Évezredek harci eseményei tanuskodnak amellett, hogy a hadtörténelem legvérengzőbb, leggyászosabb lapjait a polgárháborúkkal, forradalmakkal kapcsolatos hadjáratok töltik be Embertelen, vad kegyetlenkedések, aminők főleg civilizáltabb emberek és népek háborúiban csak elvétve fordulnak elő, jellemzik mindnyájukat s így nem csoda, hogy a Dózsa-féle pórlázadás sem tesz ez alól kivételt. És ha feltétlenül pártatlan, igazságos alapra akarunk helyezkedni, le kell szögeznünk azt a tényt, hogy a kegyetlenkedések és válogatottnál válogatottabb kínzások kieszelése és végrehajtása tekintetében az e hadjáratban szereplő felek mindegyike, urak, nemesek és parasztok egyformán kitettek magukért s így kivétel nélkül valamennyien egyformán érdemlik meg az eseményeket megfelelő történeti távlatból sine ira et studio latolgató utókor megrovását és helytelenítő megbélyegzését. Amit az emberek mindkét részen ebben a hadjáratban műveltek, az nem emberekhez, hanem csakis vérengző vadállatokhoz méltó. Ép ez oknál fogva én nem oszthatom a legtöbb egykorú, közelkorú és az ezek nyomdokain haladó újabbkori történetírók ama véleményét és nézetem szerint feltétlenül helytelenítendő eljárását, hogy az e háborúban szereplő parasztokra és a hozzájuk csatlakozott alsóbbrendű papokra és nemesekre, elsősorban pedig azok vezéreire kígyót-békát kiáltanak, míg az ellenpárton szereplő urak és nemesek eljárását tendenciózusan szépítgetve, mint a jogos felháborodás és megtorlás tényét akarják az olvasó szemei elé állítani. Az én nézetem szerint Szapolyay és Dózsa, valamint a kegyetlenkedésekben velük egy húron pendülő segítőtársak egyformán vétettek az igazság és méltányosság elvén alapuló emberi törvények szentsége ellen s így az általuk tudatosan elrendelt és elkövetett kegyetlenkedésekért egyformán megérdemlik legnagyobbfokú rosszalásunkat és megvetésünket.

Sokan a Dózsa-féle lázadásért kizárólag a személyes érvényesülés terén határt nem ismerő Bakóczot akarják felelőssé tenni, holott ő és az ő tervét magukévá tevő országtanács tagjai csupán annyiban bűnösök, hogy a parasztság felfegyverzése révén lehetőséget teremtettek az alattomban már régóta sistergő forrongás nyílt kirobbanására. A lázadás főoka a lassanként mindjobban öntudatra ébredő, évszázadok óta embertelen elnyomatásban sínylődő parasztságon és alsóbbrendű papságon elkövetett méltánytalanságokban, melyek nem ritkán vérlázító igazságtalanságokká fajultak el, keresendő s ezért nem érthetünk egyet az 1514. évi pesti országgyűlés ama, az emberi méltóságot mélyen lealacsonyító határozataival sem, amelyek a kiengesztelődés szelleme helyett a még fokozottabb gyűlölet érzéseit nevelte naggyá az ezentúl még jobban megalázott pórságban az őt elnyomó és kiszipolyozó úri osztály ellen. És nekünk magyaroknak az e téren elkövetett botlások tekintetében csak az szolgálhat mentségül, hogy abban az időben a parasztságnak másutt, más országokban sem volt sokkal rózsásabb a helyzete, ami ott is ismételt kirobbanásokra adott alkalmat.

Hogy a parasztlázadás az országban futótűzként oly gyorsan terjedhetett és oly veszedelmes méreteket ölthetett, annak nagyrészt a főurak és nemesek nemtörődömsége volt az oka, akik már régen elszoktak attól, hogy a hazát fenyegető veszély legelső jeleire gyorsan kardot kötve és lóra pattanva, elejét vegyék nagyobb katasztrófák bekövetkezésének. Ily körülmények között a király és az országos tanács részéről a legnagyobbfokú meggondolatlanságnak minősíthetjük az érvényben levő török fegyverszünet megszegését, ami igen könnyen katasztrófális következményeket vonhatott volna maga után, ha Szelim szultán ezidőtájt véletlenül az ázsiai bonyodalmak által nem lett volna annyira igénybe véve. De talán éppen erre épített Bakócz és ezt tartották szem előtt az országos tanácsnak az ő keresztes hadjáratra vonatkozó eszméjét és tervét támogató tagjai, amidőn arra számítottak, hogy a rendes hadakkal csak némileg kiegészített és megerősített, szedett-vedett, hiányosan felszerelt, fegyelmetlen és egy még eddig ismeretlen képességű vezér parancsnoksága alá helyezett keresztes csürhékkel is képesek lesznek a különben félelmetes török ellen döntő eredményeket kivívni. Mily megfoghatatlanul meggondolatlan és megfontolatlan hiú ábrándok voltak ezek!

A fővezérséggel megbízott Dózsa úgy látszik hamar tisztába jött a reábízott feladat kivihetetlenségével s ezért máról-holnapra szögreakasztotta eredeti megbizatásának összes pontozatait, hogy villámgyorsan teljesen átnyergelve, a reábízott haderőt nem a számára kijelölt ellenség, hanem saját megbízói ellen fordítsa. De ennek a gyors Pál-fordulásnak mindenesetre merész gondolata és ténye alighanem feszélyezőleg hatott az elhatározásaiban egyébként is felette vakmerő kuruc fővezérre s minden valószínűség szerint ennek tulajdonítható, hogy az úri uralom megbuktatását célzó nagyarányú és veszélyes tervét nem valami zseniális, hanem még a közepesnél is sokkalta gyengébb módon hajtotta végre. A legegyszerűbb és legtermészetesebb ugyanis az lett volna, ha a Rákoson nem is sejtett gyorsasággal egybegyűlt 40.000 főnyi fanatizált tömeggel egyenesen Budának rontott volna, ahol Bornemissza alatt a gyámoltalan királynak és a megszeppent Bakócznak tudvalevőleg egyelőre mindössze 1000 fegyveres állott rendelkezésére, akiket mindjárt első intrádára könnyűszerrel pozdorjává zúzhatott volna össze. Ehelyett Dózsa, a visszahagyott Száleres-csoportot a biztos megveretés veszélyének téve ki, serege zömével a Tiszához vonul, minden valószínűség szerint azért, hogy itt magának új bázist teremtve, az ország többi részein gyülekező kereszteseket is magához vonja. Mindenesetre jellemző és a serege iránt táplált nem valami nagy bizalomra vall, hogy a hirtelen nagy hatalomra vergődött keresztes kuruc vezér sokszoros számbeli túlereje dacára sem merte a főváros tőszomszédságában a negyvenszerte gyengébb, de a hadakozás mesterségében jóval jobban gyakorlott úri és nemesi sereggel rendszeres, komoly csatában a mérkőzét megkockáztatni.

Szegedre valószínűleg azért gravitált Dózsa, hogy ott a némileg megerődített város és a Tisza védelme alatt seregét alaposabban megszervezhesse, begyakoroltassa és aztán ott nagyobb megnyugvással fogadhassa az esetleg ellene támadólag előnyomuló, az övénél feltétlenül harcratermettebb, mert sokkalta jobban felszerelt és kiképzett úri és nemesi hadsereget. A több oszlopban való előnyomulásra nézve valószínűleg nem annyira hadműveleti tekintetek, mint inkább a könnyebb ellátás, fegyelmezés és kézbentartás szempontjai lehettek irányadók.

A ceglédi proklamáció kiválóan fontos abból a szempontból, hogy Dózsa abban még mindig a király engedelmes alattvalójának vallja magát és hogy ennek dacára most már az eredeti feladatot, a törökök elleni hadjáratot teljesen mellőzve, serege további működésének céljául tisztán csak a nemesek megtörését és tönkretevését jelöli meg.

Hogy vajjon Dózsa tényleg törekedett-e a királyi méltóságra, az a ránk maradt adatokból biztosan meg nem állapítható. Az a tény, hogy túlereje dacára nem támadta meg Budát, ahol maga Ulászló is tartózkodott, inkább amellett bizonyít, hogy ily nagyratörő vágyai Dózsának sem most, sem a közeljövőben, amidőn ő maga a királyság felesleges voltát hangoztatta,[1] nem voltak.[2] Azonban nem szabad felednünk azt, amit a francia közmondás e szavakkal, hogy „l'appetit vient en mangeant”, oly találóan fejez ki.

Hogy Dózsának Szegeddel mik lehettek a tervei, azt már fentebb említettük. Hogy a Tiszán való átkelés után mi volt a célja és szándéka, az biztosan meg nem állapítható. Lehet, sőt valószínű, hogy erdélyi ember létére Erdélybe gravitált, ahol kétségtelenül még igen számos híve csatlakozott volna hozzá. Hogy ezt megelőzően Temesvár alá vonult, ahol aztán rövidesen be is teljesedett végzete, azt tisztán csak Mészáros Lőrinc rábeszélésére tehette. Pedig ez nem volt valami jó tanács, mert szinte előrelátható volt, hogy várvívó eszközök hiányában épúgy, mint előbb Szegeddel, a még erősebb Temesvárral még kevésbé fog boldogulhatni. És utóbbi tényleg egy teljes havi ostromot bírt ki, anélkül, hogy Dózsa kilátásai a vár bevételét illetőleg a nagyszabású Béga-elterelési munkálatok dacára valami nagyon biztatók lettek volna. Hiába, a várvívás ebben a korszakban még a legkipróbáltabb hadvezéreknek és seregeiknek is sok fejtörést okozott, nem csoda tehát, hogy Dózsa és paraszthada számára Temesvár igen kemény diónak bizonyult. Azok a kerekes ágyúk és egyéb tüzérségi felszerelési tárgyak, amelyekre Dózsa útközben rátette a kezét, inkább erkölcsi, mint fizikai hatás elérésére voltak alkalmasak. Ugyanebbe a kategóriába oszthatjuk ama bizonyos Mihály által felajánlott ágyúkat és csatakígyókat is. Utóbbiak alighanem valami kisebbszerű védőágyú-féle fegyverek lehettek, amelyeknek talán az ellenséges védőrségek esetleges váratlan kirohanásai alkalmával lehetett jó hasznát venni.

A várkonyi hídverés módozata mindenesetre érdekes és említésre méltó. Könnyű semmiesetre sem lehetett a dolog, mert már a Maroson nem akart hidat veretni Dózsa, miután oda Baloghot rendelte előre gázlók felkutatása végett.

Balogh nem valami szerencsésen járt el feladata teljesítésében, mert a messzebbmenő felderítéssel úgylátszik nem sokat törődve, ép a legveszélyesebb pillanatban, amikor átkelőfélben volt a Maroson, hagyta magát ellenfelei által meglepni, akik viszont ezt a műveletüket igen ügyesen hajtották végre. A meglepetésből származó nagy hátrány dacára Balogh majdnem az egész nap folyamán dícséretes kitartással állta a harcot, míg végre a jobb felszerelésű és kiképzésű túlerő nyomásának engednie kellett s végül határozott vereséget szenvedett. A Csáky–Báthory hadak e napi munkálkodása minden dícséreten felül áll, azonban kár, hogy a kivívott szép siker folytán elbizakodottá válva, az aznapi harc befejezése után a felderítő és biztosító szolgálat elhanyagolása mellett a mértéken túli bő evésnek-ivásnak adták magukat, ami, mint rendesen, ebben az esetben is megbosszúlta magát. A Balogh-csoport által kifejtett erős ellenállás úgylátszik, a nemesi hadak vezéreiben azt a meggyőződést érlelte meg, hogy ők június 9-én az egész Dózsa-féle seregen aratták fényes győzelmüket s így most már nincs kitől és mitől tartaniok. Annál rettenetesebb lehetett az e tévhitből való kiábrándulás, amit Dózsa úgylátszik titokban és igen ügyesen készített elő. Ezáltal a kuruc fővezér igen szép jelét adta vezetői képességének és hadratermettségének. Másrészt Báthory is minden tőle telhetőt elkövetett, hogy a nagy csávából, amelybe főleg saját gondatlansága folytán került, valamikép kihúzhassa magát. Csapatjainak gyors rendezése és harckész állapotba helyezése az ellenfél meglepő támadása által bekövetkezett zűrzavaros helyzet dacára és főleg a tüzérség gyors felvonultatása minden kétséget kizáróan ügyes vezetői kézre vall. Az ez alkalommal, valamint Bornemisszának Száleres elleni harca alkalmával, mint nemkülönben a Gosztonyi püspök által Sós Demeter fölkelői ellen alkalmazott vaklövések által elért bámulatos eredmények világos jelei annak, hogy minő nagymérvű erkölcsi hatásuk van a nagy ágyúk megszólaltatásának a tanulatlan és gyakorlatlan néptömegekre, főleg, ha ez a kellő időben és lehetőleg meglepően történik. Ebben rejlik ama pszichológiai rejtély megfejtése is, hogy békében lázongó tömegeket, amelyeket a közbiztonság közegeinek rohammal és kardlapozással sem sikerül szétkergetniök, egy pár, tűzi fecskendőkből jól irányzott vízsugárral egy-kettőre a további lázongás és zajongás abbahagyására lehet bírni.

De nemcsak Báthory, hanem Dózsa is a csanádi harcok folyamán fényes tanuságot tett arról. hogy még kedvezőtlen harchelyzetek közepette sem veszíti el a fejét, ami annál nagyobb becsületére válik, mert már felbomlásban visszaözönlő paraszttömegeket újból megállásra és a küzdelem folytatására rábírni, méltán nevezhető a seregvezetés legnehezebb problémái egyikének. Az apátfalvai nagykiterjedésű erdőnek mindent eltakaró leple természetesen nagyban megkönnyítette Dózsának és alvezéreinek feltétlen elismerést érdemlő nagy munkáját. Nagyon helyes volt Dózsától egy újabb erős tartalékcsoportnak a kirendelése, amely a végső győzelem kivívásánál döntő tényezővé vált.

Kevésbé harmonikus együttműködést tapasztalunk a nemesi hadak alkalmazását illetőleg. Miután Dózsáékat az apátfalvai erdő felé megszalasztani sikerült, Csáky ahelyett, hogy Báthoryval egyetértően működött volna tovább, az elért siker mámora által hajtva, a támadás folyamán rendetlenségbe jutott csoportjával saját szakállára túlhevesen üldözte a visszavonuló ellenséget, amely aztán csakhamar teljes erejével reávetette magát és oly könnyen és gyorsan végzett vele, hogy Báthory már nem tudott idejekorán segítségére lenni, főleg miután csakhamar az ő csoportjainak helyzete is percről-percre kritikusabbá vált. Így siklott ki az utolsó pillanatban a már majdnem teljesen biztosra vett végső győzelem reménye a nemesi hadak kezéből. Egyik részen a kivívott eredményt, a mások oldalon pedig a szenvedett kudarcot ez esetben kizárólag a helyes, illetve helytelen vezetés gyümölcsének tekinthetjük. A csapatok barátnál, ellenségnél egyaránt derekasan megállták helyüket, ami kivált Dózsa szedettvedett népének válik becsülatére.

A Bornemissza–Száleres közötti küzdelem sorsa, mihelyt Száleres hadának nagyobb részével megadta magát, már úgyszólván el volt döntve. Hogy a lovas parasztcsoport szétveretése és Száleresék megadása után a feldühödt parasztok egy része még mindig folytatni merte a küzdelmet, az már csak a vad őrülettel határos végső kétségbeesés következményének minősíthető, mely ész nélkül, vakon kergette a szerencsétleneket a biztos halálba, a megmaradottakat pedig karóbavonatásuk, illetve kegyetlen megcsonkíttatásuk révén a legszégyenteljesebb megaláztatásba. Mindenesetre különös, hogy Dózsa a pesti mészárlásról hírt vevén, nem tartotta szükségesnek, hogy a főerővel nyomban visszafordulva, az elvtársain ejtett gyalázatért véres bosszút vegyen a nálánál sokkal gyengébb Bornemisszán, illetve a parancsnoksága alatt álló nemesi hadon. Ugyanezt a közömbösséget látjuk különben Dózsáék részén Nagy Antal és társainak rettenetes sorsra jutása, illetve kegyetlen felkoncolása alkalmával is.

A temesvári végső küzdelem két legfontosabb mozzanata Dózsának a várral szemben eredménytelenül kifejtett több mint egy havi kísérlete és a Szapolyayval szemben felvett döntő csata. Az ostrom keretén belül a Béga-elvezetési tervet határozottan nagystílűnek kell minősítenünk, bár az végeredményben még sem járt a remélt sikerrel. Az ezzel kapcsolatos munkálatokat és az ostrom előrehaladását Báthory elismerésre méltó eréllyel igyekezett kontrakarírozni s végeredményben Dózsának egyhavi erőlködése hiábavaló kísérletnek bizonyult, amit szinte természetesnek is kell találnunk, mert a kellő ostromszerek, ágyúk stb. hiányában rosszul felszerelt és felfegyverzett gyülevész néppel az elég jól megerődített és elég jó állapotban levő Temesvár falai alatt talán még a legzseniálisabb és legerélyesebb hadvezér is kudarcot vallott volna. Ezért Dózsának, illetve Mészáros Lőrincnek Temesvár megvételét célzó tervét határozottan elhibázottnak kell minősítenünk.

Amikor pedig a már erősen szorongatott vár felmentésére Szapolyai is a helyszínére érkezett, akkor már Dózsának úgyszólván vesztett játszmája volt. Az azonban bizonyos, hogy a legjobb, amit a kuruc fővezér tehetett, az volt, hogy nyomban teljes erejével Szapolyay felmentő hadára vetette magát. Miután a bekövetkezett összeütközés előtt mindkét fél szabályszerűen csatarendbe állította seregét, én nem nagyon hiszem, hogy akár Szapolyay Dózsát, akár vica versa a kuruc sereg az erdélyi hadat meglepően támadta volna meg, amint azt némely egykorú feljegyzések sejtetni engedik. A harchoz való felvonulás mindkét részről az akkor szokásos hármas tagozásban, egy derék vagy közép- és két szárnyhaddal történt. Az ellenség ötszörös túlerejét valószínűleg már csak azért is erősebb tartalékcsoport kikülönítése nélkül, alighanem csak egy harcvonalból álló hosszú vonalalakzatba állította fel, hogy az ellenséget lehetőleg mindkét szárnyon átkarolhassa. Ez az eljárás jelen esetben úgy látszik jónak bizonyult, de az erősen széjjelhúzott harcvonal gyengeségénél fogva felette veszélyessé is válhatott volna, főleg, miután Szapolyaynak a hosszú front mentén itt-ott esetleg beálló krízisek ellensúlyozására tartalékcsapat nem állott rendelkezésére. A küzdelem erős és elkeseredett volt és bár az ötszörös túlerőben levő paraszthad, vezetői által buzdítva, elég szívósan viselkedett, a végső győzelem mégis a fegyelmezettebb, jobban felszerelt és kiképzett kisebbségé lett, jeléül annak, hogy harcban, háborúban rendszerint nem a fegyveresek sokasága, hanem azok erkölcsi ereje és képzettségi foka tekinthető döntő tényezőnek. Dózsa a harcban elejétől végig valóban dicséretre méltó elszántsággal küzdött. A Radoszavval való párviadalt e harc igen érdekes epizódjának tekinthetjük, megjegyezvén, hogy az ily párviadal akkoriban nem is ment ritkaságszámba.

Nagyon különösnek tűnik fel, hogy Báthory a megmentésére sietett erdélyi had élet-halál harcát egyáltalában nem támogatta a várból való erélyes kitörés által, ami pedig elengedhetetlen kötelessége lett volna még akkor is, ha Dózsa a várőrség sakkbantartására egy erősebb seregcsoportot hagyott volna vissza, amiről azonban a források nem tesznek említést.

Végeredményben Szapolyaynak minden oka és joga meg volt hozzá, hogy a jelentékeny kisebbséggel kivívott fényes győzelemre büszke legyen. Ezt a dicsőséget még jobban emelte volna az a tény, hogy ha legyőzött szerencsétlen ellenfeleivel emberségesebben bánt volna el. Azonban tudjuk, hogy a szívtelenség és vad kegyetlenkedés hibájába nem csak ő és vezértársai, hanem az októberben összeült országgyűlés is mélyen beleesett.

A temesvári csata után a többi mellékhadszíntereken történt események katonai tekintetben oly jelentéktelenek, hogy azok bővebb megbeszélésétől bátran eltekinthetünk.

[1] Lásd a 90. oldalon.

[2] Egyik kíváló alvezére, a bécsi fölkelők élén álló Nagy Antal, Verancsics, Összes munkái, II, 8. szerint „ezt kejátatá táborában: hogy senki úr Magyarországban nincsen, hanem csak László király, az ő fia Lajos és Székely (vagyis Dózsa) György, azután ő, Nagy Antal (sic!).”