A Perzsiával előnyös feltételek mellett kötött török béke végeredményben, mint már fentebb említettük,[1] lényeges befolyást gyakorolt a Portának Rudolffal, illetve Magyarországgal szemben követendő további magatartására. A perzsa háború tartama alatt a török hadseregnek s főleg legharciasabb részének, a janicsároknak bő alkalmuk nyílt a harctéren való munkálkodásra s így az európai hadiszíntéren, ahol a szultán hivatalos felfogása szerint tulajdonképpen békének kellett volna uralkodnia, csak portyázó hadviselés folyt, bár tudjuk, hogy az ennek keretén belül véghezvitt hadműveletek gyakran messze túlhaladták az úgynevezett „kis háború“ kereteit. Most, hogy a perzsa háború megszünt, a súlypont ismét az európai hadiszíntérre helyeződött át és miután a janicsárok újabb haditevékenység után vágyódtak, egymásután buktatták meg azokat a nagyvezíreket, akik a békésebb politikának voltak a hívei. Maga Murad szultán ugyan szintén inkább a békét akarta, de a velencei származású Baffa szultána a janicsárok pártjára állt és erősen befolyásolni kezdte a szultánt, hogy a horvát végeken megtelepített uszkókoknak[2] szárazföldi és tengeri gyakori támadásait ürügyül felhasználva, üzenje meg a háborút Rudolfnak. Mivel azonban Murad habozott, a janicsárok 1593 január havában fellázadtak és kierőszakolták a szultántól, hogy ismét a harcias Szinán pasát nevezze ki nagyvezírré, aki nemsokára ezután, 1593 február 7.-én meglehetősen erélyes hangú, hogy ne mondjuk goromba levelet írt Rudolf császárnak, melyből némi változtatással az alábbi részleteket közöljük:[3] „Felséged levelében mentegetődzik és az évenkénti ajándék[4] elhalasztásának és elmaradásának okául azt hozza fel, hogy a muzulmán hadi népek Boszniában a békét megszegték. A mi hatalmas császárunk erre kijelenti, hogy az ajándékoknak mindenesetre be kell érkezniök, továbbá azt is kijelentette, hogy a békét és barátságot megtörni nem akarja… És most Felséged mégis azt írja és jelenti, hogy az ajándékokat nem fogja megküldeni, ami nem egyéb, mint csalárdság és a magas Porta kijátszása. A mi részünkről semmi sem történt a béke ellen …[5] , de Felséged részéről nincs vége a béke megszegésének, különösen Boszniában… Miután a dolgok így állanak, két kérdést kell intéznünk Felségedhez; először: hajlandó-e a barátságot velünk fenntartani és a 2 évi ajándékokat elküldeni; másodszor: szabadon akarja-e bocsátani az elfogott bégeket? – Ha igen, a béke részünkről is meg fog tartatni, ellenkező esetben, ha t. i. a fentemlített ajándékok elküldése további mentegetődzésekkel újólag elhalasztatnék és a felelet csak üres, hiú szavakban állana, a mi hatalmas császárunk… parancsot adott, hogy mi az egész muzulmán hadsereggel személyesen háborúba induljunk.“

Már ezt megelőzően, 1593 január 6.-án a budai, temesvári és boszniai vilajetekben lakó és a fővárosban tartózkodó lakosok a haladéktalan hazautazásra kaptak parancsot, a görög béglerbéget pedig utasították, hogy az említett tartományok gyors segélyezése céljából csapatait készenlétben tartsa.

Nemsokára ezután, 1593 január közepe táján a diplomáciai összeköttetés a Posta és Rudolf között teljesen megszünt, amihez az okot a következő incidens szolgáltatta: Pottendorfi Khrekwitz Frigyes császári követet és összes titkait annak titkára Altenburg László Márton gaz módon elárulta a törököknek, mire azok a követet vasra verve börtönbe vetették[6] s így most már a viszony a Porta és a prágai udvar között hovatovább egészen tarthatatlanná kezdett válni.

Közben, 1593 január közepén, Rusztán bég Petrinjából a befagyott Kulpán át 13.000 emberrel a Zágrábtól délre elterülő Túrmezőre (Turopolje) betörést intézett s több nemesi udvart fölgyújtván és nagymennyiségű élelmiszert és 60 lakost hatalmába ejtvén, ezután ismét visszatért Petrinjába. Ez alkalommal Rusztán bég maga is megsebesült és lovát is elvesztette. A vidéket oly nagy hólepel takarta, hogy a bégnek az utakról a havat hat mérföldnyi hosszúságban el kellett hányatnia, hogy a katonák könnyebben előre juthassanak.[7]

A dolgok ily fejleménye következtében a prágai udvar is fokozatosan mindinkább arra a meggyőződésre jutott, hogy a törökkel való komolyabb összeütközés már nem késhet soká, s így Ernő főherceg újabb utasítást nyert a feltétlenül szükséges intézkedések megtételére.

A hadügyi állapotok ekkor úgy a horvát-szlavon határ mentén, mint a tulajdonképpeni Magyarország területén felette szomorúak voltak és még csodálkoznunk kell, hogy a rosszul fizetett csapatok a török támadások visszaszorítására, sőt helylyel-közzel még egy-egy nagyobbszabású művelet végrehajtására is kaphatók voltak. Igy, többek között, amikor február elején mintegy 400 török a gróf Erdődy Tamás horvát bán birtokához tartozó Abullia nevű falut megtámadta és azt felgyújtotta, kirabolta és különösen sok gyermeket elhurcolt magával, az említett bán 100 legjobb huszárjával üldözőbe vette a gonosz rablókat s azokat utólérvén, megtámadta, mely alkalommal 70-et közülük levágott, 30-at pedig foglyul ejtett. A derék huszárcsapat a menekülő törököktől a zsákmányt elszedte ugyan, de az elrabolt gyermekek nagyrészét az ellenség futás közben ledobta lovairól s így e szerencsétleneket a vágtató lovak patkói összetiporták.

Egy másik török csapat a befagyott Balatonon átkelve, az annak mentén fekvő Hidvéget támadta meg, melynek kapitánya Kéthelyi Ferenc volt. A rablók, miután a községet kifosztották, azt földig leégették. Gróf Zrinyi György kanizsai kapitány, bár utánuk iramodott, már nem tudta őket utolérni. Visszatorlásul a Győrben parancsnokló gróf Hardegg Ferdinánd ezredes indult nagyobbára stájerekből, krajnaiakból és karantánokból álló mintegy 3000 főnyi haddal a Balaton menti törökök megbüntetésére, de amikor ő is a befagyott Balatonon akart csapatjával átkelni, Samarjai Ferdinánd kapitány lebeszélte az ezredest merész vállalkozásáról, bár már az egész csapat a tó partján állott, egy része pedig már meg is kísérelte az átkelést.[8]

A horvát-szlavon határ mentén levő csapatok parancsnokságával Ernő főherceg, aki székhelyét Grázban ütötte fel, még 1592 őszén Burgau Károly őrgrófot bízta volt meg,[9] de ez 1593 január 2.-án Innsbruckba visszarendeltetvén, helyette a főherceg február közepén a tapasztalt és külföldi háborúkban bevált Eggenberg Rupprecht (Róbert) ezredest küldte le Zágrábba, „hogy a vend-horvát határokon a bomlásnak indult hadügyet rendezze és mindenekelőtt a meglazult fegyelmet helyreállítsa.“ Egyébként Eggenbergnek az volt az utasítása, hogy Graswein István kaproncai kapitánnyal és a vend határmenti csapatok főparancsnokával, valamint Werner János és Reitenau Hanibal Jakab ezredessel, az e határra küldött csapatok parancsnokaival egyetértőleg járjon el „mint a Tirolba rendelt főparancsnok, Burgau őrgróf helyettese és megbízottja“ és egyúttal a Horvátországban levő Auersperg Herbart (András) károlyvárosi kapitánnyal, Erdődy Tamás bánnal, nemkülönben az ottani összes kapitányokkal lépjen érintkezésbe, minden fontos dologról a főhercegnek mint fővezérnek jelentést tegyen, sürgős esetekben azonban ő maga is intézkedhetik. Végül még azt is hangsúlyozta az utasítás, hogy a katonák a szegény népet ki ne fosszák és hogy a zsoldhátralékok miatt netán keletkező zendülések már csirájukban elfojtassanak.[10] Egyébként Ernő főherceg hadműveleti terve, amelyet természetesen Eggenberggel is közölt, abból állott, hogy a törökök által épített Petrinját elfoglalja és lerombolja, majd Bihács és Hrastovica visszavétele után az Una és Kulpa mentén erős ellenállást szervez meg a támadó törökökkel szemben. Csakhogy a sereggyűjtés és szervezés igen lassan haladt előre, úgy hogy még a nyár elején is a Horvátországban és Szlavoniában rendelkezésre álló erők összege alig tett ki többet 4000–5000 embernél.

Március 20.-án a prágai udvar azt a hírt kapta Konstantinápolyból, hogy ott a szultán nyilvánosan hirdeti, sőt hivatalosan ki is kiáltatta, hogy ő maga áll seregeinek élére és Magyarországon átnyomulva, Bécset fogja megostromolni; Rudolf környezete azonban még mindig nem akarta elhinni, hogy általános, nagy török háború van kialakulófélben.

Május elején Rusztán bég mintegy 3000 lovassal és 200 gyalogossal újból átkelt Petrinjánál a Kulpán, hogy újból megkezdje a Turopolje feldúlását. Erre Ernő főherceg meghagyta alárendelt parancsnokainak, miszerint hadi előkészületeiket lehetőleg gyorsan fejezzék be.

Május 23.-án Ernő főherceg azt jelenti a császárnak, hogy a Turopoljéba betört hitetlenek a krajnai határtól mintegy fél mérföldnyire mindent elpusztítottak s hogy a stiriai haditanácsosok azt a felhívást intézték a Száva–Kulpa menti csapatok parancsnokaihoz, hogy visszatorlásképpen Pozsega vidékére vonuljanak be és azt tűzzel-vassal pusztítsák el. Erre azonban az emberekben, pénzben és élelmiszerekben uralkodó hiányra való tekintettel gondolni sem lehetett.

[1] Lásd a 69. oldalon.

[2] Uszkókok a. m. szökevények. Ez a szó gyüjtőneve volt azoknak a menekülteknek, akik a XVI. század folyamán a törökök elől Szerbiából, Boszniából Magyarországba és a velencei fennhatóság alatt állott Adria menti vidékekre húzódtak s akiket a magyar, illetve az osztrák kormány pártfogásába véve, a törökök elleni harcokban is felhasznált. A tengerpart mentén letelepült uszkókok hovatovább kalózhajóikkal a tengeri kereskedelemnek és a tengerpart menti kikötőknek igazi csapásai lettek, míg végre 1615 táján kalózflottájukat sikerült felgyújtani s ekkor életben maradt embereiket Károlyváros környékére telepítették át. V. ö. Révai Nagy Lexikona, 18. köt. 650.

[3] A levél szószerinti szövegét a bécsi cs. és kir. udvari levéltár kéziratgyüjteményéből (Codex 8966. pag. 591.) magyar fordításban közli Gömöry Gusztáv Hadt. Közl. 1894. évf. 393. old.

[4] Ez alatt természetesen az évi adót is kell érteni.

[5] Ez persze, mint tudjuk, szemenszedett hazugság.

[6] Bécsi cs. és kir. hadi levéltár 1592 fasc. I. Nr. 1. – Zwiedineck dr. Hans von, Rupprecht von Eggenberg, 21. – Hammer-Purgstall id. m. II. 582.

[7] Gömöry Gusztáv, a sziszeki csata 1593-ban, 615.

[8] Gömöry id. m. 617.

[9] Lásd a 68. oldalon.

[10] Zwiedineck id. m. 22. – Herberstein-levéltár. Eggenberg 3. köt. 24.