Hogy a következő időszaknak hadi eseményeit jobban megérthessük, mindenekelőtt az új királynak személyéről és a trónralépésekor uralkodó általános viszonyokról kell röviden megemlékeznünk. Az egykorú források és hiteles adatok nyomán Horváth Mihálynak[1] erre vonatkozó találó kor- és jellemrajzából a következő kivonatos részleteket iktatjuk ide: „Rudolf jelleme, magánélete oly nagy befolyást gyakorolt országlatának történetére, hogy jobbára csak amabban találhatja megfejtését. E jellem, e magánélet nem olynemű volt, minőt egy, annyi népek és országok sorsa felett intézkedő fejedelemben lehetne kívánni… Bár természeténél fogva nem kegyetlen, a legkegyetlenebb rendszabályokat is vérfagyasztó nyugalommal írta alá, midőn azoktól jó sikert várt céljaiban. A szeretetet és gyűlöletet csak koronájának előnye szerint mérlegelte… Merev formaiságokkal elhalmozott udvarából minden öröm, minden életkedv, mulatság száműzve volt; csak az inquisitio iszonyú autoda-féi hoztak abba némi szórakozást… Rudolf minden idejét gyakran változtatott ágyasai, válogatott lovai, alchimiai s astrológiai kísérletek, órások, festészek s egyéb ily kézművek és művészetek közt osztá meg; s rövid idő alatt végkép alkalmatlan lőn a kormányra.[2] Ennek érzete pedig oly kórságos búskomorságot s gyanakodást fejtett ki benne legközelebbi rokonai, testvérei iránt, hogy életét tőlük folyton féltve, a tébolyodással határos rettegésben töltötte magára nézve örömtelen, népeire nézve számtalan szenvedések forrásaivá lett napjait“.[3]

Kiegészítést nyer ez a kor- és jellemrajz Acsády[4] következő mondatai által: „Trónraléptekor Rudolf még csak huszonnégy éves volt… Szenvedélyesen gyüjtött mindenféle régiséget, képet, szobrot s e célra az állam legsürgetőbb szükségleteinek rovására mindig volt pénze. E kedvteléseire tizenhét millió tallért pazarolt el, mely összegen olyan hadsereget gyüjthetett volna, amely a törököt nemcsak Magyarországból, hanem Európából is kiűzheti. Emellett mindenféle áltudományos sportnak hódolt, csillagászattal és vegytannal, illetve astrológiával és alchimiával foglalkozott. Kereste a bölcsek kövét s bizton hitte, hogy megtalálja. Szerelmi életében nagyon kevéssé volt válogatós; hetenkint változtatta szerelme tárgyát s több törvénytelen gyermeke maradt, noha sokan állították, hogy sohasem volt férfiereje teljében… Beteg ember volt, aki nem tudta magát elhatározni, hanem húzott, halasztott mindent s ha ki is adott egy-egy szigorú rendeletet, végrehajtásával nem igen törődött… Magyarország sorsa és ügyei kevéssé érdekelték s csakhamar (1576 október 13.-án) öccsét, Ernő főherceget nevezte ki magyarországi helytartójává…[5] Rudolf nehéz beteg ember volt, nehéz lelki beteg s megzavart elméje olyan tettekre ösztönzé, melyek a nyomor egész özönét zúdították magyar és örökös országaira. Mert ugyanazon elveket alkalmazta mindenütt s uralma Magyarországban csak azért lett súlyosabbá, mert ez állandó csatatér, sohasem szünetelő gyilkos hadakozások színhelye volt… 1578–81-ben sokat betegeskedett s kedélyvilága mindinkább elborult. Azóta Magyarország trónusán idegbeteg király ült, kinek cselekedeteit és azok indító okait inkább a patholog és az elmegyógyász, mint a történetíró világíthatja meg. Uralkodásában lélektani fejlődés, kül- és belpolitikájában elv, irány, következetesség nincs; egyik végletből a másikba ugrik minduntalan s jó és rossz, helyes és helytelen hirtelen, átmenet nélkül váltják fel egymást… A Habsburgok monarchiájának éppen ez időben lett volna oly uralkodóra szüksége, aki szellemi képességei teljes birtokában, egész lélekkel szenteli magát hivatásának. Miksa király nehéz örökséget hagyott utódjára. Különösen a pénzügyi viszonyok voltak kétségbeejtők s az ifjú királyt már 1577-ben roppant adósság és még szertelenebb évi kamat terhelte, mely rohamosan nőtt. Már 1578. vége felé Malaspina bécsi nuntius szerint 11 millió scudot[6] tettek az adósságok. 1583-ban annyi sem volt a császári pénztárakban, hogy a futároknak úti költséget tudtak volna adni. Ellenben a katonai szükségletek rohamosan emelkedtek s Rudolf számításai szerint már 1577-ben csak Magyarországban 1,667.789 forintot tettek, melyből Felső-Magyarországra 957.662 forint jutott. E kiadással szemben a császár összes, magyar és más országbeli jövedelmei csak 596.492 forintra rúgtak[7] … A deficit évről évre szörnyű arányokban szaporodott,[8] 1591-ben a császár összes, minden néven nevezendő forrásból eredő, magyar és külföldi jövedelmei csupán 399.646 forintra mentek, ellenben a magyar katonai szükséglet 1,310.049 forintra rúgott, melyek közt a török adó s a konstantinápolyi követség költségei 130.000 forinttal szerepelnek. A szükséglet már 1584-ben ily magasságban mozgott. De akkor még 961.338, később 530.979, ellenben 1591-ben már csak 399.646 forint biztos bevétel állt rendelkezésre, úgy hogy az évi hiányt 910.403 forintra irányozták elő[9] … És ezt elsősorban a kétségbeejtő gazdálkodás okozta… Hűtelen sáfárok, – a király tanácsosai és kamarásai (a kamara tanácsosai) a zavarosban nagyon jól tudtak halászni és mind meggazdagodtak a deficites világban – még inkább megrontották a pénzügyi helyzetet, maga Rudolf pedig milliókat vont el céljától és vesztegetett hóbortos és költséges kedvteléseire, műkincs, ékszer s más efféle vásárlásaira. Ha minden komoly elhatározástól visszariadó természete, erélytelensége nem vitte volna rá, Rudolfnak a körülmények kényszere alatt is békepolitikát kellett követnie… Készséggel megújította tehát III. Murád szultánnal a békét. Csakhogy ez a szerződés sem szüntette meg az örökös hadakozást, hanem igazán borzasztó sorsra juttatta Magyarországot. A török beütések szakadatlanul ismétlődtek… Károly főherceg, kire a horvát-szlavon végek bízattak és ki különösen saját tartományát, Stiriát féltette, már 1578-ban határozottan sürgette, hogy hadat kell a Portának üzenni, különben az örökös tartományok is mind elpusztulnak. Rudolf azonban remegett a háborútól és szegénységére, a kincstár kimerült állapotára hivatkozott. Ellenben a török folyton vakmerőbb lett“.[10]

Hogy ily körülmények között a már eddig is agyonsanyargatott Magyarországra még az eddigieknél is nehezebb napok következtek, szinte önmagától értetődik s habár ebben az 1592-ig terjedő időszakban nagyobb hadjáratok a szultánnal kötött békére való tekintettel nem fordultak elő, azért kisebb összeütközések úgyszólván napirenden voltak.

[1] Horváth Mihály, Magyarország történelme, IV. 363.

[2] Daniel Eremita, Iter Germanicum, sive Epistola ad Camillum Guidum scripta 1609. Status particul. Regiminis Ferdinandi II. 805.

[3] Ezzel teljes összhangban írja Fessler–Klein, IV. 4.: „Rudolf schon von Natur trübsinnig und argwőhnisch, träge und zur Wohllust geneigt, wurde in der Kindheit von seiner Mutter mit ängstlicher Sorgfalt zu allen jenen mechanischen Übungen der Frömmigkeit angehalten, welche jeden Aufschwung des Geistes lähmen und sich recht woh mit sittlicher Schlechtigkeit vertragen… Unfähig zu regieren und unbrauchbar für die Welt, zog er sich kurz nach seiner Thronbesteigung in die prager Hofburg zurück, legte dort prächtige Gärten und Sammlungen von Edelsteinen Gemälden und Kunstschätzen an; die zuletzt einen Werth von siebzehn Millionen Thalern erreichten; beschäftigte sich mit Astronomie, Astrologie und Alchemie, mit Malen, Uhrenmachen und anderen Kunsterzeugnissen und brachte seine übrige Zeit im Marstall, in dem die auserlesensten Pferde standen un mit Beischläferinnen zu, die er wöchentlich wechselte… Voll Argwohn gegen tüchtige Männer, besonders gegen seine Brüder und Verwandten, schenkte er sein Vertruen meistens unwürdigen Menschen. Sein Seelenzustand ward mit den Jahren immer krankhafter: versänkt in die Gegenstände, auf die seine Leidenschaften gerichtet waren, und aus Furcht vor Ausschlägen wieder sein Leben, die er in den Sternen zu lesen glaubte, schloss er sich gänzlich in seine Burg ein, zeigte, sich nie mehr öffentlich und liess ausser seinen Vertrauten selbst diejenigen, die ihm die wichtigsten Angelegenheiten vorzutragen hatten, entweder gar nicht, oder nur nach langem Bitten und Harren vor.“ (Khevenhüller, Annal. Ferdinandi és Daniel Eremit fentebb említett műve nyomán.)

[4] Szilágyi–Acsády id. m. V. 437.

[5] Fellner, Zur Geschichte der öst. Centralverwaltung.

[6] A scudo régi olasz pénzegység s akkoriban 5–6 lira értékének felelt meg.

[7] Bőhm, Landtagsacten.

[8] Szekfü (id. m. IV. 161.) megállapítása szerint „Miksa adósságai már 1567-ben 8 millió forintra, 1573-ban 10-re mennek fel, Rudolf alatt a tizenötéves háború végére 12 millió lesz az adósság s a harmincéves háború kitörésekor már 18 millió.“

[9] Szekfü Gyula, Magyar Történet, IV. 125. old. ezektől némileg eltérő számadatokat közöl, de a helyzet képe nála is ugyanaz.

[10] Rudolf és az akkori viszonyok jellemzésére a már említetteken kivül lásd még: Lamprecht, Deutsche Geschichte, V. 682. – Huber, Geschichte Oesterreichs. – Ritter, Deutsche Geschichte I. 507. – Philippson, Ein Ministerium unter Philipp II. 552. – Hopfen, Kaiser Max II. und der Kompromiss-Katholicismus. – Stieve, Mittheilungen des Instituts für öst. Geschichtsforschung VII. 448. – Hansen és Schellhass, Nuntiaturberichte aus Deutschland.