| « f) A felvidéki hadjárat. | KEZDŐLAP | 3. Az 1594. évi hadjáratok. » |
A császári kormány által a törökkel szemben megszervezett magyar határvédelem nagyban véve a következő képet mutatta: A horvát–szlavon–magyar–török határ mentén a legelső vonalban számos többé-kevésbé megfelelően kiépített, azonban őrséggel általában gyengén megszállt erődített hely őrizte a hazai földet a törökök betörései és foglalásai ellen. Ezen első vonalbeli várak, erődített helyek mögött kisebb-nagyobb távolságban további különböző nagyságú és erősségű erődített helyek sorakoztak, készen arra, hogy védőrségeikkel, mihelyt szükséges, az elsővonalbeliek segítségére siessenek s végül a könnyebb vezetés céljából a XIII/11. számú melléklet szerint főkapitányságokra osztott királyi magyar és horvát-szlavon terület legfontosabb pontjain egy-egy teljhatalmú magasabb császári parancsnok ütötte fel főhadiszállását, ahonnan a hatásköre alá tartozó terület védelmét legjobb belátása szerint vezette. Ilyen gócpont volt Felső-Magyarország részére Kassa, ahol ez időben Teuffenbach Kristóf volt a legfőbb hadparancsnok. A bányavárosi kerületnek nem volt ily kimondott gócpontja és teljhatalmú főparancsnoka; ennek a kerületnek főbb ügyeit ugyancsak a kassai főhadparancsnok intézte. A Duna–Dráva közötti terület gócpontja az éppen nem központiasan fekvő Győr volt, ahol újabban gróf Hardegg Ferdinánd ezredes intézte a kerület legfontosabb hadműveleti ügyeit. Hogy miért jelöltetett ki a terület legszélén fekvő Győr gócpontnak, azt nem nehéz kitalálni: Bécs biztonságára való tekintetek játszották ennél a főszerepet. Végül a Dráva és a tenger között fekvő terület gócpontja a minden tekintetben helyesen megválasztott és kijelölt Zágráb volt, ahol 1592 őszétől kezdve Burgau őrgróf volt a mindenható, aki azonban nem valami sokat produkált sem a határvédelem megszervezése és további kiépítése, sem a fegyelem és rend kellő fenntartása érdekében. Az ő eltávozása után a jó hírnévnek örvendő Eggenberget küldték le Zágrábba, de az utasítás, amit neki adtak, az igazi régi copfos utasítás volt, mely már kezdettől fogva úgyszólván minden önállóságtól és gyors és erélyes cselekvés lehetőségétől megfosztotta az újonnan kinevezett generalisszimuszt, ha ugyan többi hasonló állásban levő magasállású bajtársaihoz hasonlóan őt is ennek nevezhetjük. Mert hogy mi értelme volt annak, hogy Eggenberg nem mint teljhatalmú parancsnok, hanem csak mint a szinte egészen más világba, tiroli messze földre rendelt Burgau őrgróf helyettese és megbízottja töltse be hivatását, amikor másrészt a hadműveletek legfőbb intézője Ernő főherceg sokkal közelebb, Grácban tartózkodott, annak egyedül a birodalom hadügyeit és hadműveleteit intéző legfőbb korifeusok a megmondhatói, akik még azzal sem elégedtek meg, hogy a szegény Eggenbergnek fölfelé kössék meg a kezét, hanem azt is kötelességévé tették, miszerint munkálkodása közben összes jövendőbeli alárendeltjeinek kívánságait is figyelembe vegye. A horvát-szlavon határvédelmi és parancsnoklási viszonyokat ennél rosszabb alapra fektetni tényleg alig lehetett volna.
Addig, amíg csak kisebbszerű török betörésekről, vagy legfeljebb nagyobb arányú portyázásokról volt szó, a határvédelemnek fentemlített megszervezése valahogyan még megfelelt a célnak,[1] de azon időponttól kezdve, amikor Konstantinápolyból egy általános nagy támadás megindítását kezdték fennen hirdetni, nem kisebb célzattal, mint hogy végre valahára Bécset is hatalmukba kerítsék, ami, habár nagyzási hóbortnak, de teljesen üres frázisnak még sem volt tekinthető; most már megfelelő erejű és összeállítású hatalmas tábori hadsereg felállításáról kellett volna gondoskodni, mely képes legyen az ellenállhatatlan erővel és határozott hódító szándékkal előnyomulni akaró török száz- vagy többszázezer főnyi sereggel a döntő küzdelmet felvenni. Erre nézve pedig a császári udvar részéről egyáltalában semmi sem történt. Szerencse, hogy a török kolosszus most is meglehetős nehezen megindítható és csak lassan, mesterkélten és nem a kellő eréllyel, tervszerűséggel és határozottságga működni tudó faktornak bizonyult, mert különben Bécs könnyen abban a sorsban részesülhetett volna, hogy Szent István tornyára most már hamarosan kitűzték volna a török félholdas lobogót.
Rusztán bég két ízben történt betörése Petrinjánál, valamint Hasszán pasa már sokkal nagyobb szabású támadólagos fellépése Sziszek megvétele céljából csupán előjátékai voltak a szultán által hirdetett nagy támadó hadjáratnak s így tulajdonképpen csak mint az egész 1593. évi hadjárat epizódjai jöhetnek számba, bár a sziszeki események utóbb Eggenbergék döntő győzelme és Hasszán pasa seregének teljes tönkremenése folytán mindkét hadviselő félre nézve döntő fontosságúakká váltak, illetve jobban mondva döntő fontosságúakká válhattak volna, ha Eggenberg a szerencsés kezdet előnyeit kihasználva, legalább Ernő főherceg elég szűkre szabott hadműveleti tervét, Petrinja és Bihács visszafoglalását, illetve a Pozsega vidékére való behatolást, amit a stiriai haditanácsosok követeltek tőle, valóra váltotta volna. De így, teljesen passzív magatartása mellett a sziszeki remek győzelem mindvégig csak üres virág maradt, amelynek nem szokott termő ereje, gyümölcse lenni.
Hogy Hasszán pasa miért helyezett olyan nagy súlyt Sziszek várának birtokbavételére, hogy most már harmadszor tekintélyes, immár ostromszerekkel is kellően felszerelt erőkkel indult ellene, az abban leli magyarázatát, hogy ez a váracska a Száva völgyén át Krajnába és Karinthiába vezető legrövidebb utat zárta el az ezen tartományokba utóbb mind sűrűbben ellátogató török portyázó csapatok elől. És mindenesetre feltűnő, sőt majdnem hihetetlen, hogy ez a mindössze 100 rendes katona által védett váracska – mert az újoncok és polgári egyének túlsokat nem nyomhattak a latba – teljes tíz napon át sikerrel tudott ellenállni az ellenség 25–30.000 főnyi, ostromszerekkel is bőven ellátott óriási túlerejének. Ez az örvendetes tény mindenesetre a védőrség, elsősorban a parancsnokok derék kitartásának is köszönhető, de emellett az én nézetem szerint döntő tényezőül Hasszán pasa nagyfokú energiátlansága játszotta a főszerepet, mert azon időponttól kezdve, amikor az Odra melletti Kulpa-híd elkészült, s így most már a törökök az erősséget nemcsak nyugat, hanem észak felől is körülzárhatták, lövethették és fölényes támadással megrohanhatták, már nem is túlnagy energia és akarat kellett hozzá, hogy a váracska máról holnapra gazdát cseréljen. Megkönnyítette Hasszán pasa feladatát, hogy Eggenbergék nem valami túlgyorsan siettek a megszorult váracska és védőrségének segítségére.
A pasa ama elhatározását ellenben, hogy amikor megtudta, hogy nagyobb számú fölmentő had közeledik, azt nem várta be a Kulpa és Száva karjai által erősen védett vár közvetlen közelében, ahol ő nagyszámú seregét még csak harchoz sem fejlődtethette, hanem támadólagos szándékkal eléje ment a közelgő felmentő ellenséges hadnak, amelynek számerejéről a Brezovica tájékára előretolt különítményének jelentéseiből biztosan legalább megközelítőleg találó képet nyerhetett s így tudhatta, miszerint azzal szemben többszörös túlerő fölött rendelkezik, – a legteljesebb mértékben helyeselnünk kell.
Az összeütközés illetve csata színhelyét minden valószínűség szerint neki állott módjában kiválasztani és meghatározni. Hogy e célra a Kulpa-könyök északi partjához közvetlenül csatlakozó tereprész nem volt a legalkalmasabb, azt a csata lefolyása és tragikus vége eléggé bebizonyította. Három folyó közé szorítva, mindig veszedelmes dolog a sereg hátát közvetlenül az egyik folyónak támasztani, mert az balsiker esetén a csapatok biztos sírjává válik. Sokkal jobb lett volna odáig előnyomulni, ahol a Száva és Odra folyása legközelebb esik egymáshoz, vagyis nagyban véve mintegy 1000 lépéssel ama vonalon túl, amelyen az Eggenberg-csoport vette fel a harci tagozást, mely esetben a török seregnek sokkal nagyobb lett volna a mozgási szabadsága. Azt sem helyeselhetjük, hogy Hasszán pasa egész erejét, tartalék kikülönítése nélkül, mert hiszen a vár előtt maradt részt a nagy távolságnál fogva nem tekinthetjük annak, egy vonalba állította csatarendbe; viszont az ívszerű felállítást nem mondhatjuk rossznak, mert ezzel túlereje tudatában már kezdettől fogva az ellenség kettős átkarolását készítette elő, talán nem is gondolva arra, hogy végül ő lesz az, akinek jobb szárnyát oldalba és hátba fogják. És nincs kizárva, hogy Hasszán a szokottnál jóval hátrább marradt Eggenberg-csoportot csak későn vette észre. Ezzel szemben annál jobbnak és szerencsésebbnek mondhatjuk a mieink harchoz való csoportosítását és főleg az erős tartalék-csoportnak a kikülönítését és én Auersperg nem egészen tárgyilagosnak látszó kijelentése ellenére, hogy mire az Eggenberg-csoport a harc színhelyére ért, már ott nem akadt teendője, erősen meg vagyok győződve arról, hogy a döntést éppen ez a kellő időben és kellő energiával közbevágó csoport idézte elő. Egyébként Auerspergnek a mi huszárainkra vonatkozó gáncsoskodó megjegyzése sem helytálló. Igenis elismerjük, hogy az mindenkoron a magyar huszárok vérében volt, hogy amint az ellenséget megpillantották, a kölcsönös erőviszonyok hosszas latolgatása nélkül, igazi magyar virtussal nekirohantak az ellenségnek, amit a jelen esetben már csak azért is annál inkább megtehettek, mert tudták, hogy hátuk mögött még tekintélyes számú erők vannak, amelyek nem fogják őket cserbenhagyni. Ezzel azonban nem azt akarjuk mondani, hogy ezt a korai, talán elhamarkodott, izolált előretörést feltétlenül indokoltnak is tartjuk. A legnagyobb hiba és baj a dologban úgy látszik az volt, hogy huszárjaink támadása főképp az ellenséges gyalogság, a janicsárok ellen irányult, akik pedig mesterileg értettek a hadakozás művészetéhez, bármily fegyvernemmel szemben. Egyébként az a friss, huszáros támadólagos szellem, mely mindhárom harccsoportunkat áthatotta, a legnagyobb mértékben dícséretreméltó és meg kell jegyeznünk, hogy ez a támadólagos szellem és az ellenségre való törés vágya nemcsak lovasságunkat, hanem az azzal a legszebb egyetértésben karöltve működő itteni gyalogságunkat is jellemzi. Különös dícséret illeti azt a gyalog osztagunkat, amely baráton, ellenségen áttörve, minél előbb az ellenség hátában levő Kulpa-hidat igyekezett hatalmába ejteni és emellett szinte csodálat fog el bennünket, hogy ez, a híd tőszomszédságában álló és harcoló janicsárok közelléte dacára, sikerülhetett. A híd mielőbbi megszállásának szerencsés gondolata volt legfőbb oka a török hadsereget végeredményben ért rettenetes katasztrófának. A harctéren, a csata színhelyén való vezetés ezek szerint úgy az alsó, mint a magasabb parancsnokságok részéről szinte ideálisnak mondható, amit annál inkább ki kell emelnünk, mert hiszen a sereg a legheterogénebb elemekből volt összeállítva, Ellenben a magasabb, úgynevezett hadműveleti vezetés már korántsem mondható kifogástalannak. A június 21.-i haditanácson történtek, a várbeliektől beérkezett ismételt sürgetések ellenére tapasztalt vontatott előnyomulás, bár a magasabb parancsnokok mindegyike, ha másból nem, ezekből a jajkiáltásokból tudhatta, hogy az eszéki vár sorsa nem napokhoz, hanem órákhoz, sőt talán percekhez van kötve, elég gyenge bizonyítványt állítanak ki a legfőbb vezetőség számára. Hogy e tekintetben a fényes győzelemmel végződött csata után sem voltak jobbak a viszonyok, ezt már fentebb említettük.
Az erdélyi állapotok fokozatos elfajulása újabb csapást jelentett a magyarságra nézve. Amíg Martinuzzi, Báthory István és ennek fívére, Kristóf állottak az erdélyi ügyek élén, addig annak meglehetős békében, csendben és biztonságban élő népe, a folyton elégedetlenkedő székelyektől eltekintve, boldognak érezhette magát. Miután a török a tartomány belügyeibe nem igen avatkozott, annak Konstantinápolyból való függősége sem igen korlátozta annak fejlődését, sőt majdnem mondhatni önállóságát sem. Csak amikor a legalább időről időre úgyszólván beszámíthatatlan és erőszakosságaiban határt nem ismerő, fiatal Báthory Zsigmond önállóan ragadta magához a kormány gyeplőjét, borult be a Kárpátok övezte remek ország eme része fölött is a horizont. A mondottakból látnivaló tehát, hogy a mindenkori fejedelem egyénisége míly döntő befolyást gyakorol az illető ország közállapotának jobb, illetve rosszabb irányban való fejlődésére. Az isteni gondviselés úgy akarta, hogy most már az országnak a törökök által meg nem szállt mindkét részében egy-egy egészségileg és erkölcsileg szinte a beszámíthatatlanságig gyenge fejedelem üljön a trónon, akik majdnem mindenben úgy hasonlítottak egymáshoz, mint egyik tojás a másikhoz, amiből szegény szerencsétlen népeikre csak a további megpróbáltatások és nélkülözések bő forrása fakadhatott.
Érdekes, hogy míg az újabb nehéz helyzet elé állított meggondolt, öreg erdélyi rendek hosszas megbeszélések és tárgyalások révén sem tudtak arra az ösvényre ráakadni, mely őket a külpolitikai válságos helyzetből kivezetni lett volna hivatva, addig a fiatal, ötletes, sokszor abnormális észjárású és cselekedetű, de néha isteni szikra által lángészszerű gondolatokkal megajándékozott fejedelem úgyszólván a legpraktikusabb és legészszerűbb megoldási módhoz folyamodott, mely nem állott egyébből, mint Martinuzzi politikájának utánzásából: a fősúlyt a magyar királlyal, a magyar rendekkel való egyetértésre fektetni s emellett a Portát messzemnő igéretekkel, ajándékokkal és színleges, ravasz cselekedetekkel továbbra is hitegetni és abban a meggyőződésben megtartani, hogy Erdély a szultán legkezesebb, legmegbízhatóbb hűbérállamainak egyike. Ezt a kétszínű játékot a kiválóan ügyes és rutinírozott Martinuzzi, mint tudjuk, sokáig bűntetlenül űzte, az egész konstantinápolyi társaságot hosszú ideig orránál fogva vezetvén, – a fiatal, tapasztalatlan Báthory Zsigmond ellenben csak rövid ideig bizonyulhatott a félrevezető, palástoló politika nagymesterének.
A Hasszán pasa által Sziszeknél szenvedett óriási vereség oly csorbát ejtett a török fegyverbecsületen, hogy az kellő megtorlás nélkül nem maradhatott. A nép, a diván tagjai, a szultán rokonsága, mind egyöntetűen példás megtorló lépések megtételét követelték Murad szultántól, akinek végre az általános óhanak eleget kellett tennie. A legsürgetőbb teendő abból állott, hogy a sziszeki csorba minél előbb kiköszörültessék, a további feladatot pedig a szultán tanácsosai abban precizírozták, hogy Rudolf császár-királyt végre példásan meg kell büntetni, mi célból a legmegfelelőbb és leghatásosabb művelet gyanánt Bécs elfoglalását tekintették. És ki tagadhatná, hogy a török intéző köröknek ez a gondolatmenete és az annak révén kialakult hadjárati terv valóban amíly helyes, épp oly nagyszabású is volt.
A kitűzött kettős célt, Sziszeknek és Bécsnek elfoglalását vagy két különálló seregcsoporttal egyidőben, vagy az egész sereg által egymásután lehetett elérni. A legsürgősebb s aránylag hasonlíthatatlanul könnyebb feladat a sziszeki volt s miután a moreai béglerbég seregcsoportja jóval előbb volt a hadműveletek kiinduló pontján, Belgrádnál összpontosítható és hadműveletekre kész állapotba helyezhető, szinte kézenfekvőnek mondható, hogy a moreai béglerbég, mihelyt felkészült, nyomban elindíttatott Petrinja felmentésére, illetve Sziszek elfoglalására.
A másik, sokkal nehezebb és sokkal fontosabb feladat végrehajtására eredetileg maga a szultán vállalkozott; legalább így hirdették ezt nagy dobbal egészen nyíltan Konstantinápoly utcáin. De utóbb a hadvezetéshez nem sokat értő és a háborútól idegenkedő Murad ennek a feladatnak a végrehajtásával a hadi dolgokban és a hadak vezetésében kíváló tapasztalatokkal rendelkező és 80 éves kora dacára még mindig fiatalosan harcias nagyvezért bízta, illetve tisztelte meg. Az általa megállapított hadjárati terv első részével, mely abból állott, hogy fia, a görög béglerbég igyekezzék előretolt seregcsoportjával mielőbb Sziszeket megvenni s aztán késedelem nélkül vonuljon be hozzá Győr felé veendő útjában, szintén teljesen egyetérthetünk. Úgylátszik ugyanis hogy a nagyvezír eredetti szándéka az volt, hogy a Győrnél jelentett ellenséges sereget megtámadja, megveri s aztán tovább folytatja útját Bécs felé, ami szintén helyesnek mondható.
A görög béglerbég szerencsésen és elég gyorsan meg is oldotta feladatát s a kapott parancshoz híven idejekorán rendelkezésre is állt időközben Székesfehérvárig előnyomult atyjának. Itt azonban az eredeti tervtől eltérő, új elhatározás fogamzott meg az öreg Szinán pasa agyában és ezt nemcsak, hogy jónak nem mondhatjuk, hanem határozottan rossznak kell minősítenünk. A nagyvezír ugyanis látszólag minden ok és indok nélkül hirtelenül szegre akasztja Bécs megvételének remek gondolatát, sőt még a Győrnél jelentett ellenséges sereg megtámadásáról is lemond és ehelyett egy hozzá és hatalmas seregéhez nem méltó feladatra, két közelben lévő vár megostromlására vállalkozik és arrafelé téríti le seregét.
Egyébként nyugodtak lehetünk, Bécs megostromlására már az évszak és idő előhaladottságára való tekintettel ezúttal úgy sem került volna a dolog. Ennélfogva itt is az történt, amit a latin közmondás oly szépen fejez ki, hogy: parturiunt montes, nascitur ridiculus mus. Egyébként az, hogy a várak mágnesként vonzották magukhoz a mellettük elhaladó seregeket, az az időbeli hadviselésnek egyik jellemző, de semmiesetre sem célszerű és praktikus tünete volt.
Szinán pasának nagy szerencséje volt, hogy sem Veszprémben, sem Palotán nem talált Zrinyi Miklósokat és Losonczy Istvánokat, mert különben az ő hadjáratának és hadműveleteinek eredményei alighanem nullává zsugorodtak volna össze, míg így legalább azzal a fontoskodó és nagyképűsködő ábrázattal térhetett vissza Konstantinápolyba, hogy sikerült neki, ha nem is Bécset, de három fontos várat, Sziszeket, Veszprémet és Palotát megvennie.
Hogy Ormándy felült a ravasz Szinán trükkjének, az elég sajnálatos dolog, mert hiszen miről volt szó? vagy a foglyok, vagy a palotai várőrség feláldozásáról. Hogy ez utóbbit a pasa még önkéntes megadás esetén is esküje ellenére sem fogja megkímélni, az az eddigi tapasztalatok után majdnem bizonyosra volt vehető, hogy pedig a foglyoknak mi lesz a sorsa és hogy Szinán a támadáskor tényleg előre fogja őket küldeni, azt Ormándy nem tudhatta, de ha tényleg úgy történt volna, úgy azokkal szemben a védőrségnek módjában állott a lehető legkíméletesebben eljárni, esetleg egyáltalában nem is lőni rájuk, sőt esetleg be is engedni őket a várba, mert azok csak szaporították volna a védőrség számát és erejét.
A janicsárok lázadása, önkényeskedése és erőszakoskodása immár igen gyakori jelenséggé vált a török hadseregben. Biztos jele volt ez a fegyelem és rend fokozatosan mindig nagyobb mértékben való bomlásának.
Egyébként Szinán pasa a janicsárok kellemetlenkedése nélkül is alighanem hamarosan befejezte volna ez évre szóló hadműveleteit, mert hiszen erősen közelgett már az őszi-téli időszak, mely az akkori felfogás szerint kizárta a nagyszabású, döntő eredményeket kereső haditevékenységet. Ezzel ellentétben a tatárok, mint tudjuk, épp a téli időszakot választották a legnagyobb előszeretettel döntő hadműveleteik végrehajtására.[2]
A császáriak részén ebben a hadjáratban is a legnagyobbfokú tétlenséget látjuk. Eggenberg és Auersperg, szinte megfeledkezve legutóbbi dicsőséges működésükről, amely éppen Sziszeknek segítségül jövése által biztosított számukra valóban remek babérokat, most ugyanezt az erődített helyet, bár Petrinja alól mellette kellett elhaladniok és bár a sziszeki várőrség kérve-kérte őket a segélynyújtásra, teljesen figyelmen kívül és egészen magára hagyják. Ez katonai szempontból oly bűn színében tűnik fel, melyet megbocsátani alig lehet. És a győri tekintélyes számú sereg? Az szintén magára hagyta Veszprémet és Palotát s így Szinán pasának ama rendelkezése, hogy éppen a Győrnél jelentett ellenséges seregre való tekintettel Veszprém ostromának megkezdése előtt a palotai és győri utakat erős csapatosztályokkal elzárta, szinte túlságos és felesleges aggodalmaskodás színében tűnik fel.
A sziszeki parancsnokok és általuk inspirálva alárendelt csapatjaik, ezúttal is kötelességtudó, derék katonákhoz illő módon viselkedtek, ellenben Veszprém és Palota parancsnokai kishitű emberek voltak s így nagyban megkönnyítették Szinán pasa dolgát. Hogy a szerencsétlen Rudolf császár-király egyedül imákkal akarta országát és a kereszténységet megmenteni, azon mint beteg agyának szüleményén, ne nagyon ütközzünk meg. Szó sincs róla, a jó Isten segítsége minden munkához szükséges, de sikeres és eredményes rendszerint az a munka szokott lenni, amelynél az ember is latba veti minden erejét, energiáját és tehetségét.
Azért teljesen tétlenül még sem nézte Rudolf és prágai kormánya a láthatáron egyre jobban tornyosuló viharfelhőket; az érdekelt tartományokban s elsősorban Magyarországon megkongatták a vészharangokat s intézkedtek minél nagyobb számú erőknek Győr–Komárom tájékán való készenlétbe helyezésére, amit elsősorban Bécs biztonsága követelt meg. A felállítandó sereg gyülekezése és megszervezése rém lassan és nehezen ment s így arról szó sem lehetett, de ez különben nem is volt senkinek szándékában, hogy támadólagosan eléje menve a közeledő török seregnek, az még hódoltsági területen döntő csatára kényszeríttessék, pedig döntő Magyarország és a kereszténység sorsát lényegesen befolyásoló eredményt csak így lehetett volna elérni.
Jellemző, furcsa és a magyarokra nézve bántó volt Rudolfnak az az intézkedése, hogy az újonnan felállítandó sereg élére nem a török háborúkban már régen bevált, a hazai terepviszonyokat és a magyar nép és katonaság érzületét, óhaját jobban ismerő magyar vezérek egyikét, Zrinyit, Pálffyt, Nádasdyt, hanem a még csak nem rég Győrbe került, a magyarországi viszonyokat kevésbé ismerő és mindössze ezredesi rangjánál fogva a kellő súllyal és tekintéllyel nem bíró Hardegg grófot állította. Ezért nem csoda, hogy a hadműveletek még a török fősereg elvonulása után is oly nehezen indultak meg, mi mellett felette jellemző, hogy sem a fővezér, sem a sereg sokáig nem tudott tisztába jönni az iránt, hogy tulajdonképpen mit is kellene csinálni, mire nézve a Komáromban napokig tartó tanácskozások sem tudtak a helyzetnek megfelelő elhatározást megérlelni, mert úgy az első, mint a második eszme, Veszprém, illetve Székesfehérvár visszavételének megkísérlése nem állt arányban sem a talpra állított sereg nagyságával és még kevésbé az általános katonai és politikai helyzet kívánalmaival. Egy valóban helyén lévő és a helyzet magaslatán álló fővezér ebben az esetben, felhasználva a török főseregnek a janicsárok renitenskedése által kikényszerített visszavonulását, a minden áron való győzni akarás szellemétől áthatva, merész katonai elszántsággal, igazi magyar fölényes virtussal utána iramodott, neki vágott volna a hadakozást immár megelégelt, különálló csoportokra feloszlott, pihenni vágyó s így félelmetes erejét elvesztett török haderőnek, mely fölött ilyen körülmények között semmi szín alatt sem lett volna nehéz döntő győzelmet aratni. Ámde a mindenkori osztrák fővezérek túlóvatossága lehetetlenné tett minden ilyesféle impulzív, előretörő szándékot, sőt ezt még kisebb keretek között is következetesen betiltották, bár azt a magyar vezérek, mint rendesen, a jelen esetben is ismételten javasolták, szorgalmazták, de a legtöbbször hiába és eredmény nélkül.
Hardegg egyébként ezúttal más tekintetben sem bizonyult túlságosan ügyes hadvezetőnek és hogy végeredményben mégis ily szép és döntő sikert tudott felmutatni, az több más körülményen kívül elsősorban az ellenség részéről elkövetett többrendbeli sorozatos hibáknak, valamint az egyszer erősen a mi csapataink javára megnyilvánult hadiszerencsének tudható be.
Akkori időben a hatalmas török csapattömegek rendszerint egy kézben együtt tartva vonultak az előrelátható összeütközés színhelyére. Ezt a képet mutatja török hadjáratok folyamán elsősorban a hatalmas seregeknek Konstantinápolyból a Dunáig egy nagy, hatalmas oszlopban való előnyomulása, sőt innentől kezdve a további előnyomulás is rendszerint szintén együtt tartott erővel ment végbe. A csapatok mozgását és ellátását nagy mértékben megkönnyítő, megosztott erőkkel való előnyomulás és azoknak a döntő csatához idejekorán való egyesítése egy jóval későbbkori hadtörténelmi időszaknak volt igazi remek hadművészeti vívmánya, melyet kivált Napoleon tudott a tökéletesség kiválóan magas fokára emelni.[3] Hasszán budai pasa ez egyszer eltért a rendes sablontól és mintegy 20.000 főnyi erejét nem egy, hanem két menetvonalon indította útba Székesfehérvár felmentésére. Annak közelébe érve, a pasát az a kellemes hír lepte meg, hogy az ellenséges ostromló had az ő jövetelének hírére nyomban felhagyott a város ostromával s így ő tisztán csak megjelenésével elérte azt, ami tulajdonképpeni feladatát képezte, hogy t. i. a székesfehérvári őrséget az ostrom alól felszabadítsa. Az a kérdés most már, hogy ily kedvező körülmények között mi lett volna a további teendő? Kétségkívül hosszas fontolgatás és habozás nélkül nekimenni a Székesfehérvár alól elvonulófélben levő ellenséges hadaknak, nem pedig azoknak időt engedni, hogy csatarendjüket nem is a szokásos és könnyen végrehajtható irányok egyikében, vagyis előre, oldalt, illetve hátrafelé, hanem egyben jobbra és hátrafelé is megalakítsák, ami csak meglehetősen komplikált evolúciók révén vált lehetségessé, amiben az akkori csapatok kellőleg begyakorolva nem voltak és ami a csapatok által akkoriban használt merev alakzatok mellett meglehetősen nehéz problémát is jelentett.
Egy feltétlenül jó gondolata volt Hasszán pasának, még pedig az, hogy az ellenséget visszavonulási vonalától elvágni igyekszik. Csakhogy ezzel a feladattal nem a csak lassan tért nyerni tudó janicsár gyalogos csoportot, hanem a gyors mozgású lovasságot kellett volna megbízni. A pasának ez az elvben különben helyes elhatározása egy igen nagy hátrányt vont maga után, még pedig azt, hogy a megosztott erőcsoportokkal történt előnyomulás folytán már különben is erősen széjjelhúzott seregcsoportok között még nagyobb hézagok keletkeztek, ami alkalmat adott az ellenségnek, hogy ezekre az izolált seregcsoportokra külön-külön csapjon rá s így azokat egymás után, anélkül hogy egymást a harcban kellőleg támogathatták volna, megverje és visszavonulásra kényszerítse. Ez volt tehát a másik kardinális hiba, melyet Hasszán pasa azáltal követett el, hogy csapatait a küszöbön álló döntő harchoz nem egyesítette, ahogyan azt az akkori taktikai felfogás megkívánta, hanem harcvonalát szokatlanul szélesre húzta széjjel s talán ez volt egyik oka annak is, hogy ennek a hosszú, illetve széles vonalnak csapatokkal való dotálására annyi erő kellett, hogy tartalékban való visszatartásra már egyáltalában semmi se volt a kezében, amivel a helyenként az egyes harccsoportoknál beállt kríziseket kiegyensúlyozhatta volna. Különösen feltűnő és jellemző hogy úgy itt, mint a sziszeki csatában a török hadsereg elitecsapata, a janicsárok már nem képesek eddigi jó hírnevüket fenntartani, mely őket a verhetetlenség nimbusával szokta volt körülövezni. Már ez is egyik biztos jele volt az utóbbi időben a török hadügyekben beálló fokozatos dekadenciának.
De nemcsak a törökök, hanem a császáriak részén is elég sok volt az elkövetett hibák száma. Mindenekelőtt, ami a földerítő és biztosító szolgálat lanyha és hanyag kezelését illeti, ebben Hasszán, a székesfehérvári bég és Hardegg kezet foghatnak; valamennyien már csak akkor értesültek egész nagy ellenséges seregek közellétéről, amidőn azok igazi szemeikkel majdnem egyforma gyatrán működő tyúkszemeikre tapostak. Hogy Hardegg október 31.-én a sűr köd leple alatt egészen közel férkőzött az ostromlandó Székesfehérvárhoz, az feltétlenül helyes volt, de azt nem kellett volna az egész sereggel megtenni, hanem csak egy részével, amellyel a rajtaütést végrehajtani szándékozott. De ha már úgy történt a dolog, hogy az egész sereg odacsúszott a város falainak tőszomszédságába, mindjárt, mihelyt a köd oszlani kezdett, gondoskodni kellett volna arról, hogy a nem szükséges csapatrészek lehetőleg még a köd, illetve az éj leple alatt a város és a vár lövegeinek lőtávolságán kívül eső területekre húzódjanak vissza. Egy egész nagy seregtömeget az ellenséges tűzérség hatásának kitenni, ahogyan az itt megtörtént, semmi körülmények között sem szabad.
A Huszár Péter és Jörger Hermann által végrehajtandó művelet nem volt rosszul kigondolva, de a végrehajtás egyáltalában nem mondható ideálisnak. Huszárnak kár volt annyi löveget magával még az elfoglalt külvárosba is bevinni. Ily esetekben a tűzérség csak arra való, hogy kaput nyisson a rohamozó gyalogságnak vagy lóról szállt lovasságnak s aztán legjobb, ha kellő fedezet mellett továbbra is a városon, helységen kívül marad. Főleg elhibázott gondolat volt utóbb még két nagyobb kaliberű löveget kérni és azokat is bevinni a még teljesen el sem foglalt városrésznek főleg tűzérség számára felette veszedelmes labirintusába. Legjobb jele annak, hogy ez így volt és így van még most is, ama körülmény, hogy a házak közé vitt 8 könnyebb löveg fele odaveszett, az utóbb érkezett nehezebb lövegek még csak tüzelésre kész állapotba sem voltak helyezhetők, hanem ha csak azt nem akarták, hogy azok is ott rekedjenek, hamarosan vissza kellett őket vonszolni. Ezzel sok drága időt pocsékoltak el és a gyalogság eredményes munkálkodását is hátrányosan befolyásolták. Különben maga Hardegg gróf sem árult el valami nagy tűzértechnikai és taktikai ügyességet, amint az a 97. oldalon említett elhibázott rendszabályaiból és a tűzérséggel való fonák intézkedéseiből elég világosan kitűnik.
Egyébként Hasszán tűzérsége is, mint tudjuk, lyukat lőtt a levegőbe, bár a távolságok megmérésére elég idő állott rendelkezésre.
Furcsa színben tűnik fel Hardegg vezéri és vezetési képessége ama elhamarkodott, meggondolatlan elhatározásából, hogy mindjárt az első nehézségek felbukkanása után egyszerűen végképp le akar mondani tulajdonképeni feladatának, Székesfehérvár ostromának folytatásáról.
Nagy hiba volt részéről az is, hogy a csapatoknak a fosztogatást megengedte. Ennek révén a megrohanást és meglepetést végző csapatok kötelékei hamarosan felbomlottak, minek következtében a további egységes vezetés teljesen lehetetlenné vált. Azonkívül ez a fosztogatási tevékenység nagyban járult ahhoz is hozzá, hogy reggelre a vállalatban résztvett katonák teljesen ki voltak pumpolva, eltekintve attól, hogy a szabadjukra eresztett emberek legnagyobb része a megkaparított zsákmánnyal egyszerűen meglógott.
A váratlanul felbukkant ellenség késedelem nélküli megtámadásának eszméje és elhatározása kétségkívül dícséretére válik az összes császári és magyar vezéreknek. Ennek az elhatározásnak a végrehajtása nem hogy könnyű nem volt, hanem ellenkezőleg előreláthatólag igen sok súrlódással is kellett járnia. S miután arra egyáltalában nem lehetett számítani, hogy az ellenség az ezzel az elhatározással kapcsolatos nagyarányú rokírozásra, illetve jobbra előre eltolódásra kellő időt is enged, ez okból ezt az elhatározást egyszersmind elég merésznek is mondhatjuk. Hogy a csatarendnek ily különleges viszonyok és nehézségek között való megalakítása minő súrlódásokkal járt, az a csata leírásából eléggé kitűnik; hátha még az ellenség nem ily birkatürelemmel nézte volna végig és várta volna be, amíg ellenfele a döntő harcra teljesen fel nem készült! Hogy mi történt volna, ha a harchoz sokkal előbb felvonult törökök együttes erővel elszántan a nehéz oldalmozdulatot végző keresztények laza vonalaiba, illetve izolált csoportjaikba betörtek volna, annak a megértéséhez elég csupán egy futólagos pillantást a XIV/4a. számú mellékleten feltüntetett kölcsönös helyzetre vetni, illetve ha nem is erre a már teljesen kialakult helyzetre, hanem a valamivel előbb fennálló állapotra gondolunk, amelyben a keresztények a veszélyes oldalmozdulat végrehajtása közben aránylag elég hosszú ideig az ellenség épp oly váratlan, mint hatásos támadásának voltak kitéve. De bármint legyen is a dolog, már magában véve az a tény, hogy a keresztény seregnek a csatarendet ily nehéz és különleges viszonyok között tervszerűen megalakítania sikerült, már magában véve is dícséretére válik az összes parancsnokoknak és csapatoknak. Ezt a rokírozást szebben és jobban még a békegyakorló téren sem lehetett volna végrehajtani.
Az ezután következő harcban főleg a Pálffy- és Huszár-csoportok tűntek ki célirányos munkálkodásukkal; a Pálffy-csoportnál a helyesen végrehajtott kombinált arc- és oldal-, illetve háttámadás, a Huszár-csoportnál a megelőző fárasztó és kimerítő tevékenység dacára egy újabb nehéz, fizikailag is megerőltető feladat megoldásának örömteljes vállalása, valóban dícséretre méltó dolog. A Hardegg-csoport ugyancsak a jól inscenált oldaltámadás miatt érdemel elismerést, a Zrinyi- és Nádasdy-csoportok pedig a már megvert ellenség üldözésénél tettek ki magukért. Az én nézetem szerint az e csatában szerepelt csapatok legalább is egyformán rászolgáltak a dícséretre s így bántólag hat fülünkre, amikor Hardegg jelentéséből különösen a német csapatok dícsérete csendül ki. Ami pedig a magasabb parancsnokokat illeti, itt a Gall és Hardegg neveken kívül egyebet se találunk tősgyökeres magyar neveknél. Elsősorban Pálffy, Nádasdy, Zrinyi, Batthyányi és Huszár vezértársainak köszönhette Hardegg pákozdi remek győzelmének dicsőségét és ennek ellenére ő ezekkel a kiváló egyénekkel és a magyar csapatokkal szemben elég fukar a dícséret és elismerés osztogatásánál. Ne csodálkozzunk tehát, ha a magyar ezen és számos példákon okulva, elkeseredésében évszázadokon keresztül mindig azt dúdolgatta előszeretettel: mégis német a német!
Nem változtatott e felfogáson és helyzeten a remek eredményeket felmutató felvidéki hadjárat sem. A soha meg nem szűnő antagonizmust a német és a magyar vezetők között itt is feltalálhatjuk. A magyar urak itt is kérve-kérik német bajtársukat a hadjárat folytatására, de a német azt mondja: csitt! s ezzel a dolog el van intézve, mert az udvar mindig német tanácsosainak szavára hallgatott és mindig azoknak adott igazat. Ezek pedig mutato nomine mind egyformák voltak, akár Kassán, akár Győrben székeltek s akár Teuffenbachnak, akár Hardeggnek hívták őket. És a magyar nemzet ennek ellenére továbbra is híven teljesítette kötelességét, sőt az utóbbi sikerek által feltüzelve, még saját magát, még eddigi szinte hallatlan áldozatkészségét is felülmúlta, mire nézve hadd álljanak itt Acsády következő sorai:[4] „Mind e sikerek kül- és belföldön nagy lelkesedést keltettek. A magyarság egyszerre elfeledte sok évi szenvedéseit, az állam önállóságán ejtett sérelmeket, az idegen zsoldosok szörnyű kicsapongásait. A sziszeki és füleki győzelmek[5] Rudolfra nézve valóságos villámhárítók voltak. A nép ismét bízni kezdett s hazája teljes felszabadulását remélte a királytól. A harckedv oly általános volt, hogy még a debreceni diákok is tömegesen fogtak fegyvert s katonának álltak a király zászlaja alá. Az országgyűlés meg katonában és pénzben oly bőkezűen segélyezte királyát, minőre nincs példa történetünkben. Noha a hosszú háborúban az ország egyik részét az ellenség, másik részét meg a fieztetlen idegen zsoldos had valóságos sivataggá tette, a rendek… éppen a végtelen szenvedések közepett emelték érvényre a közteherviselés elvét hazánkban. Kiterjesztették azt nemesre, polgárra, papra, jobbágyra, az összes felekezetekre, görög-keletire, zsidóra, új keresztényre s általában mindenkire, aki nem koldulásból tengette életét. Sőt a kincstár érdekében 1598-ban megváltoztatták a régi adóalapot s nem a jobbágytelkek (porták), hanem a lakott házak szerint vetették ki az adót, még pedig olyan nagy tételben, mely annak előtte egészen ismeretlen volt.“
Ha most végül az 1593. évi hadjáratok mérlegét elkészítjük, ez főleg erkölcsi tekintetben nagyon is a magyarok javára billenti serpenyőjét. Igaz, hogy a törökök elfoglalták Sziszeket, Veszprémet, Palotát, de ők viszont Sziszeknél és Pákozdnál súlyos vereséget szenvedtek, s azonkívül elvesztették a kiválóan fontos Füleket, Szabatkát, Rimaszombatot, Szécsényt és még számos kisebb várat. De a legnagyobb veszteség erkölcsi téren érte őket. Hatalmas embertömegeik a jóval gyengébb ellenfél erős karjainak kérlelhetetlen csapásai alatt egymás után hulltak a porba anélkül, hogy kitűzött céljaikat még csak távolról is elérhették volna.
[1] Bár San Clemente bécsi spanyol követ 1592 szeptember 11. és október 2.-iki jelentése szerint az új török háború veszedelme a császári udvart a legkényesebb helyzetbe hozta. Serege csekély és szánalmas állapotban volt, úgy hogy a spanyol követ nem talált szavakat a császári hatóságoknál uralkodó rendetlenség, hanyagság és tudatlanság jellemzésére. „Nincs pénz, sem vezér, sem egyetértés, de annál több a félelem és zűrzavar mindenütt.“
[2] Lásd az V. rész 27. oldalán.
[3] Ezt a kiválóan fontos stratégiai alapelvet a németek röviden és találóan úgy hívják, hogy: Getrennt marschieren, vereint schlagen.
[4] Szilágyi–Acsády id. m. V. 494.
[5] Szerintem a pákozdi remek siker is megérdemelte volna a megemlítést.
| « f) A felvidéki hadjárat. | KEZDŐLAP | 3. Az 1594. évi hadjáratok. » |