Kinizsi Pál a magyar hadtörténelem lapjain elsőrendű csillagként szerepel. Nem valami nagy hadvezéri talentuma, hanem törhetetlen akarata tette és avatta őt pályafutása elejétől végig veretlen hadvezérré. Kinizsi igazi középkori, nyers, majdnem a lelketlenségig kíméletlen katona színében tűnik fel előttünk, amiről a nándorfehérvári cseh zsoldosokkal való embertelen bánásmódja tagadhatatlan és elvitázhatatlan bizonyítékot nyujt. Erre nézve csupán egy enyhítő és mentőkörülményt hozhatunk fel, hogy ezt és a többi hozzá hasonló embertelenségeket nem ő kezdte, nem ő gondolta ki, hanem mint a Fessler–Kleinből vett és a 39. oldalon foglalt 69. számú jegyzetből is kitűnik, ő ezt a törököktől tanulta el és főkép azok istentelen kegyetlenkedéseinek megtorlása és viszonzásaképpen alkalmazta, sajnos, nemcsak az ellenséggel, hanem bűnbe esett saját embereivel szemben is. Ezt a sajnálatos tényt a magam részéről a részrehajlatlan igazság kedvéért kénytelen voltam leszögezni, de egyben azt is kijelenteni, hogy e nagyon is sötét árnyoldala ellenére Kinizsi Pálra mégis minden magyar büszke lehet.

A közerkölcsök züllött állapota, az állandó pártviszályok és fondorkodások, az üresen tátongó kincstár és nem utolsósorban Ulászlónak minden igazi nagy dologtól távolálló egyénisége ebben a korban lehetetlenné tették, hogy az ország és az egész kereszténység legádázabb ellensége, a török ellen igazi nagy eredményeket produkáló hadivállalatok akár külső segítséggel, akár anélkül végrehajtassanak, pedig ha valaki, elsősorban Kinizsi lett volna arra hivatva, hogy hatalmas sereg élén bőszült, megvadult bika módjára a töröknek nekimenve, azt a Duna mentéről újból Kisázsia partjai felé szorítsa vissza. Így azonban az ő határtalan energiája is, amelynek szinte emberfeletti mértékéről kivált némán, bénán is vezetett utolsó hadivállalata tanuskodik, mindig csak kisebbszerű, az ország nagy ügyét a kívánt mértékben előbbre vinni nem tudó vállalatokban merült ki.