Drégely ostroma, mint magában véve elég jelentéktelen hadjárati epizód hadműveleti és harcászati tekintetben alig mutat fel jelentősebb, különösen érdekes és fontos tüneteket. Ellenben annál nagyobb az az erkölcsi érték, amely Szondy fenkölt gondolkozásmódja és hősies magatartása révén az egész utókor magyarságára háramlik. Szondy és vele együtt a mindvégig oldala mellett férfiasan kitartott csapatok, továbbá Losonczy István és hű segítőtársai, mint nemkülönben Dobó Istvánnak csak ezután tárgyalandó hősies magatartása a tündöklő hazaszeretetnek, páratlan hősiességnek és önfeláldozásnak oly remek példáit szolgáltatták, hogy ezeknél szebbeket, lélekemelőbbeket nem igen mutathat fel más népek és nemzetek hadtörténelme sem.

E mellett Szondynál még egy szempont jön tekintetbe, amit Acsády[1] a következőképpen fejez ki: „A kötelességteljesítés és hazafiasság nemes példájakép él Szondy a magyarság emlékezetében. Már kortársa, Tinódi megénekelte s daliás alakja soha sem szünt meg legjobbjainkat dalra lelkesíteni. A nemzet azon rétegeiből származott, melyek akkor kívül álltak az alkotmány sáncain. De életével és halálával tanuságot tett arról, hogy hazaszeretet és kötelességérzés nincs rendi kiváltságokhoz kötve, s élni-halni minden igaz ember tud szülőföldjéért.“

Hogy a többi erősségek parancsnokai és védőrségei nem követték Szondyék magasztos példáját, az eléggé rosszul eshetik minden magyar embernek, de elvégre az aránytalan erőkülönbözetre való tekintettel, amellyel a két hadakozó fél ez erősségek mindegyikénél egymással szemben állott volna, szinte kétségtelenné teszi, hogy kisebb-nagyobb fáradsággal rövidebb-hosszabb idő multán ezek a helyek úgyis mind ellenséges kézre kerültek volna. Ennélfogva ezeknél is nem annyira az anyagi, mint inkább az erkölcsi szempont esik súlyosan latba.

[1] Szilágyi–Acsády id. m. V, 323.