Ferdinánd a magyarok mind sűrűbben megismétlődő kérelmének és kívánságának helyt adva, végre két nagy dologra határozta el magát; magyarországi birtokainak megmentésére és védelmére külföldön toborzott elég tekintélyes számú zsoldos csapatokat sorompóba állítani és azokat másodszülött fiának parancsnoksága alá helyezni. Az ekként talpra állított sereg két csoportban volt hivatva hadműveleteit megkezdeni; az egyik, a már júniusban felkészült Puchheim–Dietrich csoport a felső Tisza mentére, a másik a Nádasdy–Zrinyi csoport, az előbbivel majdnem egyidejűleg, ugyancsak június havában a délvidékre irányíttatott, hogy az odafelé közeledő Ali pasával vegye fel a küzdelmet. A számbeli erőelosztás helyesnek mondható, mert a kevésbbé fontos északi hadszíntérre csak 6500 ember, a délire ellenben mindjárt kezdetben 15.000 ember irányíttatott, sőt miután híre jött, hogy Ali a délvidéken nagy erőfeszítéseket óhajt tenni és Szigetvárt, a délvidék egyik legfontosabb kulcspontját, okvetlenül hatalmába akarja ejteni, ide még egy csoportnak az elindítása határoztatott el, amelynek ereje 10.000 főre rúgott. Miután Ali Szigetvár megostromlása és elfoglalása céljából legalább 25.000 embert összpontosított a vár köré, a királyi seregnek két csoportban a délvidékre irányított 25.000 főnyi hada soknak és elég erősnek éppen nem mondható, de hiszen magyar részen már eddig is hozzá voltak szokva ahhoz, hogy jelentékenyen kisebb erővel is fel lehet venni a küzdelmet a rendszerint óriási túlerővel dolgozó törökkel szemben, sőt magyarjaink az erők e kellemetlen aránytalansága ellenére igen sokszor remek döntő győzelmet is arattak a rettenetes sokaságú és általában a vasfegyelem, és ha kellett, még a korbács hatása alatt is elég elszántan harcoló török tömegek fölött. De most erre már kezdettől fogva nem volt meg a kedvező kilátás. A seregcsoportok zöme nem hazájukért életüket és vérüket is szivesen feláldozó hazafiakból, hanem idegen zsoldosokból alakult, akik nem szívesen vitték bőrüket a nekik úgy sem szimpatikus Magyarország fennállásáért a vásárra. Hogy ezek a zsoldos hadak sem voltak jobbak a többieknél, azt Fessler–Klein közölt idézeteiből minden kétséget kizárólag megállapíthatjuk. Ferdinánd főherceg hada két különböző elemből; csőcselékből és arisztokrata-fiúkból regrutálódott, az előbbi már ipso facto harmadrendű, az urak pedig elpuhult, nehezen kezelhető, sok cók-mókot magával vivő, de azért harcban vitézül viselkedő anyagnak volt tekinthető. Ily körülmények között a királyfi fölényes tekintélye és presztizse, amelytől Batthyány Ferenc annyit várt, csakhamar szintén csütörtököt mondott. Egyébként mi katonák ennek a főlénynek a jogosultságát nem annyira a születési előjogokból származó és azokkal járó különleges viszonyokban, hanem a már a harctéren beigazolt hadvezetői képességben véljük felismerhetni; hadjárati babérokra pedig a fiatal főherceg még egyáltalában nem hivatkozhatott s így nem csoda, hogy haditanácsának sokfejű hidrájával boldogulni sehogy sem tudott. Különben már a nyert feladat is eléggé lagymatagon hangzott; az ő serege tulajdonképpen nem harcolni, hanem inkább csak tüntetni, demonstrálni volt hivatva. A számbeli inferioritásból származó bizonytalan érzésnek volt betudható, hogy már a Nádasdy–Zrinyi csoportot sem merték egyenesen és közvetlenül a Szigetvár alatt tanyázó Ali csoportjának nekiereszteni, hanem azzal csak úgynevezett diverziót, eltérítő hadműveletet hajtattak végre és valóban csodálkoznunk kell azon, hogy a hadiakban jártas, tapasztalt török hadvezér erre a legteljesebb mértékben reagált, aminek aztán az lett a következménye, hogy nemcsak a Rinya mentén kedvezőtlen körülmények között, folyó átkeléssel kapcsolatos harcászati döntésnél húzta a rövidebbet, hanem időközben a derék és tevékeny Stansics-Horváth már ismét annyira rendebehozatta a gondjaira bízott Szigetvárban a maga szénáját, hogy Alinak oda visszatérve, mindent újból kellett volna kezdenie, amihez azonban sem kedve, sem kellő mértékű fidúciája, bizodalma nem volt.

A babocsai csatát Nádasdy nem önállóan, saját esze és legjobb belátása, hanem a haditanács utasítása szerint vezette. Ez pedig csodálatosképpen az első napon nagyon is bevált harcmodort, az ellenségnek a folyón való átkelés közben való megtámadásának tervét elvetette s másnap a török sereget a Rinyán bántatlanul átengedve, csak azután akarta vele a folyó jobbpartján harchoz fejlődött sereggel a harcot felvenni. Ámde úgylátszik, hogy az alvezérek öntevékenysége folytán ezt a tervet nem lehetett betartani, mert az egyes csoportok mégis már átkelés közben vetették rá magukat az ellenségre. Természetesen még helyesebb lett volna, ha ez a támadás nem részenként, hanem a kellő pillanatban az egésszel egyszerre hajtatott volna végre.

Nádasdy babocsai, tulajdonképpen eléggé kétes győzelmével úgylátszik nagyon meg volt elégedve, pedig a helyzet azt követelte volna tőle, hogy a harcban legyűrt ellenséget határozott és kiméletlen üldözés által teljesen tönkretenni igyekezzék. De ő úgylátszik nem akarta, vagy nem merte seregcsoportjának nem valami magas színvonalon álló harci kedvét másodszor is próbára tenni és üldözés, illetve újabb támadás helyett inkább ő maga is a biztosabb menedéket nyújtó visszavonulásban kereste hadseregcsoportjának üdvét. Hogy mi ezt ideális hadviselési és hadakozási módnak távolról sem minősíthetjük, azt bővebben bizonyítgatni, azt hiszem felesleges.

Viszont Ali is elkövette azt a nagy hibát, hogy Nádasdyéket bántatlanul hagyta elvonulni; egy ebben a pillanatban ügyesen végrehajtott ellentámadással, illetve üldözéssel a török hadvezér a mult napi kudarcot teljesen kiköszörülhette, sőt ilyenformán a legyőzöttből végeredményben igen könnyen győztes is válhatott volna.

Mindezek figyelembevétele mellett az egész dunántúli hadjárat mérlegét megszerkesztve, végeredményben azt találjuk, hogy az inkább Ferdinánd és a magyarok, mint a törökök javára dőlt el. Ennek az elért passzív eredménynek a nagyságát azonban nagyban fokozza az, hogy a bősz Ali terve, Szigetvár megvétele, egyáltalában nem sikerült, minek folytán egyrészt északon Eger, itt a délvidéken pedig Szigetvár továbbra is teljesíthette magasztos feladatát, a török hódoltság további gyors tempóban való terjeszkedésének a feltartóztatását. És ez az eredmény nem anyagi, hanem erkölcsi téren mérve, valóban fölért egy igen szép és nagy győzelemmel és diadallal, amihez Stansics–Horváthék is a legdicséretreméltóbb módon hozzájárultak.