Érdekes és figyelemreméltó, hogy míg a német császár és Ferdinánd király a német birodalmat és az örökös tartományokat is közelebbről érdeklő török veszéllyel szemben úgyszólván semminemű erőfeszítést sem tesznek, addig a már annyira megnyomorított és lerongyolódott magyarság eddigi szokásaihoz híven a legmesszebbmenő áltozatoktól sem riad vissza, csakhogy a török további terjeszkedésének gátat vessen. E tekintetben a két pozsonyi országgyűlés örökké emlékezetes marad.

A Ferdinánd és Károly császár leveleiből közölt részletek élénk világot vetnek a két uralkodónak mentalitására és egyéni felfogására az akkori külpolitikai konstellációval szemben. Különösen meglepő a Károly császár részén megnyilatkozó körmönfontság és cinizmus, amely varázsvesszőként hatott Ferdinánd gyenge lelkületére, aki ennek hatása alatt vakon megtett mindent, amit a császár neki tanácsolt. Gondolkodásmódjukban és cselekedeteiknél a német birodalom, az osztrák örökös tartományok, valamint saját egyéni jólétük szempontja, és csak legeslegutolsó sorban Magyarország sorsa lebegett nem egészen tisztán látó szemeik előtt.

Hogy Szulejmán és tanácsadói telhetetlen molochok módjára rakták zsebre a nekik felajánlott adókat és ajándékokat, az szintén az akkori állapotok egyik jellegzetes tünete. De a nagyarányú kedvezések és kedveskedések ellenére ők mégis mindig csak azt tették, amit a maguk szempontjából jónak láttak s így a sok ezer ajándékaranynak tulajdonképpen csak annyi volt a látszata és eredménye, mint amikor a Dunába vízcseppeket öntenek.