Ulászló halálos ágyán, eltérőleg Mátyás király 1485-iki törvényétől, mely az ország nádorát rendelte a király kiskorúsága idejére annak gyámjául, ezzel a tisztséggel Bakócz Tamást, Bornemissza Jánost és unokaöccsét, György brandenburgi határgrófot bízta meg s egyúttal gyermekeit és az említett gyámokat a német császár és a lengyel király védelmébe és pártfogásába ajánlotta.[1]

A fontos kérdés eldöntésére 1516 április 25.-ikére a Rákosra országgyűlés hirdettetett. Ezen az udvari párt azzal az indítvánnyal állott elő, hogy nagykorúsításáig a király a német császár és a lengyel király gyámsága alá helyeztessék, az ország kormányát pedig Bakócz bíbornok, Bornemissza János és György határgróf vezessék. A nemzeti párt azonban nem volt hajlandó a királyra és az országra idegeneknek befolyást engedni és amellett kardoskodott, hogy a király kiskorúsága idejére, Hunyady Jánoshoz hasonlóan, teljhatalmú kormányzó választassék, mely tisztségre természetesen elsősorban Szapolyay János tartott számot. A két ellentétes nézetnek és törekvésnek kompromisszum lett a vége, amely szerint a gyámság és kormányzói tisztség mellőzése mellett az ország ügyeinek vezetésére egy királyi, vagy országos tanács alakíttatott, amelybe évenként hat főpap és ugyanannyi országnagy mellett tizenhat köznemes volt beválasztandó. A gyermekkirály nevelése, akiben minden tulajdonság megvolt, hogy jeles és népszerű uralkodó váljék belőle, azonban, sajnos, teljesen a könnyelmű, élvhajhászó és tékozló Brandenburgi Györgyre bizatott, aminek csakhamar mutatkoztak is átkos következményei. Az országgyűlés a cseh rendeket is felszólította, hogy ők is küldjenek egy országos tanácsfélét Budára, mely innen a király oldala mellől intézné a cseh államügyeket. De a csehek és morvák Miksa császár és Zsigmond király főgyámságának elismerése mellett úgy határoztak, hogy Lajos nagykorúsításáig egy Prágában székelő kormánytanácsra bízzák az ország kormányzását.[2]

Az országgyűlés ezenkívül még a török békekötés ügyével is foglalkozott. Szelim szultán ugyanis, aki még mindig súlyos háborúban állott Kanszu Gavri egyptomi szultánnal, hogy a magyarokat végre az ajánlott béke elfogadására hajlandóvá tegye, parancsot adott Musztafa boszniai béglerbégnek, hogy a határmenti várakat, Jajcát, Knint, Klisszát, Scardonát stb. folyton háborgassa s ha nem is nagyobb erővel, de állandóan ostromoltassa.[3] Ennek hatása alatt a rendek némi hadiadót is megszavaztak az említett végvárak karbahelyezésére és a legszükségesebbekkel való ellátására, azonban a szultánnal való békekötés tárgyában végleges döntés most sem történt, mert közben X. Leó pápától újabb biztató ígéret érkezett, hogy a keresztény fejedelmekkel folytatott tárgyalásai igen szép eredménnyel kecsegtetnek s így a magyarok semmiesetre se kössenek hosszabb békét a törökkel, a kereszténység ádáz ellenségével. Ennek az lett az eredménye, hogy a szultán követét csak egyévi fegyverszünettel eresztették útnak, mi miatt Szelim annyira megharagudott, hogy a nála levő Bélay Barnabást inkább kémnek, mint követnek tartván, sziriai és egyptomi hadjáratára is magával hurcolta.[4]

Ezalatt az országban a két párt vetélkedése és az anarchiai állapot csak nem akart megszűnni, sőt ellenkezőleg, a viszonyok folyvást még kétségbeejtőbbekké kezdtek válni. „A pártviszályoknak, féktelenségnek, gyöngébbek elnyomásának – írja Horváth Mihály[5] – tágas tér nyílt; a közjövedelmeket, a kir. kincstárt, ki szerét tehette, jó martalék gyanánt fosztogatta. Az önkényben, rablásban nem ritkán maguk a törvények őrei, az ország igazgatói adták a példát. Bakacs (Bakócz) kardinálnak legfőbb gondja volt a kincs- és jószágszerzés, hogy magával együtt szegény származású testvéreit, kiknek maradékai aztán előnevükről Erdődyeknek hivattak, gazdag urakká tegye… A Thurzó testvérek mint kamaragrófok és az Ulászlótól nyert besztercei olvasztó huták tulajdonosai, melynek bányáit a Fugger tőzsérházzal haszonbérben bírták, évenként tömérdek ezüstöt vittek ki a rézérccel anélkül, hogy abból bármi kárpótlást adtak volna a kir. kincstárnak. Az öreg Bornemissza a közjövedelmek hűtlen kezelésével mocskolta be kezeit, stb.”

1517-ben Szelim szultán, habár az egyptomi hadjáratot szerencsésen befejezte, újból sürgette a hosszabb tartamú béke megkötését és nyomaték kedvéért újból parancsot adott a zvorniki basának, Musztafa bégnek, hogy Jajcát újabb ostrom alá fogja. Miután a pápa időközben tényleg komolyan fáradozott, hogy a keresztény fejedelmeket, akiknek öt évre egymás között általános békét parancsolt, egy török ellen indítandó nagy hadjáratra rábírja, II. Lajos kormánya a török követtel szemben ismét halogató magatartást tanusított és hogy Jajca és a többi végvárak megsegítésére szükséges összeget megszavaztassa, május 3.-ára Budára országgyűlést hirdetett, amelyen a német császár és a lengyel király követei nyomatékosan követelték, hogy a rendek megbízóik főgyámi tisztét, amelyet a cseh-morva rendek már elismertek, a magyar rendek is elismerjék,[6] de az országgyűlés többsége sem az adó, sem a gyámság kérdésével nem volt hajlandó behatóbban foglalkozni s így a gyűlés említésre méltó határozat nélkül oszlott széjjel. Ily körülmények között az országtanács úgy segített magán, hogy néhány, a koronához tartozó birtokot elzálogosított s azonkívül adószedőit a királyi városok nyakára küldte,[7] hogy hamarjában legalább annyi pénzt szedjenek össze, amennyi Beriszló Péter veszprémi püspök és horvát bán hadikészületeinek fedezésére legalább ideig-óráig elegendő. Az említett pap-katona ugyanis a végvárak védelme körül már eddig is dícséretreméltó tevékenységet fejtett ki, aminek elismeréséül X. Leó pápa 1515-ben a szentelt kard megküldésével tüntette ki s azonkívül pénzt, ágyúkat, lőport és gabonát is küldött neki. Az ekként nyert segítséggel a bán megfelelő hadat szervezett és öccsével, Beriszló Ferenccel, valamint Zrinyi Miklóssal, a szigetvári hős atyjával, Jajca felmentésére sietve, annak közelében a zvorniki basa hadát megverték, mely alkalommal maga Musztafa bég is elesett.[8]

1518 január 7-én a pápa követe átnyújtotta Lajos királynak ama nagyszabású haditervet, amelyet megbízásából egy e célra összeült bizottság állapított meg. Ennek értelmében Miksa német császárnak és I. Emánuel portugál királynak a törököket Egyptomban kellett megtámadniok, míg a magyaroknak, lengyeleknek és a cseheknek Zsigmond lengyel király vezetése alatt Magyarországban gyülekezve, innen kellett a törökök ellen támadólag előnyomulniok s e mellett a moldvai és havasalföldi vajdákat arra kellett rábírni, hogy még az év folyamán Szendrőt és Kiliát kiragadják a szultán kezéből.[9]

A terv megvitatására két ízben is összegyűlt a jelentékenyen megerősített országtanács, de elhatározásra jutni nem tudott s így a végleges állásfoglalás kieszközlése céljából április 24-ikére Budára országgyűlést hirdetett. Ezen a német császár és a lengyel király követei is megjelentek, újból szőnyegre hozván uralkodóik főgyámi ügyét, amit a pápai követ azzal toldott meg, hogy immár X. Leó is jogot formál a főgyámságra, aminek fejében a követ hozzájárulását fejezte ki a nemzeti párt ama kívánságához, hogy Szapolyay kormányzóvá választassék. Ámde az idegen befolyás erőszakolása annyira feldühösítette a nemességet, hogy az hevesen kikelt az országgyűlés és a nemzet szabadsága ellen intézett merénylet ellen és határozatilag kimondván, hogy a jövő év július 15-én Tolnán egy újabb, minden külbefolyástól ment országgyűlésen fog határozathozatal céljából összejönni, zajongva, szétoszlott.[10] Az országtanács azonban – számszerint 10 püspök, 3 prépost és 30 főnemes – tovább folytatta a tanácskozást s a veszélyben forgó végvárak megsegítését mulhatatlanul szükségesnek érezvén, minden jobbágyi házhely után egy arany forintnyi adót szavazott meg s ezt a határozatát törvény formájában küldte ki a megyéknek, remélve, hogy e határozathoz utólag a nemesség is hozzá fog járulni. Azonkívül elhatároztatott, hogy a főurak bandériumaikat (zászlóaljaikat) július 2-ig a fenyegetett végekre küldjék, stb. Sajnos, hogy ezeket a végzéseket, rendes szokás szerint, most is csak immel-ámmal s úgyszólván alig hajtották végre; mihelyt a gyűlés feloszlott, a zászlóaljak kiállításáról csak igen kevesen gondoskodtak, a király pedig még július 15-én is hiába sürgette az adó beszolgáltatását, „pedig a végvárak és a határszélek napról-napra súlyosabb helyzetbe kerülnek, mivel azok fizetetlen kapitányai, ha ellátásukról minél előbb gondoskodás nem történik, azok elhagyásával fenyegetőznek.”[11]

A tolnai gyűlésre kijelölt időben, 1518 július 15-én a nemesség Tolnán, az urak pedig Budán gyültek össze tanácskozásra. Bennünket főleg a tolnai gyűlés lefolyása érdekel, amelynek leírásából a következő, Verbőczy tollából származó jellemző, markáns adatokat vesszük át: „A fegyverek és törvények az országok nélkülözhetetlen támaszai. Magyarország jelenleg mindkettőnek hijján van. Ennek tulajdonítható, hogy az ország belsejében annyi vétséget és bűntettet követnek el; innen van, hogy a török számtalan magyart örök szolgaságra vihetett el, hogy Boszniában Bogács és Jesző végvárak elestek és Jajca és Banjaluka is veszedelemben forognak, ha idejekorán őrséggel és élelemmel el nem látjuk őket. Ha pedig Jajcát is elveszítjük, akkor nemsokára vége lesz Szlavóniának, Pozsegának, Valkónak, sőt vége lesz az egész országnak s akkor az ellenségnek nyitva áll az út Dalmáciába, Karinthiába, Ausztriába és Németország belsejébe. Nehogy ez bekövetkezzék, a Boszniába rendelt csapatok, az urak és a megyék által kiállítandók egyformán, azonnal induljanak oda és Jajca őrsége nyomban erősíttessék meg 200 fegyveressel. Azonkívül Szent Mihály napjára, vagyis szeptember 29-e Bácson úgy az egyházi és világi urak dandáraikkal, mint az összes nemesek fegyveresen jelenjenek meg, minden 20 jobbágy után egy-egy fegyveres lovast hozván magukkal. De jelenjen meg ott a király is dandára élén. E dandárnak, valamint az erdélyi vajda, a temesi gróf és horvát bán zászlóaljainak kiállíthatására és hogy a végvárak parancsnokai a zsoldot megkaphassák, az egész országban kivétel nélkül telkenként fél aranyforint, vagyis 50 denár adó a gyűlés után azonnal hajtassék be. Egyidejűleg a kincstárnok hittel köteleztessék, hogy az említett adót csakis a végvárak ellátására s a királyi és tiszti bandériumok kiállítására fordítandja s arról a bácsi gyűlésen számot ad. Végre elhatároztatott, hogy a pápához, a német császárhoz és a lengyel királyhoz segély sürgetése céljából követek küldessenek.[12]

Ezeket a végzéseket ötven tagból álló küldöttség vitte Budára, ahol azokat a király az udvarnál egybegyült urak tanácsára megerősítette. Ez főkép a határszélekről beérkezett rossz hírek hatása alatt történt, ahol a törökök már komolyan fenyegették Nándorfehérvárt és Jajcát. Erre nézve a Budán tartózkodó velencei követ 1518. augusztus 21-én ezeket írta a signoriának: „Nem sok híjja volt, hogy Belgrád az ellenség kezébe került; ez pedig, ha tényleg bekövetkezik, az ország romlását vonta volna maga után.” Szeptember 2-án Szalkai László váci püspök és királyi kancellár így szólt a velencei követhez: „Rossz híreink vannak; maga a török császár jön ellenünk. Tegnap érkezett őfelségéhez a havasalföldi vajda követe azzal az üzenettel, hogy a szultán elindult Konstantinápolyból és nagy sereggel közeledik tartományának meghódítására. Ily körülmények között félő, hogy az említett vajda elpártol a koronától, ami nagy csapás volna, mert ígérete szerint minden hadjáratban 80.000 emberrel segít bennünket. Szent Mihály napján Bácson országgyűlést tartunk és ott elhatározzuk, hogy mi tévők leszünk. Nyolc napon belül a követek is elindulnak a pápához és a császárhoz, de én azt hiszem, hogy az orvosság későn készül el.”[13]

Ennek ellenére a követek nem utaztak el, a bácsi országgyűlésen a király nem jelent meg és a főpapok és főurak nagy része is távolmaradt, ellenben a köznemesség tömegesen gyűlt egybe,[14] de ahelyett – mondja Fraknói[15] – hogy a tolnai gyűlés szándéka szerint a bácsi táborból a hadimunkálatok végleg megkezdetnének, ismét csak végzések alkotásához fogtak, amelyek a nemzet erkölcsi és hatalmi mély sülyedésének szomorú képét örökítik meg.” Horváth Mihály pedig[16] az itt történtekhez a következő megjegyzést fűzi: „E törvényeket olvasva, lehetetlen el nem szomorodni a hazafinak; oly mély sülyedésben, oly nagy romlottságban tüntetik azok elő ama nemzedéket, hogy a szorongó szív kénytelen felkiáltani: valóban megérdemlette, hogy Mohácsnál sírját találja!” Egyébként már Verbőczy is az országgyűlési határozatok bevezetésében sötét színekkel festi az akkori helyzetet, mondván: „Eddigelé gyakran sok jó és üdvös törvényt alkottak, melyek az ország javát, nyugalmát és őfelsége hatalmának gyarapodását célozták. De miután ezeket soha meg nem tartották, soha végre nem hajtották, azok mindig hasztalanok maradtak. Ennek folytán számtalan végvár elesett, a megmaradottak pedig romokká lettek. Megszámlálhatatlan azok száma, akiket honfikéz ölt le, vagy akiket az ellenség foglyok gyanánt magával hurcolt. A királyi felségnek több ízben megszavazott adóból kevés haszon származott. Egyszóval, az ország, a honvédelem és az igazságszolgáltatás terén egyaránt zavar és rendetlenség honosult meg.” Ehhez járult, hogy a kincstartók évek óta nem számoltak el a közpénzekkel stb. stb. A bácsi országgyűlés ehhez képest mindenekelőtt a pénzügyek rendbehozását tűzte ki céljául, mire nézve több célszerű intézkedést léptetett életbe, de azok legnagyobb része megint csak papiron maradt meg. Igy az ország védelmének céljaira két egymás után következő évre két forintot, a király részére pedig egy forintot és 20 dénárt szavazott meg jobbágytelkenként és ennek az adónak a behajtásával két köznemest, Szobi Mihályt és Paksi Mihályt bízta meg, akik egyúttal arra is kaptak megbízást, hogy a rendeket honvédelmi kötelezettségeik pontos teljesítésére szorítsák s az ellenszegülőket a fegyver hatalmával fékezzék meg. De viszont a gyűlés őket is azzal fenyegette meg, hogy ha hűtleneknek vagy hanyagoknak bizonyulnának, akkor a következő országgyűlés fővesztésben fogja őket elmarasztalni. Elhatároztatott továbbá, hogy elzálogosított királyi javak és jövedelmek haladék nélkül adassanak vissza, a zálogösszegek pedig lassanként törlesztessenek. Azonkívül kimondották a rendek, hogy mindazon prépostok és esperesek, akik javadalmaik után az ország oltalmára semmiféle terhet sem viselnek, jövedelmeik tizedével járuljanak a közszükség fedezéséhez. Mindazok az urak, aki a bácsi gyűlésen meg nem jelentek, 800, a nemesek pedig 400 arany forint büntetés lefizetésére köteleztettek, stb.[17] Végül új királyi illetve országos tanács választatott, amelynek tagjai lettek: Bakócz esztergomi, Frangepán kalocsai érsek, Szathmáry pécsi és Várday erdélyi püspök, a világi urak közül Perényi nádor, Ujlaky országbíró, Szapolyay erdélyi vajda és Báthory temesi gróf, továbbá 16 köznemes.

Azonban az új kormánynak nem volt elegendő tekintélye és ereje, hogy az országban elhatalmasodott önző közönyösség álmából a nemzetet felriassza, az áldozatkészség szellemét felébressze és a közpénzek kezelésében lelkiismeretes eljárást honosítson meg. A királyi tanács ülnökei egyik levelükben panaszolják, hogy a megyékben az adó behajtásából befolyt pénzzel könnyelműen bánnak és alig fele jutott az országos kincstárba. A végvárak elhagyott állapotban, a királyi udvar szegénységben maradtak, amilyenben a bácsi országgyűlés előtt voltak. A választott országos kincstárnokok a törvények végrehajtására képteleneknek bizonyultak.[18]

De külpolitikai tekintetben sem állottak jobban a viszonyok. 1519. január 12-én Miksa császár elhalálozván, Ausztriában lázadás tört ki. Az egyik vezető személyiség kidőlte egyúttal okul szolgált arra is, hogy a pápa által nem valami nagy sikerrel összekovácsolt európai török elleni koalició beláthatatlan időre ismét tétlenségbe merüljön. Másrészt a magyar kormány lépéseket tett arra nézve, hogy a Miksa császár által négy év előtt kiállított biztosító oklevél folyományaként Lajos király német császárrá választassék. Talán ez a terv is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Lajos király, főleg az udvari párt tanácsára hallgatva, a Budán levő török követekkel 1519. március 28-án három évi fegyverszünetet kötött. Ez az eljárás a tolnai és bácsi országgyűlések programmjával és határozataival határozott ellentétben állott, mely határozatokból kifolyólag a magyar követségek már útban voltak Zsigmond lengyel királyhoz, a velencei köztársasághoz és a pápához. E követségeknek egyúttal Lajos király részére a német császári korona elnyerésének útját is kellett volna egyengetniök.

A szultánnal kötött, fentebb említett fegyverszünet tartalma ez volt: Felek között három évi fegyvernyugvás legyen, mely alatt egymás országait ne háborgassák. Nevezetesen Szelim szultán Magyar-, Dalmát-, Horvát- és Csehországokat, nemkülönben Morvát, Luzsicát, mindkét Sziléziát, továbbá mindazt, amit még Lajos király Boszniában, Szerbiában és Bolgárországban bír, bántatlanul hagyja. A keresztény fejedelmeknek, kivált a pápának, Károly spanyol királynak és Ferdinánd főhercegnek szabadságában áll egy év lefolyása alatt a fegyverszünethez a maguk részéről is hozzájárulni, mit ha meg nem tennének, Lajos királynak nem állana többé jogában, hogy saját országán török csapatoknak a nevezettek tartományai felé való átvonulását meggátolja. Ragusa, Moldva és Oláhország azt az adót, amelyet eddig a magyar királyoknak és utóbb a portának fizettek, ezentúl is fizessék, de egyéb terheket ne rójjanak rájuk.[19]

Az Olaszországba küldött követek, élükön Verbőczy Istvánnal, március 22-én érkeztek Velencébe, ahol a signoria kijelentette, hogy Magyarország a törökök elleni küzdelemben mindenkor számíthat a köztársaság támogatására, de a német császárválasztás érdekében nem tehet semmit, mert a német választófejedelmekkel összeköttetései nincsenek.[20] A három évi fegyverszünet megkötéséről értesült pápa válasza sem volt kedvezőbb, amennyiben X. Leó kijelentette a küldöttség előtt, hogy ilyen körülmények között a segélynyújtás szüksége nem forog fenn, a császárválasztás tekintetében pedig szintén nem helyezte kilátásba támogatását.[21]

Ily előzmények után ment végbe 1519. június 28-án Frankfurtban a császárválasztás, amelyen Lajos király érdekét Brandenburgi György őrgróf volt hivatva képviselni, aki azonban 3000 forint évdíj kilátásba helyezése mellett maga is Miksa császár unokájához Károly spanyol királyhoz csatlakozott, akit ezek után egyhangúlag választottak meg német császárrá.[22]

Hogy legalább a veszett fejszének a nyele megkerüljön, Lajos király 1520. július havában az új császárral tárgyalásokat kezdett az 1515. évi egyességben megállapított kettős házasság megkötése iránt. És itt a többi eseményeknek elébe vágva, mindjárt leszögezhetjük, hogy e tárgyalásoknak az lett az eredménye, hogy Károly császár öccse, Ferdinánd főherceg, aki a Habsburg-ház osztrák tartományait örökölte, 1521. május 26-án házasságra lépett II. Lajos nővérével, Anna hercegnővel, Károly és Ferdinánd nővére, Mária főhercegnő pedig mint II. Lajos jegyese ugyanakkor Magyarországba jött, de az esküvő az akkori válságos események miatt csak 1522. január 13-án volt megtartható, bár Mária már 1521. december 11-én királynévá koronáztatott.[23] A belpolitikai viszonyok ecseteléséhez visszatérve, meg kell még említenünk, hogy 1519. február 5-én Perényi Imre nádor elhalálozván, utódjává az udvari párt ravasz és furfangos eljárása folytán, mellyel Szapolyayt is sikerült becsapnia, nem a vajdát, hanem Báthory István temesi grófot választották meg, sőt ez alkalommal a félrevezetett Szapolyay segítségével a köznemeseknek a királyi illetve országtanácsban helyet foglaló tagjait is kitessékelték. Mindezekből kifolyólag Szapolyay és Báthory között az elkeseredett harcok és viszálykodások egész serege keletkezett az ország véghetetlen nagy kárára.

A szomszédos basák az országban dúló ezt a meghasonlást és a végvárak elhanyagolt voltát a megkötött három évi fegyverszünet dacára a maguk hasznára akarván fordítani, mind sűrűbben ismétlődő becsapásaikkal kellemetlenkedtek a déli végek őrzésével megbízott magyar csapatoknak. 1520. május havában az új vrbosnai basa és Bali szendrői pasa, a fegyverszünet dacára bevették a megerősített Szeberniket, Tesanjt és Szokolt, mely erődöket Matusnyay Tamás, talán mivel a neki járó összegeket nem kapta meg rendesen, odahagyta volt, úgy, hogy azok sem a kellő őrség, sem a szükséges élelmiszerek felett nem rendelkeztek. Az említett erődök őrségeit, miután a gondjaikra bízott erősségeket átadták, a szabad elvonulás biztosítása ellenére a barbár török hadak vezérei mind egy szálig lekaszaboltatták. Dalmáciában a törökök Knin várát vették be s aztán kegyetlenül feldúlták és elhamvasztották. Végül május 20-án Bihács és Korenic között a Korana mentén a vad török hordák meglepték és megölték a derék veszprémi püspököt és horvát bánt, Beriszló Pétert.[24]

Az itthon ért sok kellemetlen ügy szinte lehetetlenné tették Lajos király számára, hogy a csehek sürgetésének eleget téve, hosszabb időre Prágába menjen. 1520. július havában végre mégis elindult a király, de csak Pozsonyig jutott s onnan megüzente a cseheknek, hogy utazását újból el kell halasztania. Ezért a cseh rendek azzal bosszulták meg magukat, hogy ugyanazon év október havában tartott gyűlésükön határozatot hoztak, mely szerint királyuk ezentúl csak előde halála után koronáztassék meg s annak megtörténte után, miután egyidejűleg a nemzet szabadságának megtartását esküvel fogadja, állandóan az országban lakjék.

[1] Ulászló levele a német császárhoz a császári titkos levéltárban.

[2] A velencei követ 1516 május 14.-iki jelentése. Acta Tomiciana, IV, 22, VI, 270. – Istvánffy, Regni Hungarici Historia VI, 83. – Kovachich, Suppl. ad Vest. Comit. I, 360, 395. – Dubravius, Hist. Boem. XXXIII, 336. – Palacky, Geschichte von Böhmen, V/II. 1.

[3] Katona Hist. Crit. XIX, 16.

[4] Pray, Annales V, 17. – Katona Hist. Crit. XIX, 9. – Verancsics, Összes munkái, II, 124. – Gévay, Urkunden und Actenstücke zur Geschichte der Verhältnisse zwischen Oesterreich, Ungarn und der Pforte im XVI. und XVII. Jahrhundert, I, 58.

[5] Horváth Mihály, Magyarország történelme III, 326.

[6] Katona Hist. Crit. XIX. 58.

[7] Wagner, Analecta Scepus. II, 136.

[8] Pray, Hist. reg. Hung. II, 578. – Hammer, Geschichte des Osmanischen Reiches I, 795.

[9] Raynald, Ann. az 1517. évhez. – Pray, Annales, V, 31.

[10] Senckenberg, Collect. IV, 2. – Herberstein Zsigmond császári követ naplója, Kovachichnál, Sammlung ungedruckter Stücke historischen Inhalts I, 166. – Balbi Hieron., Opera. Ex cod. manusc. collegit et praefatus est Ios. de Retzer.

[11] Kovachich, Suppl. ad Vest. Comit. II, 396.

[12] Corpus juris Hung. I, 337. – Kovachich, Suppl. ad Vest. Comit. II, 466.

[13] A velencei követ 1518 szeptember 2.-iki jelentése.

[14] Pray, Epistolae Procerum, I, 134.

[15] Szilágyi–Fraknói, A Magyar Nemzet története IV, 420.

[16] Horváth Mihály Magyarország történelme III, 334.

[17] Corpus juris Hung. I, 338. – Kovachich, Suppl. ad Vest. Comit. II, 427.

[18] Szilágyi–Fraknói, A Magyar Nemzet története IV, 422. old. egy, Brandenburgi György őrgrófnak szóló levél és Pray, Epistolae, I, 136 nyomán.

[19] Pray, Hist. reg. II, 585. – Timon, Epitome 105.

[20] Marino Sanuto közlése a velencei szenátus üléséről.

[21] Wenzel Gusztáv értekezése Verbőczy követségéről az Új magyar múzeum 1851. évi X. füzetében.

[22] Bon Alajos velencei követ jelentése, Wenzel Gusztáv, Új magyar múzeum, X. évf. 1856, VII. és VIII. füzet. – Pray, Hist. reg. II, 585. – Istvánffy, Regni Hungarici Historia VI, 87.

[23] Kollár, Auctar. Dipl. 317. – Engel, Geschichte der Nebenländer des ungarischen Reichs, IV, 200. – Kupelwieser, Die Kämpfe Ungarns mit den Osmanen 201: „Die Hoffnungen welche man in Ungarn an dieses Ereignis knüpfte, erfüllten sich nicht; die nahen Beziehungen, in denen Ludwig zum Kaiser stand, verschafften ihm die erwartete Hilfe nicht und erhöhten auch sein Ansehen im einigen Lande kaum.”

[24] Istvánffy, Regni Hungarici HistoriaVI, 87. – Verancsics, Összes munkái II, 286. – Marnavich, Beriszló életírása, Magyar Történelmi Emlékek, Irók, III, 221. – Róka, Vita Vesprimiensium Praesulum, 310.