A legutóbbi fejlemények érdekes tünete gyanánt kell kiemelnünk, hogy Erdély nem a szultán pressziója folytán, amitől Ferdinánd legjobban tartott, hanem az itthoni körülmények alakulása és az erdélyi helyzet fokozatos elmérgesedése és végül teljes felborulása folytán veszett el Ferdinándra nézve. Hogy vajjon elhatározása Erdély feladását illetőleg, amit azonban ő nyiltan be nem vallott, mert arról a legközvetlenebbül érdekelt s a tartományban kínosan vergődő Dobót nem is értesítette és csak abban jutott kifejezésre, hogy neki egyetlen huszárnyi segítséget sem küldött, helyeselhető-e, vagy sem, arra nehéz apodiktikusan feleletet adni. A Károly császárhoz intézett fentebb közölt levelében[1] foglaltak szerint Ferdinánd nagyon is tudta értékelni Erdély fontosságát s így legalább is különösnek tűnik fel, hogy ő a maga erejéből annak megmentésére mit sem tett. Valószínűleg úgy áll a dolog, hogy a helyszínen soha meg nem jelent király teljesen félreértette a helyzetet; ő Erdélyt leginkább a szultántól féltette s végül nem az, hanem az itthoni urak és viszonyok ragadták azt ki kezéből, akiket, illetve amelyeket ő a Bécsbe érkezett követeknek adott semmitmondó, sőt majdnem fitymáló válasza[2] után ítélve, úgyszólván semmibe se vett. Mikor aztán a baj megtörtént s Erdélyt többé megmenteni nem lehetett, a szultánhoz június 14.-én intézett levelében[3] szépítgetve úgy tüntette fel a dolgot, mintha ő önként hozta volna ezt a nagy áldozatot, remélve, hogy ezáltal legalább a konstantinápolyi további béketárgyalások számára jóval kedvezőbb talajt tud teremteni. Ámde ebben is csalatkoznia kellett, mert erdélyi ellenfeleinek, Izabellának, Petrovicsnak és többi párthiveiknek, gondjuk volt rá, hogy Konstantinápolyban mihamarább a színtiszta igazságot, talán még kissé ki is színezve és a Ferdinándot ért kudarcot megfelelően nagyítva, megtudják.

Nekem az a nézetem, hogy ha Ferdinánd pénzt és csapatokat bárhonnan előteremteni tudott, amihez kétség nem férhet, mert hiszen épp abban az időtájban, amikor az erdélyi forrongás kialakulóban volt, Ferdinánd máris toboroztatott Sziléziában, Csehországban és Németországban zsoldosokat, akiket a 409. oldalon foglaltak szerint júniusban már el is küldhetett a Felvidékre, – ezeket a csapatokat, azonban természetesen rátermett és az erdélyi, mint nemkülönben egyáltalában a magyar viszonyokat ismerő vezérek parancsnoksága alatt elsősorban Erdélybe kellett volna irányítani, mert ha itt sikerült volna a rendet ismét helyreállítani, mire Dobó erélye elég garanciát is nyújtott, annak folyományaképpen a felsőtiszai helyzet is úgyszólván önmagától megoldódott volna.

Csakhogy Ferdinánd, mint rendesen, most sem volt szerencsés magyarországi zsoldos hadvezetőinek megválasztásában, amint azt a saját csapatjaik által megbélyegzett Puchheim és Dietrich esete eléggé bizonyítja.[4]

Hogy a magyarországi hadműveletek élére nem idegen zsoldos, hanem az itthoni embereket és viszonyokat ismerő hadvezér való, azt legjobban megmutatta Thelekessy esete, aki az aránylag igen nehéz viszonyok ellenére hamarosan igen remek dolgot produkált s ezáltal egy-kettőre megmentette Ferdinánd számára a felvidéki helyzetet, aki azonban ezért a méltó jutalmat nem az életét és mindenét kockára tevő magyar vezérnek, hanem az általa megmentett Gorczakkernek osztotta ki, ami persze újabb tőrdöfés volt a magyar csapat- és seregvezetők számára.

A Thelekessy által igazi magyar virtussal végrehajtott bodrogmenti huszárstiklire, huszárcsínyre minden magyar ember büszke lehet. Ez az eset is eléggé bizonyítja, hogy válságos helyzetben a sok szóbeszéd helyett többet ér a parancsnok személyes példája, mert az menten magával ragadja az alárendelteket, kivált, ha azok ereiben igazi magyar vér pezseg. Hozzá kell tennünk még, hogy akkoriban még a legnagyobb rangú parancsnoknak is gyakran nyílt alkalma személyes bátorságának kellő gyümölcsöztetésére.

[1] Lásd a 402. oldalon.

[2] Lásd a 406. oldalon.

[3] Lásd a 409. oldalon.

[4] Helyesen jegyzi meg errenézve Komáromy id. m. 640. old.: „Csodálatos, hogy annyi szomorú tapasztalatból sem okult Ferdinánd s nem hagyott fel a magyarok iránt viseltető régi bizodalmatlanságával. Hadai vezérletét mindig idegenekre bízta, kik – egy pár kivételével – fegyvereire csak gyalázatot hoztak.“