XIII /1. számú melléklet.

Mialatt a török Magyarországon egyik erősséget a másik után elfoglalta, vagy jobban mondva azok legnagyobb része kardcsapás nélkül hódolt meg neki, Ferdinánd, bátyjával, V. Károly császárral együtt Passauban tartózkodott, ahol nagyban folytak a tárgyalások a protestáns rendekkel való kibékülés érdekében. A magyarországi szomorú eseményekről hírt véve és Castaldo és Báthory Endre által is folyton segélynyújtás iránti kérelmek által zaklatva, Ferdinánd kérve-kérte bátyját, egyezzék bele a protestánsok kívánalmainak teljesítésébe, miáltal azok hajlandókká válnak majd az országgyűlés által már korábban megszavazott törökadó befizetésére, mire nézve szintén kérte bátyja rendelkezéseit, „hogy elháríthassa a maga, gyermekei, országai és alattvalói végromlását, ami ama segély nélkül nemcsak valószinű, hanem szinte bizonyos.“[1] Az országtanács még július 21.-én kelt levelével Pozsonyban a birodalmi rendeket kérte, ne vonnák meg a veszély e pillanataiban segítségüket Magyarországtól, mely egy századig pajzsa, védőfala volt nemcsak Németországnak, hanem az egész kereszténységnek.[2] De ennek, mint rendesen, most sem volt foganatja.

Ekként magára hagyatva, csak nagy bajjal tudott Ferdinánd a nyár folyamán Sforza-Pallavicini által Olaszországban 4500 zsoldost, Detritz Marcel által pedig Németországban 3000 landsknechtet felfogadni, kiknek fele puskás, fele pedig lándzsás volt. Ezekhez járult Győrből 200 lovas s azonkívül Keglevich György, Rátkay Pál, Dessewffy Ferenc, Dombay Mihály és Sándory Ferenc kapitányok egy-egy lovasszázadot, Léváról Sárkándy Pál, Székely Miklós, Rácz István, Takosich Ferenc és Matusnay Sebestyén egy-egy könnyű lovasszázadot, Korponáról Csuthy Gáspár, Krusich János egy lovasszázadot, Zólyomból Puchaim Farkas 200 lovast, Véglesről pedig Maschka Menyhért 250 lovast vezetett a táborba. Végül hozzájárult még 800 cseh és morva gyalogos és ugyanannyi hajdú. A lovasszázadok létszámát 100 lovassal számítva, az egész had 10.850 főt számlált; ebből 9100 gyalogos és tűzér, 1750 pedig lovas volt. Ezenkívül Ferdinánd parancsára Füleknél a bányavidéki tíz vármegyéből 7000 főből álló fölkelő csapat gyűlt össze.[3]

E sereg élére, mely a bécsi haditanács tétovázása miatt már több mint egy hónapig Léván tétlenül vesztegelt anélkül, hogy tudta volna, vajjon Erdélybe, avagy Ali pasa ellen küldik-e, a király Gundersdorfi Teufel Erasmus, vagy Rézmán győri kapitányt, akit a magyarok tudvalevőleg Ördög Mátyásnak neveztek, állította, meghagyván neki, hogy a Fülek tájékán álló, mintegy 7000 főnyi nemesi fölkelő haddal egyesülve, akadályozza meg, nehogy Ali pasa Achmeddel egyesülve, Nógrádmegyéből a bányavárosokba is átcsapjon s ezáltal a királyi kamara ottani jövedelmétől elessen.[4]

A fentemlített sereg Ipolyságtól északra, a Selmec patak jobb partján, Egyegnél ütött tábort s ott kellett volna bevárnia a füleki nemesi had, valamint a Zólyomból és Besztercebányáról már útba indított újabb ágyúszállítmányt és hadiszert. Ezt tanácsolták a táborban levő magyar hadnagyok, Keglevich György, Rátkay Pál, Dezsőfy Ferenc, Dombay Mihály és többen mások, valamint Sbardellati Ágoston váci püspök is, akinek a sereg élelmezéséről kellett gondoskodnia. Azonban az önhitt Teufel nem hallgatott a jó tanácsra, hanem elhatározta, hogy a nemesi fölkelő had beérkezését be nem várva, csupán a maga erejével Drégely visszavételére indul. E célból hadát mindenekelőtt a Selmec patak völgyéből a Krupina patak völgyébe akarta átvezetni, de már utóbb említett helyen utólérte végzete, mert Ali pasa a nagyszámú ellenséges csapatok közellétéről és támadó szándékáról hírt véve, 12.000 főnyi haderejével eléje ment Teufel seregének és annak augusztus 8.-án Palást mellett útját állván, harcra kényszerítette. Palástra érve, Teufel úgylátszik mit sem tudott az ellenség közellétéről, mert ott nyugodtan táborba szállt, anélkül, hogy a földerítő és biztosító szolgálattal sokat törődött és a völgyet környező magaslatokat megfelelő osztagok által megszállatta volna. Ily körülmények között a törökök Arszlán bég vezetése alatt 1552. augusztus 9.-én Teufel táborát megközelítvén, azt 3 löveg tűzétől támogatva, nyugtalanítani kezdték. Erre a mieink „kitörvén a táborból, fölvették a harcot az ellenséggel, közelről puskatűzzel s távolról ágyúkkal. Csakhamar ott termett a magyar és német lovasság is, mire heves harc fejlődött ki, melyben mindkét részről sokan elestek és fogságba kerültek. A tisztek közül Desewffy súlyosan megsebesülvén, a táborba vitték, hol még aznap meghalt. Sándry és Dombay fogságba estek. Török részről elesett a defterdár (a hadsereg fizető mestere) néhány kiváló tiszttel. A törökök meg akarván bosszúlni a defterdár halálát, az olasz csoportot, honnan a halált hozó golyó jött, kicsalták egy útmenti bozótba. Az olaszok, jóllehet kitűnő lövők voltak, a túlnyomó törököktől körülvéve, a legnagyobb veszedelembe kerültek. A magyar lovasok azonban Jakosich és Thúry György… vezérlete alatt segítségükre siettek s a kifáradtakat fedezve, kirántották a veszedelemből.“[5]

Ezzel az első napi harc véget ért.

Másnap, augusztus 10.-én, Teufel már korán csatarendbe állította seregét, ami a következő módon történt: a német és olasz gyalogság, előbbi Detritz Marcel, utóbbi Sforza-Pallavicini parancsnoksága alatt a középhadat képezte s előtte 6 ágyú helyezkedett lőállásba; a jobb szárnyra a győri magyar lovasok, a balra a német vértesek nyertek beosztást.

A csatarend megalakítása után Teufel a seregnek támadást parancsolt. A küzdelem részletei ismeretlenek, csak azt jegyezték fel a krónikások, hogy harcközben a mi részünkön vigyázatlanságból felrobbant a lőpor s néhány löveget a tűzérekkel együtt a levegőbe röpített, mire a német gyalogság megrendült és a nyomban támadásba átmenő ellenség elől, mely a robbanás által támadt zavart felhasználva, egetverő lármával vetette rá magát a mieinkre, rendetlenül meghátrált. Ezáltal a hadrend felbomlott és Sforza-Pallavicini csapata szintén visszavonult egy közelfekvő erdőbe, hogy ott a németekkel együtt újból sorakozva és rendezkedve, a küzdelmet egyesült erővel ismét megkezdjék, de a németek már nem voltak többé előrevihetők; az egész vonalon támadásba átment ellenség ilyenformán Sforza-Pallavicini dandárát körülfogta s annak legnagyobb részét foglyul ejtette. A foglyok közt volt maga a fővezér, Teufel Rézmán is, nemkülönben Sforza-Pallavicini, Martinuzzi egyik gyilkosa. Azonkívül török kézre került az egész tűzérség és a podgyász. Sbardellati Ágoston váci püspök, az utolsó magyar főpap, aki karddal kezében hősiesen küzdve vérzett el a hazáért, Borsán Miklós, Rozsony Kristóf, Suly Farkas és még néhány jeles magyar vitéz a harctéren maradt; az olaszok részén Pallavicini Hipolit, Tiburtino Márk, Castro Albert, Antimori Vince és még néhányan a tisztek közül, részben elestek, részben fogságba kerültek. Ali pasa 4000 fogollyal vonult be Budára és Teufelt 40 zsákmányul ejtett zászlóval és sok levágott fejjel Konstantinápolyba küldte, hol a német vezér, mivel nevét és rangját, hogy szabadságát csekélyebb összegen visszanyerhesse, letagadta, amin Szulejmán szultán annyira felbőszült, hogy tömlőbe varrva a Bosporusba dobatta; ellenben Sforza-Pallavicini 16.000 aranyon megváltotta magát. A német foglyokat a törökök oly kevésre becsülték, hogy Budán őket egy mérő lisztért, vagy zabért, vagy fél meszely mézért, vagy vajért is árulták.[6]

A vereség hírére Rátkay Pál, aki Zólyomból ágyúkkal útban volt, már Bozókig ért, Zólyomba visszatért, a Füleknél összegyűlt nemesség pedig szétszéledt.

[1] Ferdinánd levelei, Brüsseli Okmt. II, 334–340.

[2] Pray, Epist. Proc, II, 322.

[3] Matunák Mihály, A palásti csata. Hadt. Közl. 1910., 244.

[4] Brüsseli Okmt. II, 347.

[5] Matunák id. m. 246.

[6] Tinódi, Katonánál, XXII, 305. – Forgách id. m. II, 61. – Istvánffy id. m. XVIII. 332. – Verancsics, II, 95. – Oláh, Ephemerides, Kovachichnál, Script. min. I, 73. – Centorio id. m. 205., Hammer-Purgstall id. m. II, 222.