Az 1591. évben a török birodalom életében igen nevezetes fordulópont állott be, mely Rudolf császár-király s vele együtt Magyarország sorsát is lényegesen befolyásolta. Az említett évben ért véget a 12 évig tartott perzsa háború, amelyben a török mintegy 600.000 embert vesztett s mely egyúttal a hatalmas birodalom addig eléggé rendezett pénzviszonyait is alapjában felforgatta. „Ott is beköszöntött a pénztelenség kora, mely elégedetlenségre, zsarolásokra, ezek meg mindenféle belmozgalmakra vezettek. Összeesküvések, fölkelések és katonai lázadások sűrűn követték egymást Murad uralkodása utolsó éveiben. Minthogy nem kapta fizetését rendesen, a hadseregben, sokáig Európa legjobban szervezett hadában, megbomlott a fegyelem. A katonák a fővárosban s a birodalom összes tartományaiban minduntalan fel-fellázadtak. Négy év folyamán Konstantinápolyban a híres janicsárok közt is háromszor támadt zendülés. Mindhárom ízben kierőszakolták a szultántól, hogy a nagyvezírt elcsapja. A perzsa békekötés után a nagyvezír a janicsároktól való féltében Rudolf ellen követett harcias, kihívó politikát. Hogy a féktelen katonaságot foglalkoztassa, Magyarországon akart háborút indítani.[1]

Amikor ez nyilvánvalóvá lett, akkor már Bécsben is belátták, hogy Károly főhercegnek és a magyaroknak igazuk volt, amikor a császár-királyt a törökkel való döntő és lehetőleg végleges elszámolásra unszolták addig, amíg annak ereje legnagyobb részét a perzsa bonyodalmak lekötve tartják. Azonban most már késő volt a megbánás; az események kétségbevonhatatlanul egy küszöbön álló nagy török háború ördögi képét festették a falra, melyet a szultán immár teljes erejének latbavetésével indíthatott meg. A helyzet ily nyomasztó súlya alatt a nemcsak teljesen pénztelen, hanem nyakig adósságokban sínylődő Rudolf külföldi pénzsegély után nézett, mire nézve a német birodalmi fejedelmeken kívül a német és a máltai lovagrenddel, a pápával s a többi olasz uralkodókkal, továbbá a spanyol, dán és a svéd királlyal, sőt még az orosz cárra is tárgyalásokba bocsátkozott,[2] de hogy ezektől sokat nem lehetett várni, arra nézve senkinek sem lehettek kétségei.

Az 1591. és 1592. évi hadiesemények már nem folytak le oly kedvezően a magyar, német és horvát fegyverekre, mint az azelőtti években, amikor az összeütközésekből, csatákból rendszerint a mi hadaink és seregeink kerültek ki győztesek gyanánt, bár a számbeli túlerő úgyszólván mindig a törökök részén volt. És elvégre nem is csoda, ha a mieink a folytonos küzdelemben annyira kimerültek, hogy sokáig már nem bírták az egyenetlen harcot. És ebben az állapotban sínylődve, nemhogy nyugalmasabb időszaknak nézhettek volna elébe, hanem ellenkezőleg, a fegyveres béke helyett ezután az igazi komoly háború időszaka köszöntött be.

[1] Szilágyi–Acsády id. m. V. 446.

[2] Az orosz cárnak a törökök elleni szövetségbe való felvétele iránt lásd Cedolini Pietro lesinai püspöknek VIII. Kelemen pápához intézett „Relationi“-ját.