tűrjem, mit a főherceg két éven át a legnagyobb életveszélyben eltűrni kényszerült“ az idegen zsoldosoktól[2] Miksa főherceg, ki Mátyást időnkint felváltotta, szintén igen tudatlan ember“, sőt „szerencsétlen vala a hadakozáshoz“. Csakugyan üldözte a végzet mindenben, amihez kezdett, nemcsak Magyarországon, hanem külföldi vállalataiban is. Még egy harmadik főherceg neve is szerepel a háborúban. Ez a „geréczi (gráci) herceg“ stiriai Ferdinánd, kit a pápa 1594 elején felszólított, fogadja el a török elleni fővezérséget. Szerencsére nem tette, s csak később vezetett egy nagy katonai műveletet, de a legteljesebb kudarccal. Ő, aki annak idején lángra lobbantotta a harmincéves háborút, mely sok millió embert vitt sírba és sivataggá tette Közép-Európa nagy részét, még kevésbé volt seregvezetésre alkalmas, mint a másik két főherceg. Az egykorú író szerint „a hadakozásban is inkább mindenkor a jezsuitákkal tanácskozik.“ (Illésházy id. m. 98.) Szerepelt végre az uralkodóház még egy rokona a hadjáratban, Károly burgaui őrgróf, tiroli Ferdinánd főherceg és Welser Filippina fia, elég jó katona, de minden hadvezéri tehetség nélkül. – Szerencsére a főhercegek rendesen csak névleg viselték a fővezérséget s legtöbbször mások végezték helyettük a fővezéri teendőket. Magyar azonban sohasem, pedig éppen ez időben voltak a magyarságnak nemcsak hősei, elszánt, életüket és vérüket mindig feláldozni kész kapitányai és vitézei, hanem jeles hadvezérei is és őket illeti a hosszú háború babérjainak legtöbb és legszebb levele. Ama kisebb feladatok megoldásában, melyekkel megbízattak, hadvezéri képességük fényes tanúbizonyságot nyert. De első helyre sohasem állították őket, még azokat sem, kiknek hűsége, megbízhatósága iránt a legcsekélyebb kétség sem támadhatott. Mindnyájan kitűntek még az előző évtized harcaiban, s főleg Pálffy Miklós, Nádasdy Ferenc, Zrinyi György voltak dicsőséges alakjai a hosszú háborúnak is. De csak mellékalakok maradtak, mert politikai tekintetekből nem állították első helyre, sőt szavukat sem igen vették figyelembe.[3] Még legtöbbet hallgattak Pálffyra, minthogy a császárnak udvarában nevelkedett föl… E helyett idegenből hozták a hadvezért s ez az import a véletlen szerint hol kitünő, hol fölötte silány volt. Egyes idegen vezérek kétségkívül kiérdemelték nemzetünk örök háláját. Legelöl közöttük Mansfeld Károly gróf … Nyomdokaiban járt Schwarzenberg Adolf … Ép oly jó emléket hagyott nálunk Mercoeur herceg … Kevésbé mondható ez Rusworm Kristóf Árminról. [4] Ez már nyers, iszákos, lelketlen ember, de amellett vitéz katona volt, nem hadvezéri tehetség nélkül. E jelesek, vagy jelesebbek mellett azonban sok más jelentéktelen, gonosz, csak a maga hasznát leső ember működött a fontosabb állásokban… Maga a tiszti kar és a sereg Európa minden nemzetének vegyüléke volt. Hazafiság, eszményi érzelmek nem fűzték őket a földhöz, melyen életüket kockára tették. Földrészünk különböző országaiból toborzották őket, s nem volt köztük sem nyelvi, sem vallási egység. Szokásaikra, felszerelésükre, sőt hadi szabályaikra is nagyon különböztek. Csak az év egy bizonyos részén át akartak szolgálni, hogy szerződésük letelvén, mennél nagyobb vagyon birtokában térjenek haza övéikhez. Szolgálatuk természetéből folyt tehát, hogy ellenséget és jóbarátot egyaránt raboltak s minél több prédát igyekeztek összeharácsolni. De nem a legénység állt az erkölcsiség legalantabb fokán. Tisztei rendesen még romlottabbak, még falánkabbak, még lelketlenebbek voltak s nemcsak a népet, hanem a katonát magát is csalták-lopták, hihetetlen agyafurtsággal. A királyi kincstár rendesen üres lévén, a zsoldoshad sohasem kapta rendesen fizetését, sőt nem kapta akkor sem, ha a kincstár a pénzt kiszolgáltatta. Egy részét a tisztek vágták zsebre, sikkasztották el. A német kapitányok a legtöbb esetben sem a várakban, sem a mezei hadban nem szoktak annyi katonát tartani, amennyit számadásaikban kimutattak, hanem bezsebelték a többletet. Néha azonban tényleg hónapokon át nem kaptak pénzt, s így a szolgálatban álló katonaságot sem fizethették, mely gyakran a legnagyobb nyomorba jutott, s kénytelenségből a lakosságot rabolta ki. A várak állandó, akár magyar, akár német őrsége gyakran kényszerült az ilyen rablásra vetemedni. De Magyarországnak igazán egyptomi csapása, a mezei had, az évenként becsődülő zsoldos had lett s „emberi nyelv le nem describálhatná az ő fertelmes utálatos hadba jövéseket“, azt a bestiális rablást és pusztítást, melyek szörnyű rajzai ez időszak országgyűléseinek okirataiban s más emlékekben mindig ismétlődnek. Fosztogatásaik nem a hadjárat folyamán, hanem később, télvíz idején érték el tetőpontjukat. A zsoldosok ugyanis a hadjárat befejeztekor csak az esetben távoztak az országból, ha a kincstár ki tudta hátralékos zsoldjukat fizetni. Rendesen azonban nem teljesíthette a fizetést, hanem azon csapatokat, melyeknek zsoldkövetelésük volt, magyar földön téli szállásra küldte, míg a kellő pénzt összegyüjtheti. Ezzel kiszolgáltatta az elégedetlen, gyakran éhező, rongyos katonák barbárságának és zsákmányolásának ama vidékeket, melyek téli szállásukul rendeltettek. A katonák egész zsoldjukat később sem kapták meg; a kincstár lealkudta harmad-negyed részét, mire a rászedett, felbőszült zsoldosok a népre vetették magukat s annak vagyonából igyekeztek kárpótlást szerezni. – Az idegenek mellett az összes hadjáratokban igen nagy számmal szolgáltak magyarok. Egy részük állandó őrségét tette a végeknek, másik része, mint mezei had, néhány hónapra volt felfogadva. Végül voltak irreguláris csapatok, a szabad hajdúk, kik rendes zsoldot sem kaptak, hanem abból éltek, amit ellenséges földön szereztek. Mivel a magyar csapatok épp oly rendetlenül kapták fizetésüket, mint az idegenek, kénytelenségből ők is sokat garázdálkodtak, sőt a szabad hajdúk olyan tettekre vetemedtek, hogy a törvény egyszerű kiirtásukat, kipusztításukat rendelte el. – Ilyen volt a katonai elem, mellyel a király a háborút viselte, s ennek felelt meg a háború eredménye is. Győzelem és vereség szaporán váltakoztak. Ha az egyik hadjáratban győzött, a következőt ismét érzékeny veszteséggel zárta le. Igy történt ez mindjárt a háború elején s az 1593.-iki szép sikereket a következő évben súlyos csapások követték. Az új, 1594.-iki hadjáratra alkalmas hadvezérről sem gondoskodtak s az alsó-magyarországi sereget Mátyás, a szlavóniait Miksa főherceg vezette. Mátyás mellett voltak ugyan magyarok, kik ez évben is kitüntették magukat. De a főherceg leginkább gróf Hardegg Ferdinándra hallgatott, ki pedig rossz hadvezér, sőt hitvány katona volt.

Hogy a legfőbb vezetők az 1594. évi háborúban egyik részen sem voltak valami nagykaliberű emberek, az legjobban az általuk megállapított hadjárati célokból tűnik ki. A rendelkezésre álló sereg nagyságához mért, igazán nagy és magasztos, a birodalmak sorsát lényegesen befolyásoló célt, így elsősorban az ellenséges sereg tönkretételét, a fővezérek egyike sem tűzte ki maga elé. Mindegyiknél a vágyak netovábbja az ellenfél kezében lévő várak és erődített helyek megszerzése körül forgott és pedig még a legszebb siker esetén is csupán az ellenség kezében lévő egy-egy darab földnek, nem pedig egész területeknek a megszerzését, illetve az ellenségtől való megtisztítását jelentette. Mátyás főherceg azáltal vélt még önmagán is túltenni, hogy egyszerre három várnak a megszerzését vette kilátásba és magyar alvezére, a kiválóan derék és ügyes Pálffy, a neki kiutalt feladattal, Nógrád megvételével hamarosan végzett is, ellenben Teuffenbach Hatvan, maga Mátyás pedig Esztergom előtt, a főleg magyar csapatok és magyar vezérek által Turánál kivívott fényes sikertől eltekintve, sehogy se tudott zöld ágra vergődni, amikor pedig Szinán pasa a láthatáron megjelent, mindkettőjüket annyira elfogta a félelem, hogy nyomban eltüntek a tett, illetve az ostrom alatt tartott várak színhelyéről, pedig tudjuk, hogy eleinte az öreg Szinán pasa sem volt túlfűtve az önbizalomtól és eredetileg ő sem gondolt egyébre, mint hogy a hatalmas ellenség által szorongatott Esztergom segítségére siet és csak amikor látta, hogy puszta megjelenése oly érzést váltott ki ellenfeleiben, mint a hatalmas kandúr közeledése a cincogó egerekben, szökött ambíciójának hőmérője oly magas fokra, hogy egy füst alatt nemcsak várat ment foglalni, hanem azzal kapcsolatban az ellenséges fősereggel való leszámolást is beiktatta ezúttal elvégzendő feladatainak lajstromába. Szinán megjelenése többé-kevésbé váratlanul történhetett meg, mert másként nem tudjuk magunknak megmagyarázni, miért kellett volna a keresztény főseregnek annyira fejvesztetten a Duna védőszárnyai mögé vonulnia, ezáltal a Bécs felé vezető utat szabaddá tevén. Ezt a nagy hibát helyrehozandó, a főherceg hamarosan visszatért ugyan a Duna jobb partjára, az említett főútvonalat elzáró és biztosító Győr mellé, de ez csak Szinán pasa nehézkessége és késedelmeskedése folytán vált lehetségessé, mert a helyzet helyes mérlegelése és felfogása mellett Szinán pasának villámgyorsan kellett volna Győr környékének kézbevétele iránt gondoskodni, mely esetben a kerülő úton odatörekvő Mátyás főherceget feltétlenül megelőzhette volna. Hogy aztán Szinán pasa az ellenséges fősereg közelléte dacára hozzáfogott a kiválóan fontos Győr megostromlásához, ez mindenesetre elismerésre méltó dolognak mondható. Amíg a keresztény fősereg közelben volt, addig ez az ostrom meglehetősen nehéz probléma számba ment, ezért Szinán minden tőle telhetőt megtett, hogy Mátyás seregét onnan elcsalogassa, s miután ez nem sikerült, erőszakkal eltávolítsa. A török fővezérnek ez az elhatározása és az annak végrehajtása körül tanúsított erélyes és céltudatos munkálkodása teljes mértékben megérdemli elismerésünket, de amikor ezt a törekvését végre siker koronázta, oly hibát követett el, amely igazi hadvezéreknél ritkán szokott előfordulni. Ő ugyanis, mint tudjuk, futni engedte Mátyást tönkrevert seregével együtt s a maga részéről folytatta a most már majdnem értéktelenné vált Győr ostromát, holott ép ellenkezőleg kellett volna cselekednie: Győr megfigyelése és körülzárva tartása mellett teljes erővel Mátyás felbomlott serege nyomában megállás nélkül egészen Bécsig kellett volna előnyomulnia, mert hiszen ez volt Murad szultánnak is eredeti elgondolása és vágyainak netovábbja, hogy a Habsburgok ősi székvárosát, Bécset ejti hatalmába, aminek tényleg szinte beláthatatlan következményei lettek volna.[5] Ilyenformán Szinán pasát a legjobb akarat mellett sem sorolhatjuk a nagy, zseniális hadvezérek sorába, de szerencséje, az bőven volt, ami abban nyilvánult meg, hogy őt a sors következetesen még nálánál is gyengébb ellenséges hadvezérekkel állította szembe. Ezek egyik, valóban szánalomra méltó alakja, a tehetetlen Hardegg gróf volt, aki a gondjaira bízott, kiválóan erős és csapatokkal is elég bőven dotált Győrt oly gyorsan adta át ellenfelének, amin még ez is a legnagyobb mértékben meglepődött. Hardegg gróf keservesen lakolt bűnéért, már csak azért is, mert Bécsnek egyik legfontosabb kulcspontját juttatta végső szükség nélkül az ellenség kezébe. Csakhogy ebben bizonyos tekintetben Mátyás főherceg is ludas volt, mert ő Győrben visszahagyott alvezérét teljesen magára hagyta, holott a főhercegnek is egyik legelemibb kötelessége lett volna, hogy mindenünnen hamarjában újabb csapatokat összegyüjtve, azokkal sietve igyekezzék a cserben hagyott vár és védőrség felmentésére és segítségére visszatérni, de ő erre vonatkozólag még csak jóakaratáról és jóindulatáról sem tudta alárendeltjeit meggyőzni, mi pedig utólag a főhercegnek ezt az eljárását csak a legnagyobbfokú rosszalással illethetjük. Ez azonban csak kis mértékben enyhíti a Hardegg gróf által Győr kishitű feladása révén elkövetett nagy hibát, mely annál szembetűnőbbé válik, ha a sokkal nehezebb viszonyok között lévő Komárom eredményes védelmét vesszük tekintetbe. De itt a hősi halált halt Braun, mint egyéb tetteiből is kitűnik, a legnagyobb hozzáértéssel és lelkesedéssel teljesítette feladatát kisded csapata élén s az általa beleoltott igazi katonás szellem a szeretve tisztelt parancsnok elmúlása után továbbra is csodálatra méltó hőstetteket volt képes művelni.

A Miksa főherceg körletében történt események szintén amellett tesznek tanúságot, hogy ha a csapatok bármíly szépen oldják is meg a rájuk bízott feladatokat, azért végeredményben minden fáradozásuk és az azáltal pillanatnyilag elért siker kárba vész, ha a felsőbb vezetés nem ért ezen kezdő sikerek megalapozásához és kellő mértékben való kiaknázásához. Tartós sikereket csak ott lehet elérni, ahol a csapatok nagyarányú teljesítőképessége és erkölcsi deréksége a hadvezérek hadratermettségével és tudásával harmónikusan egymásba olvadnak és egymást kiegészítik.

[1] Szilágyi–Acsády id. m. V. 504.

[2] Gabelmann Miklós, Mansfeldiana militia. Frankfurt, 1597.

[3] És bár ez a mellőzés nagyon bántotta őket, azért a haza iránti szeretetből mégis helyükön maradtak. Szépen jellemi ezt a kötelességtudásból fakadó önmegtagadást Szekfü Gyula a Magyar Történet IV. kötete 225. oldalán, a következőket mondván: „A végvári élet kifejlődésének a szellemi közösség volt a feltétele és éltető eleme. Mindenkit összekapcsolt itt ugyanazon magyar érzés, a haza védelmének ugyanazon parancsoló szüksége, mely adott pillanatban minden egyéb érzést képes volt legyőzni, maga alá hajlítani. A csonka országot további csonkaságtól meg kell védeni, ez, amiért évtizedeken át urak és szegények, díszes kisérettel és egy szál kopjával rohannak megállás nélkül a török ellenségre. A csonka ország érdeke előtt minden más érdek kapitulál, még a vallási és egyéb nemzetiségi érdek is. A védelem pillanatában nincs tétovázás, protestáns és katholikus mindenkor egyképpen ugyanazon hajthatatlansággal szegül ellene a török leigázó akaratának, vallási okokból soha nincs visszavonás a magyarok közt a végvári vonalon. Az egyéni ambiciók hallgatnak, még akkor is, mikor pedig nemzetiségi jogos sérelem adhatna nekik erős hangot. A bécsi udvar akárhányszor idegent tesz a magyar urak fölé, jöttmentet, akit sem tekintélye, sem hadi tapasztalata, sem családi multja nem kvalifikál arra, hogy egy nádorfinak, vagy a szigetvári hős fiának parancsoljon. És a magyar úr meghajol a parancs előtt, mely királya nevében jön, alárendeli magát az idegennek, ha érdemtelen is, hogy tovább szolgálhassa eddigi körében a nemzeti védelem ügyét és tovább gondoskodjék a magyar vitézekről.“

[4] Életrajzát megírta Stauffer Albrecht.

[5] Jóval e sorok emgírása után olvasom Pecseri török történetírónak erre vonatkozó következő megjegyzését Thury József, A török történetírás Esztergom visszavételéről 1595-ben, Hadt. Közl. 1892 évf. 77.): „Az óriási hadsereg nagy része haszontalanul töltötte az időt… Pedig a keresztyén had veresége után nem találtak volna semmi ellenállásra s nemcsak Bécsig, hanem Prágáig elpusztíthattak volna mindent.“