Ahhoz nem férhetett kétség, hogy mihelyt a szultán megtudja, hogy Martinuzzi Erdélyt Ferdinánd kezére játszotta át, ő ezt az ő jogaiba ütköző cselekedetet nem fogja megtorlás nélkül hagyni. Ennek elejét veendők, az erdélyi rendek már 1551 június elején azt jelentették a portának, hogy a királyné hívei, Petrovics és Balassa Menyhért ellenük és a barát ellen fellázadván, az utóbbi által a porta részére összegyüjtött adó egy részét néhány várral együtt elfoglalták, mire a rendek a Nagyváradon időző Fráter Györgyöt behíván, a nyugtalankodók ellen fegyvert fogtak és tőlük Gyulafehérvárt visszavették. A zavarok lecsillapítására Ferdinánd is küldött némi hadakat az országba, de most, miután a királynéval kibékültek, abban fáradoznak, hogy a németeket eltávolítsák s az adót minél előbb elküldhessék Konstantinápolyba. Szulejmán ennek a jelentésnek hitelt adott, mert válaszában utasította a rendeket, hogy a németeket minél előbb űzzék ki országukból, mert különben ő maga lenne kénytelen ellenük hadat küldeni. Egyébként ismét hangsúlyozta, hogy Erdély az ő országa s János fia az ő szolgája s amíg a rendek a porta iránt hűek maradnak, addig bízhatnak az ő kegyelmében, különben súlyos büntetésben lenne részük.[1]
Ámde a rendek jelentésétől eltérően, Malvezzi, Ferdinándnak a portánál levő követe, az 1551 július 8-án kelt utasításánál fogva azt adta elő a portán, hogy miután Erdélyben zavarok támadtak, Ferdinánd, mint keresztény király, kötelességének ismerte ezt a tartományt, melyhez a váradi béke értelmében különben is joga van, pártfogása alá venni. Ekkor a rendek közmegegyezéssel Erdélyt átadták neki s ezt ő abban a tudatban, hogy ezáltal a fennálló békén semmiféle sérelmet nem ejt, készségesen el is fogadta. Ehhez képest tehát hajlandó továbbra is megfizetni azt az adót a szultánnak, amelyet eddig a királyné és Fráter György fizettek.[2]
A szultán e hírek hallatára oly haragra gyúlt, hogy Malvezzit rögtön a fekete toronyba záratta, Szokolli Mehemed[3] ruméliai béglerbégnek pedig nyomban parancsot küldött, hogy azonnal törjön be Erdélybe, Ferdinánd hadait onnan űzze ki, az özvegy királynét pedig helyezze vissza országába. Egyúttal Fráter Györgynek és az erdélyi rendeknek szigorúan meghagyta, hogy a királyfit az országból kivitetni engedjék, mert különben valamennyiöket kardélre hányatja.[4]
Martinuzzi úgy vélte, hogy legjobb lesz a törökkel szemben továbbra is eddigi ámító politikáját folytatni. Bűnbakul Petrovicsot akarta odaállítani, mint aki Temesvárt, Becsét, Becskereket, Lippát Ferdinándnak átadta, míg ő, a barát, hű maradt a szultánhoz. Mindezt Ferdinándnak is tudomására hozta, hozzátevén, hogy ő ezzel a csellel csak addig kívánja tévedésbe ejteni a törököt, amíg Ferdinánd időt nyer, hogy a nem rég átvett várakat kellőleg megerősítse és a császártól és a német birodalomtól nyerendő segítséggel kellőszámú sereget talpra állíthat. Azonban Ferdinánd ezzel a cselfogással nem értett egyet s meghagyta a barátnak, hogy ha kell, a tiszta valóságot írja meg Konstantinápolyba, az adót ugyan megfizetheti, de csak az alatt a feltétel alatt, ha a török a békét Erdélyre is kiterjeszti. Martinuzzi látszólag engedett a király kívánságának, de amikor hírét vette, hogy Szokolli Mehemed béglerbég 80.000 főnyi haddal és 50 ágyúval Szalánkemén mellett táborozik, a Ferdinánd által küldeni igért német hadak pedig egyre késnek, mégis csak a saját esze szerint járt el a portával szemben, s ehhez képest úgy a szultánnak, mint Szokolli Mehemednek is elküldte a fenti szellemben megírt ámító leveleit, amit nyomban Ferdinándnak is tudomására hozott, kérve őt, hogy sürgősen intézkedjék Castaldo seregének szaporítása, valamint a temesvári, szolnoki és egri váraknak a kellő őrséggel való ellátása iránt. Továbbá, hogy a maga részéről is minden lehetőt megtegyen, szeptember 8-ikára Nagyszebenbe országgyűlést hirdetett, amelyen a rendek által, mindamellett, hogy az évi adó már be volt szedve, házhelyenként újabb 32 denárt szavaztatott meg a várak ellátására s azonkívül a király kívánságához képest az erdélyi püspökség egész évi jövedelmét előlegezte Castaldonak, sőt a maga részéről is először húsz-, majd újabb tízezer aranyat adott át a főkapitánynak. Ferdinánd most már teljes megelégedését fejezte ki Martinuzzinak és Castaldó megerősítésére szeptember közepe felé Sforza Pallavicini gróf vezetése alatt mintegy 6000 főnyi német hadat indított el Erdély felé.
Már a szolnoki várépítés erős gyanút ébresztett ugyan Konstantinápolyban, hogy Ferdinándnak béketörő szándékai vannak. A törökök, mint tudjuk, a vár építését nem háborgatták ugyan, de Kászim budai pasa abban mégis a fegyverszünet megszegését látta és a portán úgy tüntette fel az ügyet, mint a szultán egyenes kihívását a harcra,[5] aki viszont a Ferdinánd és Izabella között létrejött paktumot egenesen hadüzenetnek tekintette s annak hatása alatt küldte július közepe felé Szokolli Mehemednek a fentebb említett parancsot.
Eleinte Szulejmán úgy volt tájékozva, hogy Ferdinánd 40.000 főnyi sereget küldött Erdélybe, s azért ő maga is hatalmas seregnek talpraállítását tartotta szükségesnek, minek folytán a ruméliai, viddini, nikápolyi és dobrudzsai, valamint a dunántúli és tiszamelléki szandzsákok is parancsot kaptak a mozgósításra, s az azokból alakítandó sereghez, a dobrudzsai tatároknak, Éliás moldvai és Mircse havasalföldi vajda segédcsapatainak is csatlakozniok kellett.[6] Ezekből az erőkből 3 hadsereget alakítottak s azok összeműködésére a következő haditervet állapították meg.[7] Az 1., vagyis a ruméliai hadsereg Szokolli Mehemed parancsnoksága alatt a 10–11.000 azáb és janicsár csapatokon kívül, 22 ruméliai és határszéli szandzsákbég[8] hűbéres csapataiból alakult, amikhez még török, albán és szláv martalócok járultak. E sereg létszáma 50–60.000 főre rúgott.[9] Feladata volt: a Petrovics által Ferdinándnak átadott Temesvár s az alsó részek többi végvárainak visszafoglalása. – A 2., vagyis a havasalföldi hadsereg Malchovics viddini, Musztafa Debel nikápolyi és Mehemed dobrudzsai pasák csapataiból és az azokhoz csatlakozó moldvai és oláhországi segédcsapatokból, továbbá 70.000 dobrudzsai tatárból alakult. Parancsnoka Achmed pasa második vezír volt s feladatául tűzetett ki, hogy a Havasalföldről a Törcsvári szoroson át Erdélybe betörve, az erdélyiek támogatásával Ferdinánd hadait űzze ki s azután a Maros völgyében Szeged alá vonulva, ott a ruméliai hadsereggel egyesüljön. A két egyesült hadsereg további hadműveleti célja Szolnok, Eger és a bányavárosok megvételéből állott.[10] Ezalatt az Ali budai béglerbég által összevont csapatokból alakítandó 3. hadsereg figyelő állást foglal s az Erdélybe küldendő segélyhadnak útját elvágja. Ha a ruméliai és havasalföldi seregek feladataikat megoldották, azokat a budai (3.) hadsereg a Szolnok, Eger és a bányavárosok elleni hadműveletekben támogatja.
Szokolli Mehemed a ruméliai hadtesttel július 10-én Szófiából elindulva,[11] már július 20-án Szendrőig jutott, ahol 31-ig pihenőt tartott, augusztus 3-án pedig Szalánkeménnél szállt táborba, ellenben az 1. hadsereg többi csapatai csak augusztus végén érték el a magyar határt. Sőt a 2. hadsereg még szeptember közepén, amikor Szokolli Mehemed hadseregével a Dunát átlépte, még mindig nem volt hadműködésre kész állapotban, a számára kijelölt hadseregparancsnok, Achmed pasa pedig csak szeptember 15-én indult el Konstantinápolyból.
Amikor Szokolli Mehemed augusztus 3-án Szalánkeménbe ért, tudomására jutott, hogy Martinuzzi megküldte ugyan a szultánnak az évi adót, de Ferdinánd hadai még mindig bent vannak a tartományban, sőt Petrovics Temesvárt és a többi alvidéki végvárakat is átadta Ferdinánd biztosának, Báthory Endrének. Ezért még aznap a szultán nevében felszólította a barátot, hogy a dolgok állásáról minél előbb kimerítő értesítést, illetve jelentést küldjön úgy neki, mint a szultánnak, a német hadakat pedig azonnal űzze ki Erdélyből.[12]
Erre Martinuzzi nyomban azt felelte a béglerbégnek, hogy ő hűséggel viseltetik a szultán iránt, ellenben az, aki őt hűtlenséggel vádolja, Petrovics az áruló, aki Temesvárt és a többi délvidéki végvárakat átadta a magyar királynak; János Zsigmond csak azért van a saját országában fekvő Kassán, hogy ott eljegyezze magát menyasszonyával. Végül kijelentette, hogy a német csapatok eltávolítását ő maga saját erejéből fogja elvégezni; ahhoz török segítségre egyáltalán nincs szüksége. És Mehemed béglerbég annyira hitelt adott a barát szavainak, hogy még saját maga is tanúskodott hűsége mellett a szultánnál, ami nem is maradt következmények nélkül.[13] A helyzetről elámított béglerbég, addig is, amíg felterjesztésére Konstantinápolyból újabb utasítások érkeznek, amire azonban szeptember eleje előtt számítani nem lehetett, szalánkeméni táborában tétlenül vesztegelt.[14]
Ezáltal a magyar hadi kormány egy teljes hónapot nyert a hadikészületek, illetve védőintézkedések megtételére, azonban, sajnos, ez az idő is úgyszólván teljesen kihasználatlanul telt el. Martinuzzi hiába sürgette az Erdélyben és a délvidéken álló hadak szaporítását, Ferdinándtól és a pozsonyi haditanácstól üres igéreteknél egyebet nem kapott. Továbbá tudván azt, hogy a Szalánkeménnél felvonult ruméliai hadsereg feladata elsősorban Temesvár és a többi délvidéki várak és erősségek elfoglalására irányul, mindenekelőtt a Petrovics Péter eltávozása folytán üressé vált temesi főispáni állás betöltését sürgette, amellyel az alsó részek főkapitányi állása is össze volt kötve. Erre a tisztségre a király Castaldo véleményének meghallgatása után Losonczy Istvánt nevezte ki, aki azonnal el is foglalta állását és serényen hozzá is látott feladata teljesítéséhez. Egyidejűleg a többi délvidéki várnagyi tisztségek is betöltettek. Becsei várparancsnok Szentannai Tamás lett, Becskerekre hasonló minőségben Balogh Lőrinc, Csanádra Nagy Péter, Lippára pedig Gersei Pethő János került, ellenben Lugos és Karánsebes parancsnok nélkül magára hagyatva maradt.[15] Losonczy István szeptember 6-án kelt levelében arról biztosította Castaldót, hogy tisztában van kötelességével, melyet híven fog teljesíteni, azonban Temesvár védelmére kellő időben segélyhadak megküldését kérte. Ugyanaznap Losonczy, mint az alsó részek főkapitánya, ama honvédelmi szokás értelmében, hogy ha az ellenség vágvárat megtámad, annak védelmére a szomszéd megyék főurai és nemesei fölkelni tartoznak, a szomszéd vármegyékhez felhívást intézett, hogy a veszélyeztetett Temesvár védelmére haladéktalanul fegyvert ragadjanak s egyszersmind parancsot küldött a lugosi és karánsebesi nemesekhez is, hogy fejenként keljenek fel s a föld népét is felfegyverezvén, késedelem nélkül Temesvárra bevonuljanak.[16] Itt meg kell jegyeznünk, hogy úgy Temesvár, mint a többi délvidéki erősségek igen elhanyagolt állapotban voltak és sem megfelelő őrséggel, sem a kellő lőszerrel és élelemmel nem rendelkeztek. Ennek folytán Martinuzzi arra kérte a királyt, hogy a várak helyreállítását és védelemre való berendezését minél előbb rendelje el.[17] Ennek egyelőre csupán annyi eredménye lett, hogy a király Castaldonak a temesvári őrség megerősítését hagyta meg, minek folytán a tábornok Perez Alfonzo-t 200 huszárral, valamint a szárd Castelluvio Gáspárt és a spanyol Rodriguez de Villandrando századosokat egy 600 főnyi spanyol zászlóaljjal Erdélyből Temesvárra küldte, egyben meghagyván Losonczynak, hogy a béglerbégnek a Tiszán való átkelését megakadályozza.[18] Azonkívül Castaldo a Lippán tartózkodó Báthory Endre királyi biztosnak meghagyta, hogy Lippáról minél több hadiszert küldjön Temesvárra, minek folytán az szeptember 11. és 20-ika között lövegeket, lőszert, vas- és ólomgolyókat, néhány tapasztalt puskaművest és hosszabb ostrom tartamára is elegendő élelmiszert szállított be Temesvárra.[19]
Erdélyben sem voltak jobbak hadviselés tekintetében a viszonyok, Castaldo serege bent volt ugyan a tartományban, de a vele szemben felvonult havasalföldi hadsereghez viszonyítva az ő ereje, amelyből, mint láttuk, Temesvárra is kellett kikülönítéseket eszközölnie, szintén elégtelennek látszott az ellenség támadásának visszaverésére. Ezért Martinuzzi a királytól szeptember elején vett utasítás értelmben[20] az erdélyi rendeket a végváraknak hadiszerrel és élelemmel való felszerelése és a háború költségeinek megszavazása céljából szeptember 8.-ikára, amikor a béglerbég a Dunán már át is kelt, Szebenbe részleges gyűlésre hívta egybe, amelyen a barát az erdélyi három nemzetre, a magyarokra, székelyekre és szászokra telkenként 32 denárt vetett ki, a fegyverköteles nemesek és székelyek személyes fölkelését elrendelte és a gyülekezés helyét a Kenyérmezőre tűzte ki.[21]
A szeptember 17.-én a királybiztosokkal tartott haditanácson Martinuzzi kijelentette, hogy ő a királyi hadakkal és a fegyverre szólított erdélyi csapatokkal Szászsebesen és a Kenyérmezőn át Temesvár védelmére fog vonulni, de ezt Castaldo és Nádasdy Tamás hevesen ellenezték, mert a havasalföldi török hadsereg támadásával szemben az erdélyi sereget nem akarták megosztani. A barát azonban megmaradt elhatározása mellett és még aznap Patócsy Ferencet előreküldte a tiszai megyékbe, hogy mialatt ő Erdélyben a hadrakelést előkészíti, Patócsy a tiszavidéki hadköteles nemeseket gyüjtse össze. Egyben Martinuzzi a felmerült incidensből kifolyólag megkérte a királyt, bízzon meg valakit teljhatalommal a hadműveletek intézése tekintetében, mire Ferdinánd szeptember 23.-án dícsérő szavakkal kiemelvén Fráter Györgynek Erdély védelmében tanusított ügybuzgóságát és tekintetbe véve a hadviselésben való jártasságát, őt mint vajdát és helytartót a Temesvárnál összegyűlendő sereg fővezérével nevezte ki. Védő intézkedéseit a király helybenhagyta és elrendelte, hogy az erdélyi sereg egy részével Temesvárra vonuljon, mihez képest Martinuzzi szeptember 26.-án Vízaknára, 27.-én pedig Nagy Ludasra tette át főhadiszállását, míg a fennmaradó rész egy-egy csoportjával Nádasdy Tamás és Kendy Ferenc a moldvai határszélen, Castaldo pedig a havasalföldi oláh-török sereggel szemben Szebennél foglaljon állást. Végül az Erdélyben maradó csapatok támogatására Sforza Pallavicini tábornok parancsnoksága alatt 5500 német–spanyol gyalogost és 500 nehéz lovast indított útba.[22] Habár Ali budai basa mindent elkövetett, hogy e segélyhadaknak az erdélyi sereghez való csatlakozását megakadályozza, Pallavicini szeptember 28-án Egerből elindulva, október elején 3000 némettel és 500 lovassal mégis elérte Nagyváradot, ahol Castaldo rendeletére megállapodott. A spanyol gyalogosokat Pallavicini a király utólagos parancsa értelmében Teufel Erasmusnál a bányavárosok védelmére hagyta vissza.[23]
[1] Pray, Epist. Proc. II. 266.
[2] Buchholtz id. m. VII, 260.
[3] Egyes történetíróknál Szokolli Mohamed néven fordul elő.
[4] Pray, Epist. Proc. II, 285.
[5] Szederkényi Nándor, Heves megye tört. II, 116.
[6] Tört. Tár, 1880. évf. ö1. – Centorio id. m. 98.
[7] Czimer, Temesvár megvétele 1551–1552. 24., kinek jeles tanulmánya nagy segítségemre volt az 1551. és 1552. évi hadjárat megírásánál.
[8] A magyar határszéli szandzsákbégek, akik csapataikkal Szalánkeménnél gyülekeztek, a következők voltak: Rusztem belgrádi, Uláma pozsegai, Kamber zvorniki, Aján ujlaki, Musztafa szegedi szandzsákbégek, Kászim pasa, Ali és Mihalogli Achmed bég, a Szerémségből. (Istvánffy id. m. 185. – Tinódi id. m. 944–954. v. s.)
[9] Tinódi és Istvánffy az id. h. – Forgách, Commentarii (Mon. Hung. Scriptores XVI.). – Maga a béglerbég Frater Györgyhöz intézett levelében nagyzolva, 100.000 főnyi erejűnek mondja hadseregét.
[10] Szulejmán és Szokolli Mehemed levele: Pray, Epist. Proc. II, 269.
[11] Dselálzáde Musztafa, Thúry id. m. II, 257.
[12] Mehemed béglerbég Szalánkeménben 1551 aug. 3.-án kelt levele Frater Györgyhöz, Tört. Tár. 1880. évf. 245.
[13] Buchholtz, Urkundenbuch 594. – Pray, Epist. Proc. II, 277, 278, 282, 297, 397.
[14] Horváth Mihály, Fráter György élete. Kisebb tört. munkái, II, 331.
[15] Istvánffy id. m. 186. – Forgách id. m. 15. – Tinódi id. m. 867. – Pesty Frigyes, A Szörényi bánság története II, 132.
[16] Pesty Frigyes, Krassómegye története, IV, 55.
[17] Fráter György szept. 8.-án kelt levele Ferdinándhoz, Tört. Tár. 1880. évf. 263.
[18] Hogy ez milyen lehetetlen parancs volt s hogy annak teljesítése valóban a lehetetlenségek sorába tartozott, legjobban mutatja az a körülmény, hogy közben szeptember 7-én a béglerbég hadserege Péterváradnál már át is kelt a Dunán.
[19] Istvánffy id. m. 186. – Forgách id. m. 18. – Centorio id. m. 100. – Brüsseli Okmánytár II, 259.
[20] Ferdinánd aug. 28.-án kelt levele Fráter Györgyhöz. Tört. Tár. 1880. évf. 257.
[21] Fráter György Szebenből szept. 15.-én kelt levele Ferdinándhoz, Tört. Tár. 1880. évf. 257. – Szilágyi Sándor id. m. I, 348.
[22] Fráter György szeptember 17.-i levele Ferdinándhoz és utóbbinak szept. 23.-ról, 26.-ról és 27.-ről kelt levelei Fráter Györgyhöz. Tört. Tár. 1880. évf. 271, 564, 565 és 649.
[23] Ferdinánd okt. 2.-án kelt levele Pallavicinihez. Tört. Tár. 1891. évf. 433. – Centorio id. m. 102. – Czímer Károly id. m. 35.