Báthory István lengyel királlyá történt megválasztása után nagy súlyt helyezett a lengyel hadsereg újjászervezésére, annál is inkább, mert tisztában volt azzal, hogy új hazájának kemény harcokat kell majd megvívnia a moszkovitákkal, a tatárokkal és a törökökkel. Miután Báthory az új trón elfoglalása után is szoros nexusban maradt Erdéllyel, mi sem természetesebb, mint hogy, miután Erdélyben ebben az időben általában csend és nyugalom uralkodott, amennyire csak lehetséges volt, lengyel hadseregének szaporítására erdélyi hadakat is vett igénybe, melyek e beosztásukban is csak becsületet és dicsőséget szereztek a magyar névnek. Ennek igazolásául hadd álljon itt néhány adat.[1]

István király mindjárt uralkodása első évében, 1576-ban kénytelen volt Erdélyből magyar csapatokat toborozni, mert a lengyel hadsereget királlyá történt választásakor meglehetősen fegyelmezetlen és rendetlen állapotban találta. Első hadjárata Danczka (Danzig) megalázását célozta, miután az nem akart neki hódolni s vonakodott őt királyul elismerni. Ebben az első, 1576. évi hadjáratban Báthory gyalogsága úgyszólván kizárólag magyarokból állott, még pedig Vadas Mihály és Somodi Ferenc kapitányok alatt egyenként 110, Török István, Rácz Mihály és Nagy Ambrus kapitányok alatt 100–100 és Károlyi István kapitány alatt 20 ember, ami összesen 540 főt tesz ki. A Danczka elleni hadjárat 1577 tavaszától 8 hónapig tartott, mert az ellenszegülő város makacsul tartotta magát, de december 12.-én végre mégis kénytelen volt meghódolni.

Legnehezebb, de egyúttal legdicsőségteljesebb küzdelmeit István király Vasziljevics Istvánnal, a hódító moszkvai nagyfejedelemmel vívta, aki elsőnek vette fel „a minden oroszok cárja“ címét s aki minden áron a lengyel fennhatóság alatt álló Livland meghódítására törekedett.[2] Hogy nagy és nehéz feladatát sikerrel megoldhassa, Báthory mindjárt az 1576. évi hadjárat befejezése után hadserege újjászervezéséhez fogott, amelynek keretén belül a harcban edzett magyar gyalogságnak, kivált a magyar hajdúknak és a kitünő magyar tüzérségnek, mely csapatok seregének körülbelül egy harmadát tették, nemcsak kiváló, hanem legtöbbször döntő szerep jutott.

Amikor 1578 őszén az orosz háború kikerülhetetlensége iránt többé kétség nem állhatott fenn, Báthory „követeket küldött Erdélybe is bátyjához, Báthory Kristóf vajdához, hogy sereget toborozzon harcedzett magyar gyalog- s lovasvitézek közül s ezeknek vezérévé Békés Gáspárt, egykori vetélytársát az erdélyi fejedelemségért, ellenfelét a szentpáli csatamezőn s később legmeghittebb hívét és jeles hadvezérét nevezte ki“.[3]

Az e hadseregbe beosztott magyar gyalogcsapatok 5 századra tagozódtak, melyek közül Vadas Mihály kapitány százada 232, Rácz Bálint, Kovács Ferenc, Nagy György és Fejérdi Bertalan kapitányok századai pedig 100–100 főből állottak. A századok 8–9 főből álló szakaszokra voltak beosztva, melyek élén a tizedes állott. Ez a létszám azonban folyton nagyobbodott, úgy hogy a nyár elején a magyar gyalogság létszáma már meghaladta a 2000-et, a huszárok száma pedig, kiket Báthory várostromláskor lovaikról leszállított, az 1200-at is meghaladta.

A hadjárat megindítását Báthory 1579 július közepére, legelső céljárul pedig Polock várának megvételét tűzte ki.

Ehhez a mintegy 100.000 embert számláló sereg a Vilna-tól körülbelül 100 km.-re északkeletre fekvő Svir-nél gyülekezett. A sereg a következő elemekből tevődött össze:

A király a Radzivil Miklós vajda parancsnoksága alatt álló litvánokat és a Békés vezette magyarokat előre küldte, hogy a sereg előtt utat nyissanak, az ellenséget a várakba szorítsák s elvágják az oroszok útját és összeköttetését Polock várától, hogy annak védőrsége erősbítést ne kaphasson.

Az előretolt csoport a Düna folyóig, melyen Disna-nál[4] kelt át, litván területen elég folyékonyan és elég gyorsan nyomult előre, de azután az útnélküli őserdők útvesztőjében annál kínosabb és keservesebb volt az előrehaladás. A folyón való átkelés után ennélfogva néhány napra meg kellett állapodni, míg a magyar gyalogság fejszékkel utat vágott az ősrengetegen.[5]

Polock alá érve, a magyarok azt a feladatot kapták, hogy a 4–5 mérföldnyire északabbra fekvő Sitna várát rohanják meg és égessék fel, amit szerencsésen el is végeztek.[6]

Augusztus 11.-én István király is megérkezett a sereg zömével Polock alá s magához vevén Zamojski János kancellárt és Békés Gáspárt, velük, csak harmadmagával körüllovagolta a várat és várost, megszemlélte annak fekvését, hogy az ostrom elrendeléséhez a szükséges adatokat megnyerje. A kiadott intézkedés szerint a magyarok a Düna folyó mentén a vár nyugati oldalán állottak fel; ez volt a legveszélyesebb hely, mert mind a felmentésre jöhető ellenséges csapatoknak, mind az esetleges kirohanásoknak útjába esett. A sereg mindjárt augusztus 11.-én megkezdte az ostrommunkálatokat, futóárkokat ásva és sáncokat hányva a város és vár ellenében. „Másnap, augusztus 12.-én, Békés Gáspár az ő magyarjaival ostromolni kezdte a várost, mely árokkal, sáncokkal, bástyákkal, vastag falakkal és őrséggel elég jól meg volt erősítve. De a heves ostromnak nem sokáig állhatott ellent. Az ágyúk tüze felgyujtván a várost, az néhány óra alatt porrá égett; őrsége és lakossága a várba menekült.“ Ezután a sereg a vár ostromához fogott, az ellen vezetvén futóárkait és sáncait a Polotta folyó irányában. „A nehéz munka oroszlánrésze a magyaroknak jutott itt osztályrészül, mert ők haladtak az elpusztított város területén át s temetőn, csatornákon és más undorító helyeken keresztül kellett ásniok a futóárkokat.“ Heidenstein magasztalóan emeli ki a magyarok vitézségét, kitartását és munkabírását.[7] Nem messze tőlük a lengyel, fentebb a litván gyalogság, a Polotta mellett ismét 200 magyar vitéz (akiket Zamojski kiválasztott) dolgozott s szemben a tulsó oldalon a németek. Igy folyt a munka serényen két napon át, úgy hogy augusztus 14.-én már egészen a vár alá, a folyóhoz értek az ostrommunkálatokkal. Most is Békés kezdte el a várfalak ágyúzását. A romboló lövegek azonban keveset ártottak, minthogy a várfalak fából voltak alkotva, amelyet a golyó átfúrt, de le nem döntött. Ez okból tehát izzó, tüzes golyók szórását kísérelte meg. A gyujtás ezen nemét Báthory a magyarországi harcokban alkalmazta először, minthogy az akkor szokásos másnemű gyújtóanyagok használása inkább elrettentésül szolgált, mintsem tűz gerjesztésére alkalmas lett volna. A tüzes golyók alkalmazásának módja pedig ez volt. Az ágyúgolyót tűzben izzóvá hevítették s midőn az már egészen áttüzesedett, hirtelen az ágyúba tették (miután a puskaport előbb homokkal vagy hamuval és nyers fűvel vagy haraszttal jól ledugaszolták, nehogy a tüzes golyótól felrobbanjon) s úgy lőtték aztán ki a várnak fából készült falaira, hogy a tüzes golyó belefúródván, azt felgyujtsa. Ha a fába bevette magát, nem lehetett könnyen eloltani. Igy gyújtotta fel a király az 1577.-iki hadakozás idején Danzigot.[8] Itt azonban, Polock váránál, a gyújtásnak ez a módja is kevésbé volt sikeres, mert midőn magasabbra irányozták a lövést: a golyók egyszerűen átfúrták a falakat; ha alantabb lőttek: a faburkolaton át a hegy oldalába fúródott a golyó s így a felgyujtás nehezen sikerült. Rövid idő múlva azonban nagyobb akadály gördített nehézségeket az ostromlók munkája elé. Több napon keresztül szakadatlanul esett az eső, zuhogott a zápor, úgy hogy a Polotta folyó, melyet azelőtt könnyen át lehetett gázolni, annyira megáradt, hogy lóháton is veszélyes volt átúsztatni. A rohanó ár a hidakat, melyeket a két tábor között vertek, elvitte. Csak egy híd maradt meg, melyet Bornemissza János az ostrom kezdetén egy felégetett malom ágasaira fektetett gerendákból tákolt össze, az ostromló tábor és a vár között. De mert ez egyetlen hídon át nehéz volt ostromra vezetni a katonákat, Békés is csináltatott halászcsónakokra egy más hidat, de ezt a várbeliek hamar összelőtték és elsüllyesztették. Csak a Bornemissza-féle híd maradt tehát meg, melyet a malom épen maradt része védelmezett az összelövéstől.[9] A király és Békés, midőn látták, hogy sem az ágyúzás, sem a tüzes golyók szóratása nem használ, nagy jutalmakat tűztek ki azok számára, kik a várfalat égő fáklyákkal felgyújtják. A magyarok tehát rohamra indulnak az egyetlen hídon át, felhágnak a hegyre a vár alá: többen követik őket a lengyelek és litvánok közül is. De amily vitézül küzdenek az ostromlók, ép oly elszántan s halálmegvetéssel védekeznek a várbeliek. Nemcsak ágyú- és puskalövéssel védik magukat, de a vár faláról… óriási gerendákat hengerítenek le, melyek a meredek hegyoldalon legurulván, széltiben-hosszában magukkal sodorták az ostromra rohanókat. Ha sikerült is itt-ott tüzet vetni a várfal alá: a tűz oltásában is fáradhatatlanok voltak az oroszok… A heves ostromot egyidőre a még erősebben dühöngő zivatarok akasztották meg. A szakadó záporok nemcsak a vár felgyujtását akadályozták, de a futóárkokat is vízzel töltötték meg. A tábor helye elázott és sártengerré vált, még a sátrak alatt sem volt egy talpalatnyi száraz hely, ahol a fáradt katonák fejüket nyugalomra hajthatták volna… Még inkább súlyosbították az ostromlók állapotát az élelmiszerszállításban beállott nehézségek és zavarok… Az élelemhiányon felül még a takarmányban is olyan drágaság keletkezett a táborban, hogy 10 denárra szökött fel egy véka zabnak az ára, mellyel a drágább lovakat tarthatták csak, a többieket inkább veszni engedték. Az élelemhiány annyira megtörte a büszke magyarokat és lengyeleket, hogy többen találkoztak közülök, akik az elhullott lovak húsára is ráfanyalodtak…[10] Az ostromműveletek azonban, amennyire az időjárás csak engedte, ennek dacára sem szüneteltek. Ennyi megpróbáltatás közepette is bámulatos kitartást tanusítottak az ostromlók és főképpen a harcedzett magyar katonák. Vezérük, Békés Gáspár, ment elől jó példával, aki bár sokat szenvedett régi köszvénye és gyomorbaja miatt, egy percig sem csüggedett, sőt azzal dicsekedett, hogy soha jobban nem érezte magát; mindig az ágyúk mellett volt, ott evett, ott nyugodott s oly veszélyes helyeken forgolódott, hogy körülötte sokan elvesztek s kifröccsenő vérük, mint az oldalánál eleső Kőrösy Jánosé, az ő ruháját is pirosra festették.[11] A lengyel gyalogság is elég vitézül forgolódott, jóllehet fiatal, újonnan toborzott katonák voltak, akik most állották ki a tűzkeresztséget… Végre augusztus 29.-én tiszta, derűlt napra ébredtek. A király most magyar katonáit nagy jutalmakkal kecsegtetve lelkesítette, úgy a gyalogságot, mint a lovaikról leszállított huszárokat, hogy rohanjanak a várfalak alá, vessenek rá tüzet és addig vissza ne térjenek, míg a falak lángba nem borulnak, mert inkább dicső halált szenvedjenek a várfalak alatt nemzetük dicsőségéért és vitézi hírnevükért, mintsem szégyenszemmel abbahagyják az ostromot. Augusztus 29.-én tehát a király buzdító szavaira hévvel indulnak a katonák a vár alá, kezükben fáklyákkal és más gyújtóanyagokkal. Leszállnak futóárkaikba, átmennek a Polotta folyón s felhágnak egy eléggé magas dombra, amelyen a vár előbástyája állott és az ellenség heves tüzelése dacára mindaddig nem tágítanak, míg a falakon a tűz erőt nem veszen, „mely azután egész nap nagy lobogással égett. Többi csapatait a király estig, minden eshetőségre készen, csatarendben tartotta, azután pedig“ visszavezette a táborba, a vár ellen való rohamot másnapra halasztván, mert az égés még mindig tartott s a várfalakon alkalmas rés még nem nyílott. Midőn a király a táborba visszavonult, a magyarok táborhelyén egy jókora csapat összeverődött s maguk fejétől elhatározzák, hogy a rohamot megkísérlik. Merészen átkelnek a hídon, felhágnak a várhegyre s a lángok között „félig megpörkölve“ (semiambusti) behatolnak az égő erőd belsejébe. Követik őket a lengyel gyalogosok közül is némelyek. De az oroszok a várfal leégett részével szemben hirtelen sáncokat hánytak, abba kisebb ágyúkat helyeztek el s e rögtönzött erődből heves tüzeléssel fogadják s nemcsak visszaszorítják a behatoltakat, de a siker által felbátorítva, sűrű nyilazással üldözni is kezdik őket. Meglátván ezt ama 200 magyar gyalog, akiket Zamojski a híd védelmére rendelt, társaiknak segítségére sietnek s az oroszokat visszaűzik. A király is értesülvén a merész vállalatról és annak balsikeréről, segítséget rendel a sokoli út felé s a táborból maga is, több nemes kíséretében az ostromerődökhöz és ágyútelepekhez siet. A várbeliek figyelemmel kísérvén e mozgalmat, a középső vár magas tornyaiból sűrűn röpítik a lövedékeket ellenük, úgy hogy a király élete is hajszálon függött. Mert amint Zamojskival s másokkal ott tanácskoznak, egy ágyúgolyó éppen melléjük csapott s egy lovagot le is terített.[12] Augusztus 30.-án a király lelkesítő szavakat intézvén katonáihoz, kiadta a rendeletet a rohamra. A magyarok most is elsők voltak a Várhegyen s az előbástyát, melyet a megelőző napon felgyujtottak, heves roham által mihamar be is vették s megkezdték az ostromot a legközelebb álló erőd ellen. Rácz Péter vezette ez ellen a támadást és sikerült is azt felgyujtaniok. Egész éjjel égett a felgyújtott erőd, de a mieink éjjel sem pihentek, hanem folytatták az aknák, vívó- és ellenárkok ásását, az ellenség rögtönzött sáncai, erődei s a várnak még épen álló falai ellenében, úgy hogy hajnal hasadtával elérték az ellenség rögtönzött védőműveit s az oroszok megdöbbenve látták, hogy a védelem sikeres folytatására reményük többé nem lehet. A király már augusztus 30.-án felszólította őket a vár feladására, szabad elmenetelt biztosítván a várőrségnek, élet- és vagyonbiztonságot azoknak, akik náluk óhajtanak maradni, sőt tisztességes zsoldot, akik az ő szolgálatába lépni akarnának…[13] „Az oroszok örömmel fogadták a felajánlott kegyelmet“ s a király beváltotta velük szemben tett igéretét. Szeptember 1.-én átadatott a vár, amelyben sokkal kevesebb zsákmány volt, mint ahogy előre gondolták. „A zsákmány fölött a magyarok és lengyelek között heves civódás keletkezett, annyira, hogy csaknem kardra mentek. A lengyelek felpanaszolták, hogy a magyarok minden érdemet maguknak tulajdonítanak, az ő vitézségüket lenézik s a préda fölött maguk akarnak osztozni. A közkatonák versengése elragadt a vezérekre is. Mielecki Miklós (lembergi vajda s egyúttal főparancsnok) panaszt emelt Zamojski s főképp Békés ellen, hogy nem tartják eléggé tiszteletben az ő fővezéri méltóságát. Elég gondot okozott a királynak minden irányban igazságot szolgáltatni, vezéreit és katonáit lecsendesíteni és adományok által kielégíteni. Polock elfoglalásában az érdem oroszlánrésze kétségtelenül a magyar hadakat illette. Ők ostromolták legserényebben, legkitartóbban a várat, ők voltak elsők a rohamban, elsők a várfalakon s bizonyára az ő soraikból került ki a legtöbb áldozat. Nem csoda, ha a diadal mámora kissé elkábítá őket s érezvén fölényüket a lengyel ujonc katonaság fölött, talán némileg éreztették is azt velük. Legalább a lengyelek soraiból élénk panaszhangok hallatszottak, hogy a magyarok kicsinylik az ő vitézségüket s hogy ők háttérbe szoríttatnak. A királynak a magyarok voltak a kedvencei, ő (állítólag) fennen dicsekedett honfitársai vitézségével.[14] Ebből sok viszály, cívódás, sőt verekedés keletkezett… A zsákmány is sok versengésre adott okot a különféle nemzetiségek között. A lengyelek azzal vádolták a magyarokat, hogy a bevett Polock várát kirabolták. A magyarok a lengyelekre hárították vissza e vádat – jegyzi meg egy lengyel történetíró – de később kisült, midőn a zsákmányt nyilvánosan eladásra bocsátották, amit ők choce-vece-nek (bizonyár kótyavetyének) neveznek, hogy a király a polocki zsákmányt, mint kótyavetyét (cossae veciae) adta a magyaroknak s helyébe a lengyel katonákat pénzadománnyal engesztelte ki.[15]

A birtokba vett vár kiépítésével és megerősítésével Báthory a magyarokat bízta meg s aztán ő Vilnán át Grodnóra ment pihenni.“ Magával vitte oda magyar seregei fővezérét, a hadjáratból halálos betegen visszatérő Békés Gáspárt, aki ott nemsokára, november 7.-én, halálával pecsételte meg királya iránti hősies önfeláldozását.[16]

Polock elfoglalása után Báthory még a szomszédos kisebb várak elfoglalását tűzte ki a folyó évi hadjárat céljául. Ezek között a két legfontosabb Turovla és Sokol volt. Előbbi ellen a magyarokat, utóbbi ellen lengyel csapatokat küldtek. A magyarok Turovlával könnyen végeztek, mert a várőrség az első huszárok megjelenésekor „azt hivén, hogy az egész polocki tábor jön ellenük: annyira erőt vett rajtuk a félelem, hogy hanyatt-homlok rohantak ki az ellenkező kapukon s menekült ki-ki amerre tudott. A várban csak a parancsnokok maradtak a cár haragjától való félelmükben.“ Ilyenformán Turovla vára szeptember 4.-én egész fölszerelésével karcsapás nélkül került a mieink kezébe, ellenben Sokol birtokáért még igen kemény harcok folytak.

Az 1580. évi hadjárat céljárul István király Vitebsk elérése után Velikilucum (Vielkie Luki) elfoglalását tűzte ki.[17] A sereg június 16.-án indult Vilnából és július 27.-én ért Vitebskbe. Innen menetét tovább folytatva, Velis ellenállást alig fejtve ki, hamarosan megadta magát, mire Iván cár nyomban békeköveteket küldött István királyhoz, de ez tovább folytatja útját s augusztus 15.-én Usviata városához ér, mely szintén hamarosan megadja magát. Ez alkalommal az út egyengetése és szabaddá tétele céljából 300 magyar nyerte volt beosztását az elővédcsapathoz.

Augusztus 26.-án a sereg Velikilucum elé ért s nyomban hozzáfog az ostrommunkálatokhoz. A magyar gyalogság, számerejét nem tudni, napnyugat, a lengyelek észak felől kezdik magukat előre dolgozni. Velikilucumnál nagy meglepetés érte Báthoryt és seregét. Az ellenség ugyanis Polock tavalyi ostromán okulva, a vár fa-falait jó vastagon beborította földdel és gyeppel, hogy azokat ily módon a felgyujtás ellen biztosítsa.

Szeptember 1.-én megkezdődött a vár lövetése s miután a király észrevette, hogy „a magyarokkal szemben álló bástyatöltésből annyi föld kiesett, hogy a katona addig felvergődhetik, honnan a fal felső részét hosszú dárdájával elérheti: mind a gyalogok, mind a lovasok közül gyors ifjakat szemel ki, tapasztalt vitéz vezetőkkel a gyújtásra. Ezek szurokkal, faggyúval és más tüzet fogó anyaggal bekent fenyőket fejük fölött tartva, a mellükig érő állóvizen átmennek és a nagy töltésen versenyezve egymással fáradoznak és a dárdájuk hegyére erősített fáklyákat a fal párkányzatához közelebb viszik. A muszkák a felmászókra iszonyú köveket dobnak, gerendákat hánynak, forró vizet öntenek fejükre vízcsövekkel s mindennemű fegyverekkel igyekeznek elborítani… A király látván, hogy ha a fal felső része le is ég, ostromlöveggel a töltést nem lehet úgy leverni, hogy a mieink berohanására út nyíljon, tanácsot tart azonnal s elrendeli, hogy a katonák bőrből készített védfedél alatt a falhoz menjenek és kapákkal a töltés legalsó részét ássák alá s innen ezután a belső falgerendákhoz és fundamentumhoz bejutva, amint a körülmény kívánja, vagy tömeges fáklyákkal gyújtsák meg a töltéstől megfosztott falat, vagy, ha a mieink veszélye nélkül lehetséges, porral vettessék fel a tornyokat… A magyaroktól alátett por a szemben levő tornyot annyira megfosztotta minden földtöltésétől, hogy az az égésnek könnyen martalékául válhatott. Ezt látván a magyarok, a láng élesztésére készített fáklyákat hoztak s a muszkák kemény oltalmazása dacára is a bástyára hányják. Ezen égés a felső emeletbe kapván, a szél által is hajtva, a másik erődig terjedt. A lengyelek is hasonló buzgalommal elhányván a töltést, a fal legalsó részeihez jutottak“ s aztán ők is felgyújtották a fa-falat. De az ellenség keményen védekezik. Másnap reggel 3 óra tájban, amidőn azt hitték, hogy a lengyelek által támasztott tűz már el van oltva, azt az erősbödő szél még jobban föléleszti. Erre a muszka végveszély félelmének hatása alatt napfölkeltekor hajlandónak igérkezik a vár feladására. István király hajlandó volt tárgyalásokba bocsátkozni, de ezalatt a katonák „a vezér parancsának meghallgatása nélkül a romokon berohannak s nagy öldöklés után várat kirabolják.“ Ez szeptember 5.-én, az ostrom megkezdése utáni ötödik napon történt.

„Báthory a teljesen leégett vár helyreállítását határozván el, annak körletét négy részre osztja“ s két rész helyreállítását magának veszi a magyarokkal, a harmadikat a lengyeleknek, a negyedik részt pedig a litvánoknak adja ki, hogy a különböző nemzetiségek közötti kölcsönös verseny a megkezdett művet annál gyorsabban befejezéshez juttassa. „E munkálatok közben híre érkezik, hogy Toropecia várából az ellenség gyakori kiütéseket intéz a gabona- és takarmánygyüjtők ellen.“ Ezt hallván a király, 500 lovast, 100 gyalogost, kik puskával szoktak menni, Barbalius (Borbély) György vezetése alatt az ellenség elűzésére küldi. De ez a fele úton megtudja, hogy Toropeciánál a rendes őrségen kívül még 4000 lovas, 30.000 lépésel tovább pedig még 6000 lovas van letelepedve, amiről Borbély nyomban jelentést küld a királynak. Erre ez „Zbaravust, Brazlaviai Palatinust 1400 magyar és lengyel lovassal küldi előre. Ezekhez adatott még 120 magyar gyalogot, gyorsaság végett lóháton.“

Borbély a kapott erősítéssel előrelovagolván, támadásra készült a váron kívül elhelyezett 4000 főnyi ellenséges lovasság ellen, de ez nem várta be a támadást, hanem megfutamodott, erélyesen üldözve Borbély lovasai által.

Mialatt István király Velikilucumot ostromolta, Dorahutaiskius Miklós polocki palatinus a vett parancs értelmében Nevela várát ostromolta, amellyel azonban sehogysem boldogult. Ezért a király Bornemissza Jánost, akinek Velikilucum ostrománál nagy hasznát vette, 700 magyar gyalogossal a palatinus segítségére küldte. Bornemissza, „mihelyt odaérkezett, hibáztatván az ostrom módját, épp a vár sánca mellett ostromkészüléket emel és alkalmas helyen elrendezvén a magával hozott 4 faltörő eszközt, a falakat döngetni kezdte. Az ellenség bízva, hogy mint a litvánok, úgy a magyarok támadásai ellen is sikerrel fognak dolgozni, kinyitván a kaput, megtámadja a mieinket. Ezt látván Bornemissza, fegyverre kiált és ütközetre buzdítja katonáit. Maga kardot ránt s mindenekelőtt rohan az ellenségre, sokat levág, a többit sűrű lövések közt a várba üldözi. A muszkák nem kíséreltek meg több kirohanást, csak nagyobb lőszereket használtak, melyeket oly ügyesen irányoztak, hogy a mi ütegeinknek most a torkát, száját, majd oldalát, majd pedig kerekeit rontották, törték meg. Tüzet kellett hát alkalmazni a falak ellen, a muszka várak egyetlen veszedelmét, de a hely egyenetlen volta miatt ezt veszély nélkül tenni nem lehetett. A felhágóknak a meredekség, a leszállóknak a sánc egyformán akadályozta a támadást, ahogyan azt a katonák elhatározták. Ezt látva Bornemissza, a háromszögű torony ellen, melyet meg akart gyújtani, folyosót készített a föld alatt, hogy a vár sánca vizén átmenet legyen a katonáknak, melybe ha bevonulnak, az ellenség nem láthatja meg, minthogy a keskeny és mély sánc őket elfedi és a közelségnél fogva biztosabban és gyorsabban juthatnak fáklyákkal a falakhoz. E művet elvégezvén, veszély nélkül a falhoz érnek s a tornyot meggyújtják. Az ellenség megijedve ezen a véletlen dolgon, feladásról kezdett beszélni, ami aztán meg is történt.[18]

Ezek után még két szomszédos vár, Zavolocia és Oseriscia, volt még hátra, de ezek is hamarosan megadták magukat. Az előbbinek ostrománál a magyaroknak szintén jelentős szerepük volt. Ide István király Károli Istvánt küldte 800 gyalogossal segítségül s aztán ő maga a sereg zömével október 7.-én Nevelaból hazafelé indult.

A lengyel király újabb sikerei Iván cárt arra bírták, hogy most már vele békét, ezentúl barátságos szomszédságot tartson fenn.

Amikor Báthory István 1586-ban meghalt, a trónjáért kifejlődött küzdelemben ott találjuk a magyar csapatokat, még pedig – s ez jellemző akkori viszonyainkra – mindkét jelölt oldalán. Prépostváry Bálint, Andrássy Péter és Melith Pál Abaujban, Zemplénben és Gömörben toborzott mintegy 600 lovast és kevésszámú gyalogos hajdút vittek Miksa főherceg támogatására, míg Géczy János kormányzó Zamojski kérésére 400 erdélyi lovast küldött Báthory Boldizsár és Bornemissza János parancsnoksága alatt Zsigmond megsegitésére.[19]

A hadműveletek kezdetén Prépostváry elfoglalta Miksa számára Lublót, a két ellenfél nagyobb összeütközése azonban 1587 november 25.-én Krakónál történt s itt Miksa megveretvén, Czenstochovon át a sziléziai határ felé húzódott vissza, majd 1588 január 25.-én Bitschinnél nemcsak teljes vereséget szenvedett, hanem ellenséges fogságba is került. Végre 1589 március 9.-én a szentszék közbenjárására létrejött béke, mely szerint Miksa lemondott minden igényéről a lengyel koronára, kötelező igéretet tevén, hogy ezentúl sem ő, sem családja nem fogják Lengyelországot bármi okon háborgatni s a rendeket királyválasztó joguk szabad gyakorlatában akadályozni. A Prépostváry által 1587-ben Miksa számára elfoglalt Lubló visszaszáll a lengyel koronára. Ezt a békekötést Zsigmond, Miksa és Rudolf esküvel is megerősítették, de a magyar rendek megtagadták hozzájárulásukat, mert ezáltal Lengyelországnak a 13 szepesi városra vonatkozó jogát elismerték volna, amit pedig minden áron kerülni akartak.[20]

[1] Dr. Veress Endre, Báthory István király magyar hadserege. (Hadt. Közl. 1897. évf. 276.) – Dr. Szádeczky Lajos, Báthory István hadjáratai az oroszok ellen (Hadt. Közl. 1888. évf.) és Koncz József, Báthory István király hadjárata az oroszok ellen 1580-ban (Hadt. Közl. 1897. évf.) című tanulmánya alapján.

[2] Galitzin, Allgemeine Kriegsgeschichte des Mittelalters, II. 462.

[3] Szádeczky id. m. 44.

[4] Lásd a XIV/1. számú mellékletet.

[5] Hildenstein Reinhold, De bello Moscovitico, Lib. I. 751.: „Verum peditatu Ungarico secoribus silvas caedere instituente eac celeriter opus perficiente, exiguo temporis spatio difficultates eas superavit.“

[6] Edictum regium de supplicationibus ob captam Policiam. – Heidenstein id. m. 752.

[7] Id. m. 754: „Proferuntur munitiones ad arcem, flumenque Polottam… magna Ungari militis virtute, ut est summi genus laboris, ac tolerantiae.“

[8] Heidenstein id . m. 754.

[9] Heidenstein id. m. 754. – Budai Ferenc, Magyarország polgári lexikona, 241.

[10] Heidenstein id. m. 756: „…Reperiuntque ex Polonis et Ungaris, qui mortuorum equorum carnibus vesci non dubitarent.“

[11] Heidenstein id. m. 756: „In hac omnium rerum difficultate summa tamen erat constancia Ungari praesertim militis ante alios Bekesius…“

[12] Heidenstein id. m. 757.

[13] Polkowski Ignác, Sprawy Wojenne Stefana Batorego, 174.

[14] Piacecus Paulus. Chronicon, 11.

[15] Sulikowski Joan. Dem., Commentarius brevis rerum Polonicarum. 120.

[16] Szádeczky id. m. 414.

[17] Lásd a XIV/1. számú mellékletet. A hadjárat lefolyását az egykorú Gyulai Pál írta meg Commentarius rerum a Stephano rege, adversus magnum, Moschorum ducem gestarum, Anno 1. 5. 80. cím alatt. Fordította Koncz József az id. h.

[18] Koncz id. m. 479.

[19] Kovachich, Vest Comit. 725. – Wagner, Analecta Scep. II. 63.

[20] Istvánffy id. m. XXVI. – Dogiel id. m. I. 231.