Az e fejezetben foglaltakhoz, miután aránylag kevés bennük a tisztán katonai vonatkozású esemény, nem sok a hozzáfűzni valónk, a politikai események kritikája pedig már azok leírásában és egyes történetíróinknak azokhoz fűzött megjegyzéseiben benfoglaltatnak.
A magyar mértékadó körök tisztában voltak vele, hogy Magyarország egyedül, pláne mostani legyengült és züllött állapotában, nem képes a hatalmas ozmánsággal a küzdelmet sikerre való kilátással felvenni. Ezért a két leghatalmasabb szomszédhoz, akikhez a királyt rokoni kötelékek is fűzték, és a pápához folyamodtak segítségért, azonban előbbi kettő alig tett valamit a veszélyben forgó magyarság érdekében, a pápa ellenben nem annyira a magyarság, mint az egész kereszténység jól felfogott érdekében nem volt fukar, hanem elég bőkezűen segítette is Magyarországot, hogy a folytonos török támadásokkal szemben kellőkép védekezhessék. A nagy, döntő küzdelem irányítását és végrehajtását azonban már nem bízhatta sem a magyar királyra, sem annak egyik alattvalójára, mert utóbbiak közül senki sem nyújtott garanciát, hogy a nagy feladat végrehajtására, mint annak idején Hunyady János, avagy fia Mátyás, a kellő hadvezéri képességgel rendelkezik. Ezért aztán az általa inspirált hadjárat tervét is nem egy elismert hadvezéri talentummal, hanem egész bizottsággal dolgoztatta ki,[1] mely bizottságnak termékét, mely az érdekelt fejedelmek hozzászólása után még igen lényeges változásokon ment keresztül, mi sajnos sem célszerűnek, sem jónak nem nevezhetjük. Legnagyobb hibája ennek a tervnek a két különböző világrészben megosztott erőkkel való operálás eszméje volt. Oly hatalmas ellenféllel szemben, mint a török, az összes rendelkezésre álló erőket egy hadiszínhelyen kellett volna sorompóba állítani, mégpedig az Alduna–Száva mentén, vagyis Magyarországból kiindulva. Különböző körülmények, így kivált a fejedelmek féltékenykedése, a magyar király különbékéje és Miksa császár elhalálozása folytán az oly nehezen megszületett és már évek óta húzódó keresztény hadműveletek terve egy-kettőre félredobatott, de nem is volt kár érte, mert az eredményre úgy sem vezetett volna.[2]
Lajos királynak, illetve az országos tanácsnak a török kérdésben meglehetősen nehéz volt a helyzete. A tényleges állapotok, az ország szánandó helyzete inkább a törökkel való megegyezés mellett szólottak, ezt a nézetet vallották különben a német császár és a lengyel király is, míg a pápa folyton azt feszegette, hogy a szultánt csak orránál fogva kell vezetni, mígnem az európai keresztény fejedelmeknek a szentszék által összekovácsolt ligája ütésre kész állapotba nem helyezkedik. Csakhogy Szelim szultán az általa a végvárakra gyakorolt folytonos nyomás segítségével végre mégis elérte célját, amennyiben az országos tanács a magyar király nevében ép a legkellemetlenebb időben akkor kötötte meg a pápa háta mögött a hosszabb tartamú fegyverszünetet, amidőn a segélykérő magyar küldöttség Rómában ép a szent atya támogatását szorgalmazta a török ellen. Ez a kétszínű eljárás nagyban kompromittálta Magyarország és a magyar korona korrektségét és szavahihetőségét nemcsak a pápa, hanem az összes európai fejedelmek előtt. Pedig mint a következmények megmutatták, a szultánnal kötött fegyverszüneti szerződés már nem volt elég garancia arra, hogy most már az országnak nyugta is lesz az ozmánságtól; ennek első feltétele az lett volna, hogy az országban a rend és törvénytisztelet helyreálljon és a magyar király hamarosan oly sereget állíthasson talpra, amely még a harcedzett és hadviselt török sereggel is bátran szembeszállhasson. Ez esetben Szelim szultán nyomban felhagyott volna provokáló magatartásával és nagy anyagi és erkölcsi áldozatok árán is még intenzívebben kereste volna a magyarokkal való békés megegyezés lehetőségét, amire neki ázsiai viszonyaira való tekintettel égető szüksége volt.
Beriszló Péternek, a papnak katonai működése a legnagyobb mértékben dícséretre méltó. Kár, hogy a Korana menti ütközetben, alighanem a felderítéssel kapcsolatban elkövetett hiba következtében, csapatjaival együtt oly gyászos véget ért. Pedig a hozzá hasonló kaliberű hadvezérekre az országnak ép ebben és közvetlenül utána következő, a mohácsi katasztrófához vezető időszakban igen nagy szüksége lett volna. Inkább veszett volna oda Matusnyay Tamás, aki elég lelkiismeretlen volt ahhoz, hogy a gondjaira bízott erősségeket ép a legválságosabb pillanatban, az ellenség küszöbön álló támadása előtt oda hagyja.
[1] Guicciardini, Storia d'Italia XIII, 216: „Sopra la qual cosa essendo, stati esaminati molti pareri d'huomini militari e di persone periti de'paesi, della dispositione della provincie e delle forze ed armi di quello Imperio, si risolveva esser necessario…”
[2] Zinkeisen, Geschichte des osmanischen Reiches in Europa II, 502: „Leo X. … musste es noch erleben, dass er sich um eine seiner schönsten Hoffnungen betrogen sah. Die gemachte Begeisterung… erkaltete nur zu bald wieder an der gegenseitigen Eifersucht der Fürsten und der Lauheit ihrer Völker, welche die an sie gerichteten Mahnungen, wie ihren Herzen, so noch mehr ihre Beuter verschlossen.