Bár az e fejezetben foglaltak Magyarország és a magyar nemzet sorsára döntő befolyást gyakoroltak, én a magam részéről csak annyiban akarok a leírt eseményekhez némi megjegyzést hozzáfűzni, amennyiben azok a katonai szempontokat is közelebbről érintik.
Mátyás király uralkodása alatt Magyarország katonai hatalmának tetőpontját érte el, de ennek éltető eleme maga a király volt. Mihelyt ez behunyta a szemét, a gazdátlanná vált és több részre szakadt hadsereg is nyomban megszűnt tiszteletet parancsoló hatalmas tényezőnek lenni, sőt nemsokára semmissé váltak a nagy király egyéb világhírű alkotásai is és csakhamar sírba szállt az általa naggyá tett Magyarország presztizse, hatalmi állása is. A Corvin Jánosnak hűséget esküdött, de az általa magához nem vont, hanem Sziléziában maradt fekete sereg egyelőre teljesen kikapcsolódott a királyválasztó mozgalmak és párttusák menetéből, a Magyarországon volt haderő pedig a különböző trónkövetelők pártjai között részekre szakadva, imponáló erőtényező gyanánt nem igen jöhetett számításba. Ennek tudatában az Ulászló-párti Pruisz nagyváradi püspök pártja megbízásából nemsokára a királyválasztási tárgyalások megkezdése után Sziléziába sietett, s az ott táborozó fekete sereget, ezt az összes pártokon felül álló és Corvin János által nem eléggé értékelt kiválóan fontos erőtényezőt, mindenesetre igen ügyes mesterkedéssel a maga , vagyis Ulászló pártjának hűségére eskette fel.[1] Ezzel és Beatrix megnyerésével ennek a pártnak a túlsúlya oly aránytalanná vált, hogy annak győzelméhez többé kétség nem férhetett.
Ha az egyes pártok esélyeit mérlegeljük, úgy azokhoz röviden a következőket jegyezhetjük meg: Beatrix mint uralkodó nem kellett az egyik pártnak sem, mert azok mindegyike kézzelfogható okokból nőuralomellenes volt, magát Beatrixot pedig azonkívül még majdnem mindenki személyesen is gyűlölte. De meg mint társuralkodó és valóságos királyné sem kellett senkinek. Ezt az ellenszenvet ügyesen, de annál kevésbé őszinte és korrekt módon használták ki az Ulászló-pártiak, amidőn a királyválasztás feltételei közé Ulászló és Beatrix házasságkötését is belevették, de a kulisszák mögött a tervükbe és szándékukba beavatott Ulászlóval együtt a legtisztességtelenebb módon mindent elkövettek Beatrixnak a legcsúfosabb módon való kijátszására.
Hogy az ország többsége Corvin Jánostól elfordult, az leginkább annak tulajdonítható, hogy a rendek sem láttak benne elég garanciát, hogy ő a mindenünnen az ország feje fölé tornyosuló veszedelmekkel szemben helyét derekasan meg fogja tudni állani. És a legutóbb vázolt magatartása tényleg arra vall, hogy a fiatal herceg meglehetősen gyenge báb volt nemcsak ellenségei, hanem saját párthíveinek kezében is s így mint uralkodó sem igen állhatta volna meg a helyét. Egyébként a herceg ügye főleg attól a pillanattól kezdve, hogy Budavárát pártjával és kincseivel együtt szinte szégyenletes módon kishitűen odahagyta, végleg elveszettnek volt tekinthető. Ezt követő gyakori tervváltoztatásai és kapkodásai már csak egy húsz éves tapasztalatlan ifjú tehetetlen, kínos-keserves vergődéseinek színében tűnnek fel.
A magyar főurak között is akadtak hol titkos, hol nyilt trónaspiránsok, de számottevő pártra egyikük sem tudott szert tenni.[2]
Ilyenformán nem maradt más hátra, mint az idegen trónkövetelők közül választani és a sors szeszélye, vagy jobban mondva a rendek nem eléggé kárhoztatható egoisztikus szempontjai hozták úgy magukkal, hogy a választás a kandidánsok egyénileg és jellemileg leggyengébb egyéniségére esett, aki uralkodói tehetetlenségét Csehországban már eddig is túlontúl bebizonyította. Miksa római király mindenesetre jobb, de a magyar önállóság megóvása szempontjából jóval veszedelmesebb lett volna Ulászlónál, ellenben, ha már minden áron a tülekedők sorából kellett királyt választani, talán János Albert herceg, aki kiváló katona hírében állott, tudta volna leginkább az ország érdekeit megóvni, bár ahhoz, hogy ő azt a Mátyás által emelt magas piedesztálon megtartsa, ő is gyenge legénynek volt mondható.
Corvin János és társai a csonthegyi ütközethez elég jól választották meg állásukat, miután azt arcban a Sárvíz mocsarai előnyösen védték. Ámde az első komoly összecsapás után Báthori és Kinizsi hadainak fölénye határozottan kifejezésre jutott. Hogy a bekövetkezett döntés után mindkét fél legfőbb tevékenységét a társzekerek kincseinek megszerzésében látta, az katonai szempontból a lehető legrosszabb benyomást kelti. Ily eljárás csak a fegyelem teljes felbomlása mellett vált lehetségessé, ez pedig igen súlyos hibának, sőt mi több, katonai bűnnek minősítendő.
[1] Bonfinius, Rerum Hungaricarum Decades IV, IX, 666, 681. Pruisz ez alkalommal 100.000 aranyat osztott ki a fekete harcosok között s ez mindenestre jobban megtette hatását, mint akármilyen hosszú, hatalmas és magvas szóbeszéd. Ehhez az összeghez 12.000 arannyal Beatrix királyné járult hozzá. (Berzeviczy, Aragoniai Beatrix magyar királyné életére vonatkozó okiratok 222.)
[2] Dóczi Orbán egri püspök szavai Miksa római király követeihez azok búcsúkihallgatása alkalmával: „A magyar koronára többen tartottak igényt: a cseh király, Albert lengyel herceg, Corvin János herceg, sőt talán némely magyar urak is …” (Fraknói–Szilágyi, A Magyar Nemzet története IV, 345.)