Ferdinándot a Malvezzi által Konstantinápolyból hozott békeokmánytervezet és üzenet nagyon kellemetlenül érintette, mert ő semmikép sem akart Erdély birtokáról lemondani. Ezért a Konstantinápolyban maradt Verancsics és Zay ismételt sürgetései ellenére folyton halogatta Malvezzi visszaküldését.[1] Végre egy évi halogatás után 1554. november elején Malvezzi útnak volt indulandó, de ekkor a követ súlyos betegségbe esett, mely nemsokára a sírba is vitte. Helyette Ferdinánd november 23.-án a belga Busbeque Augiert küldé el az erdélyi adóval s arany és ezüst edényekből álló ajándékokkal Konstantinápolyba oly utasítással, hogy a szultán Ferdinándot Erdély békés birtokában meghagyja.[2] Busbeque 1555 január 20-án ért Konstantinápolyba s másik két követtársával nyomban Amaziába utazott, ahol a szultán az ellene állítólag fellázadt Musztafa fiának megöletése és a perzsa háború befejezte után téli szállását felütötte volt. Itt a követek április 7.-én átadták az erdélyi adót s az alkudozások folyamán Szulejmán szultánnak 80.000, nagy befolyású lovászmesterének 20.000, a Rusztem helyébe lépett Achmed első vezírpasának 14.000, a másik kettőnek pedig együttvéve ugyanannyi aranyat igértek Erdély megtartása fejében. Ámde Petrovics követe megelőzte a király követeit, azt a hírt hozván János Zsigmondtól, hogy ő a szultán bátorítására már Magyarország szélén, Sanokon van, készen arra, hogy Erdélybe visszatérjen, de Ferdinánd hadai nem eresztik be az országba. Ily körülmények között a szultán , bár ő és környezete az ajándékokat elfogadta, az erdélyi kérdésben hajthatatlan maradt és Ferdinánd követeinek csak 6 havi fegyverszünetet adott, mialatt Busbeque-nek a királytól határozott választ kellett hoznia, hogy eddigi birtokainak békés élvezete mellett hajlandó-e János Zsigmondnak Erdélyt szép szerivel átadni, mi nélkül hosszabb békekötésről szó sem lehet. Verancsicsnak és Zaynak Busbeque visszaérkeztéig ismét Konstantinápolyban kellett maradnia. János Zsigmond hercegnek pedig Szulejmán május 15.-én megiratta, hogy egyelőre maradjon Sanokban, mert ha őt Ferdinánd jószerivel visszaereszteni nem akarja, akkor őt oda magyarországi pasái és az oláh és moldvai vajdák által erőhatalommal is visszahelyezteti.[3]

Mialatt Busbeque Amaziából hazafelé utazott, Ferdinánd Augsburgban még mindig a vallásbékéről tanácskozott a német birodalmi rendekkel, itthon pedig Miksa fia június 24.-én Pozsonyban országgyűlést tartott, amelyen a rendek újból megszavazták a házhelyenként szokásos két forintot s aztán az ország egységének helyreállítása és a török támadások visszaverése érdekében elengedhetetlenül szükségesnek jelentették ki, hogy a király vagy fia állandóan az országban lakjék és hogy a nádor jogköre újból helyreállíttassék, akinek még az idegen zsoldos kapitányok is szót fogadni tartoznak. A folyton ismétlődő török támadások visszatorolhatására a rendek szükségesnek vélték, hogy a nádor fővezérlete alatt némi állandó jellegű hadsereg alakíttassék, amelybe minden száz jobbágyi házhely után 2–2 lovas soroztassék. E hadsereg a már kinevezett és az ezután kinevezendő kapitányok parancsnoksága alatt álljon. Már eddig is mint kapitányok működtek: a Tiszán túl Zaberdin Mátyás váradi püspök; a Tiszán innen Perényi Gábor; Árva, Liptó, Túróc, Zólyom, Hont, Bars és Nógrád megyékben Balassa János.[4]

Ferdinándot a szultán válasza, amelyet még Augsburgban vett kézhez, a lehető legkellemetlenebbül érintette s tanácstalanságában bátyjától, V. Károlytól kérdezte, hogy mit tevő legyen. „Elgondolhatja Felséged, – írja Ferdinánd levelében – mily zavarban vagyok s mily káros volna, mind magamra, mind országaimra nézve az Erdélyről való lemondás, amelynek megnyerése és megtartása érdekében oly nagy áldozatokat hoztunk… Alázatosan kérem Felségedet, mint a kereszténység fejét, magamnak és az enyéimnek pártfogóját, urát és atyját: adjon nekem jó tanácsot, mihez tartsam magam a törökkel való alkudozásokban, mert csak két út van előttem, melyen indulhatok: visszaadni, amit a szultán követel,… vagy ha ezt nem teszem, háborút indítani ellene.“[5]

A legjobb tanács és támogatás természetesen az lett volna, ha a császár kellőszámú hadsereget és megfelelő mennyiségű pénzt bocsáthatott volna öccse rendelkezésére, csakhogy a császár minden erejét a saját ellenségei, a francia király és a protestáns fejedelmek kötötték le, s így egyébbel mint jó tanáccsal nem szolgálhatott, amint az október 19.-én kelt leveléből kitűnik, melynek lényegesebb része következőleg hangzott: „A töröknek adandó válasz tekintetében igen nagy zavarban vagyok, figyelembe véve egyrészt az ellenség várható hadműveleteit az ön tartományai felé, ha Erdélyt vissza nem adja, másrészt arra való tekintettel, hogy a töröknek, bármit igérjen is, azt elhinni nem lehet.“ Ezért javaslata oda terjed: ne adja át Erdélyt, mert onnan a török még jobban megkárosíthatja többi országait s mivel a háborút elkerülni úgy sem lehet: küldjön a szultánnak határozatlan, se hideg, se meleg választ; elégítse ki minél előbb Izabellát és a királyfit s birja rá őket, hogy ők ezt a szultánnak bejelentsék s végül a határozatlan válasz mellett vesztegesse meg a török minisztereket. Ezáltal, ha mást nem, legalább időt nyer, mely alatt megteheti előkészületeit a maga védelmére. Tanácskozzék alattvalóival s tegye meg azt, amit kívánnak, mert ezáltal ők is kötelesek lesznek segédkezni annak elérésénél, amit maguk tanácsoltak.[6]

És Ferdinánd mindenben szót fogadott bátyjának. Augsburgból késő ősszel Bécsbe érkezve, Izabellával újabb tárgyalásokat kezdett, az ország nagyjait Bécsben a teendők megbeszélése végett maga köré gyüjtötte s aztán november 14.-én Busbeque-t újabb utasításokkal útnak indította Konstantinápolyba. Ezek szerint Ferdinánd kész Izabellának és fiának, ha a szultán is úgy kivánná, nagyobb kárpótlást nyujtani és egyszersmind hajlandó a neki végkép átengedendő Erdélyért az eddiginél nagyobb adót fizetni. Ha a szultán ebben a kérdésben véleményét megváltoztatni nem akarná, magyarázzák meg neki a követek, hogy Ferdinándnak nem is áll jogában Erdélyről lemondani, mielőtt erről a kereszténység többi fejedelmeivel és saját örökös tartományaival tanácskozott s főleg mielőtt a magyar rendeknek ehhez a lépéshez hozzájárulását megnyerte volna. E célból a legrosszabb esetben igyekezzenek a követek legalább egy évi fegyverszünetet kieszközölni.[7]

Hogy a magyar urakkal a további teendőket megbeszélje, Ferdinánd 1556. január 1-ére Pozsonyba országgyűlést hirdetett s azon az új török háborúnak a közel jövőben való kitörését jelezte s ehhez a rendek bő támogatását kérte. Ezek nyomban újból megszavazták a szokásos 2 forintot s azonkívül elhatározták, hogy az urak és nemesek minden jobbágyuk után saját erszényükből még egy félforintot fizessenek a jelentősebb és javítást igénylő végvárak helyreállításához. E célból ezen felül minden száz-száz jobbágynak három egymást érő napon 4–4 szekeret kellett állítania négy lóval, vagy hat ökörrel a megállapított napibér mellett. Ama végvárak, amelyeknek javítását a rendek különösen szükségesnek vélték, a következők voltak: Szentgrót, Kanizsa, Csurgó, Berzence, Vízvár, Sümeg, Kiskomárom, Pápa, Győr, Duna-Komárom, Érsekujvár, Surány, Nyitra, Komjáti, Léva, Eger, Nagyvárad és Gyula. Elhatároztatott továbbá, hogy a végek védelmére minden 100 jobbágy után 3 lovas állandóan fegyverben tartassék a többi hadak mellett az ország kapitányainak zászlói alatt s azon esetre, ha az ellenség valamely végvárat megtámadna, az összes közel eső urak és nemesek a nádor zászlói alatt fölkelni kötelesek. Ha pedig a király, vagy valamelyik fia állna a hadak élére, az urak és nemesek személyes fölkelésükön kívül minden 100 jobbágy után 10 jól felfegyverzett lovast saját költségükön vigyenek magukkal s a jobbágyok is szintazon arányban 10 puskás lovast, az egytelkes nemesek pedig hárman egyet állítsanak ki az ország zászlói alá. S miután az országgyűlés ily nagy terhet rakott a jobbágyság vállaira, annak szabad költözködési jogát örök időkre s azon szabályok mellett állította helyre, amelyek 1514 előtt érvényben voltak. Végül Pelsőczi Bebek Ferencet és fiát, Györgyöt, elkövetett hatalmaskodásaik és engedetlenségeik miatt hűtleneknek és a haza ellenségeinek nyilvánították.[8]

Hogy mennyit tett ki 1556-ban a végvárak emberben és pénzben mutatkozó hozzávetőleges szükséglete, azt Buchholtz a magyar, horvát és német tanácsosok jelentései alapján következőleg adja elő:[9] I. A horvát és Krajnai végekben (Zengg, Otocsac, Bihács, Repics, Szokol, Tersat, Szluin, stb.) összesen 1078 gyalogos, 350 lovas; zsoldszükséglet 59.808 rajnai forint. II. A szlavóniai végekben (Varasd, Kapronca, Szentgyörgy, Kőrös-Udvarhely, Zágráb, Sziszek, stb.) 3827 ember; zsold: 236.273 forint. III. A Dráván innen a Dunáig, Sztiria és Ausztria felé (Szigetvár, Vízvár, Csurgó, Kiskomárom, Kanizsa, Keszthely, Szentgrót, Pápa, Győr, Devecser, Tata, Palota, stb.) 9051 ember; zsold: 504.264 forint. (Ezek a végvárak Krajna, Karinthia, Stíria és Ausztria oltalmára is szolgálván, természetes, hogy e tartományok az őrségek kiállításához sokféleképpen hozzájárultak.) IV. A közköltségen ellátott egyéb erősségek közül említtetnek: Komárom, (400 labanc, 528 naszádos, 150 huszár), Léva (536 ember), Korpona (521 ember), Trencsén (109 emb.), Murány (185 emb.), Kassa és Lőcse (200 huszár, 200 darabant, 646 labanc), Eger (400 huszár, 400 darabant), Nagyvárad és Gyula (465 huszár, 250 darabant). V. Erdélyben (2000 lovas, 1000 darabant).

E kimutatás összlétszáma 22.469 embert tüntet fel, melyből 14.306 ember zsoldszükséglete 800. 344 forintot tesz ki.

[1] Az előzményeket lásd a 395. oldalon.

[2] Verancsics, Összes munkái, Szalaynál, III. 333, 376, 424. – Pray, Epist. Proc. III, 35. – Hammer-Purgstall id. m. II, 242. – Miller id. m. 72.

[3] Katona id. m. XXII, 647. – Pray, Epist. Proc. III, 42, 61. – Ribier id. m. II, 565.

[4] Corpus Juris Hung. I, 464.

[5] Brüsseli Okmt. III, 37.

[6] Brüsseli Okmt. III, 40.

[7] Miller id. m. 89.

[8] Corpus Juris Hung. I, 469.

[9] Buchholtz id. m. Oklevélkötet 616.