A szerencsétlen Bajezid szultán sorsa és Szelim vérfagyasztó kegyetlenkedése újabb képet nyújt azokról a borzalmakról, amelyek a középkorban a keleti népeknél napirenden voltak és mi jóleső megelégedéssel konstatálhatjuk, hogy ehhez fogható tömeges vérengzések hazánk történelmében sohasem fordultak elő.

Az e fejezetben említett betöréseket a török alparancsnokok a zűrzavaros állapotokat felhasználva, alighanem saját szakállukra rendelték el, illetve hajtották végre. Az új szultánt ugyanis sokkal komolyabb dolgok és gondok foglalták el, semhogy ép most, amikor neki is érdekében állott, hogy mindaddig a nyugattal békés viszonyban maradjon, amíg az állására és hatalmára sokkal fontosabb ázsiai kérdéseket meg nem oldja, ily apró-cseprő tűszúrásokkal Magyarországot maga ellen felbőszítse. Egyébként ezek az alárendeltebb jelentőségű hadműveletek az általános nagy helyzeten mit sem változtattak, de mindenesetre elég okot szolgáltattak arra, hogy a felette bizonytalan viszonyok között sínylődő Ulászlót és kormányát igen magasfokú aggodalomba ejtse. Ily körülmények között nem csodálkozhatunk, hogy a saját erejében nem bízó király ismét idegen segítségért kapkodott, holott tudhatta, hogy kívülről hathatós segítségre egyáltalában nem számíthat.

Szapolyai Jánosnak a szemtelenséggel határos erőszakoskodása és Ulászlónak királyhoz nem méltó félénk viselkedése vele szemben, szomorú bizonyítékot szolgáltat a királyi tekintélynek akkori nagyfokú sülyedése mellett. Az erőskezű Mátyás alatt ilyesmire az alattvalók még csak gondolni sem mertek volna.