Még útközben volt a halottas menet Mátyás tetemével Bécsből Székesfehérvárra, mint a kijelölt temetkezési hely felé, amidőn 1490 április 17-én Beatrix királyné Komáromból kelt meghívó levelével a rendeket május 17.-re a Rákos mezejére királyválasztó országgyűlésre hívta egybe.[1] A király halálakor az országnagyok legtöbbje megígérte ugyan természetes fiának, Corvin Jánosnak trónra emelését, de miután azt maga az özvegy királyné ellenezte a legerélyesebben, a közvélemény a trónutód tekintetében csakhamar több pártra szakadt. Beatrix, belátván, hogy a rendek egyhangúan ellene vannak, miszerint ő mint királynő ragadja magához a kormány gyeplőjét, ebbeli szándékát megváltoztatván, oly királyjelölt után nézett, aki az ő kezével együtt kapná meg a magyar koronát. Ebből a szempontból kiindulva, mindenekelőtt Frigyes fiára, Miksa római királyra vetette a szemét, aki az 1463. évi szerződésre hivatkozva, Mátyás halála után nyomban bejelentette trónigényeit. De miután Miksa a Beatrixnak adott válaszában őt anyjának szólította, a hiuságában megsértett nő „nem kevésbé epedve férj után, mint vágyva uralkodásra,” ahogyan Horváth Mihály azt oly találóan mondja,[2] most már Ulászló cseh királyra vetette ki hálóját. Utóbbi különben János Albert lengyel herceggel együtt mint Erzsébetnek, Albert király leányának fiai egyébként is jogot tartottak a magyar koronára.

Ezek szerint trónkövetelőkben nem volt hiány és a nagy király halála után az ország ismét egymással erősen vetekedő pártokra szakadt, amelyek csak egyben értettek egymással egyet és ez az volt, hogy a hirdetett királyválasztó gyűlésen csak olyan királyt fognak választani, „akinek üstökét a markukban tarthatják”.[3]

Ugyanez az alaphang csendül ki Szapolyai Istvánnak 1490 április 21.-én Bártfa városához írt alábbi soraiból is: „Most már azon vagyunk, hogy Magyarországot abból a szorongattatástól és elnyomatástól, amit eddig szenvedett, megszabadítsuk és régi szabadságába visszahelyezzük.”[4]

Ily értelemben hangzottak a rendek által megállapított királyválasztási feltételek is, amelyek szerint a megválasztandó királynak köteleznie kellett magát arra, hogy az országot és az összes rendeket az ősi jogok, kiváltságok és szabadságok élvezetébern meghagyja és azokkal ellenkező újításokat, amint azt Mátyás király tette volt, semmi szín alatt be nem hoz, sőt ezeket az újításokat, különösen az egy forint adó kivetésére vonatkozókat, eltörli, a régtől fogva szokásos rendes királyi jövedelmeken felül mást nem igényel, a Mátyás, Beatrix, vagy bárki más által helytelenül és jogtalanul elfoglalt javakat törvényes birtokosuknak visszaadja, Morvaország és Szilézia az 1279. évi szerződés szerint mindaddig Magyarországhoz maradnak kapcsolva, amíg érettük a kikötött váltságdíj le nem fizettetik, stb.[5]

Ebben a tekintetben tehát az összes urak egyetértettek, egyébként pedig azok következőleg csoportosultak a fentebb említett trónkövetelők köré: Corvin Jánost pártolták: a fogságból általa kiszabadított Várdai Péter kalocsai érsek, Ujlaki Lőrinc, Kanizsai György, Székely Jakab, Keserü István, Szécsi Tamás, Erneszt Zsigmond pécsi püspök, Beriszló Bertalan vránai perjel és többen mások. Miksa mellett foglaltak állást: Az Ausztria szomszédságában lakó főurak s kivált a Bánfiak, Kanizsaiak, Frangepánok, Thallócziak és a főpapok közül az egyetlen Vitéz János. János Albert herceg pártja leginkább a Lengyelországgal határos birtokosokból állott; ezek között a főbbek a Báthoriak, Perényiek és Rozgonyiak voltak. Legszámosabb és leghatalmasabb volt Ulászló pártja, főleg mióta Beatrix is ő hozzá csatlakozott. E pártnak oszlopos tagjai voltak: Nagylucsei Dóczi Orbán egri, Pruisz János nagyváradi, Bakócz vagy Bakács Tamás győri püspök, Szapolyai István[6] szepesi gróf és Szilézia és Ausztria helytartója, Drágfi Bertalan, Kinizsi Pál és még többen mások.

Corvin János mellett szólt az elhunyt királytól örökölt, illetve kapott hatalmas vagyon, az esztergomi és budai várak birtoka és az a körülmény, hogy a szent korona az ő hatalmában volt. Ellene szólt: törvénytelen származása, hogy hiányzott nála az erős akaratnak és erélynek oly foka, mely az országot a rá leselkedő elleségek ellen biztos kézzel megvédhette volna és hogy még csak meg sem közelítette Mátyás nagy szellemét. Miksának előnyére szolgált, hogy a hatalmas német-római birodalom királya volt, aminek révén külpolitikai viszonylatban Magyarországnak is hathatós támogatásra volt kilátása, de ellene szólt atyjának, Frigyes császárnak fél évszázadon követett fondorlatteljes és gyűlöletes magatartása, amely nagyon is alkalmas volt arra, hogy magát és családját a magyar nemzet túlnyomó többsége által megutáltassa. János Albert herceget abból az alkalomból, hogy a nemrég Litvániába betört tatár sereget megsemmisítette, diadalmas hős gyanánt ünnepelték és e kiváló egyéni tulajdonságai a magyarok előtt is rokonszenvessé tették őt, de hátrányul tudták be neki, hogy országa még nem volt és az sem volt biztos, hogy atyja halála után ő lesz-e a lengyel király, miután a rendek ott is a szabad királyválasztás elvén állottak. Mindezzel szemben Ulászlónak már csak azért is legnagyobbak voltak a kilátásai, mert ő mint cseh király, könnyen beleegyezhetett abba, hogy Mátyás hódítmányai közül legalább Morvaország továbbra is Magyarország kapcsolt része maradjon, Sziléziára nézve pedig ugyanezt némi rábeszéléssel könnyen kieszközölhette a lengyel trónon ülő atyjánál. Azonkívül ő volt az igazi megtestesítője annak az árnyékkirálynak, aminőt a magyar rendek maguknak kívántak. Legalább „ilyennek ismerték – mondja Horváth Mihály – mindnyájan Ulászlót, a tunya, gyáva cseh királyt, kinek kormánya már Csehországban is gúny és megvetés tárgya volt.[7]

Így állottak a viszonyok már jóval a királyválasztó országgyűlés határnapja előtt s az addig terjedő időt valamennyi párt több-kevesebb eréllyel és szerencsével használta ki a maga előnyének biztosítására. Hogy véleményüknek, szavuknak és óhajtásuknak a gyűlésen nagyobb súlyt kölcsönözzenek, a főurak közül többen, így a János Albert pártiak közül Báthori István, az Ulászló pártiak közül pedig Dóczi Orbán és mások bandériumaik kíséretében mentek fel Pestre. A Corvin János pártiak ezt hallván, szintén hozzáláttak hadaik összegyüjtéséhez, de a távolságra és előrehaladott időre való tekintettel erre vonatkozó rendszabályaikkal elkéstek.

Végre felvirradt a királyválasztó országgyűlés határnapja, de a rendek rendes szokásuk szerint csak szállingózva és elkésve érkeztek Budára és Pestre és nevezetes, hogy a legtávolabb fekvő vidékekről, Erdélyből jövő Báthori István az erdélyi urakkal és nemesekkel elsőnek érkezett be számottevő tömeg élén május 28-án, míg az egyháznagyok csak június első napjaiban voltak teljes számmal együtt, a világi urak közül pedig június 9-én mindössze 19 magyarországi és 9 szlavóniai, összesen tehát 28 főúr volt jelen; az ugyane napon a Rákoson táborozó köznemesség számát a feljegyzések 9–10.000-re teszik.

A június elején megindult érdemleges tanácskozások főleg a királyválasztási feltételek megállapítása körül mozogtak s a föltételek elsősorban azt tűzték ki célul, hogy „az ország a Mátyás király előtt élvezett jogaiba és szabadságába visszahelyeztessék”.

Közben a főurak gyakrabban átmentek a Rákosra e feltételeknek és egyéb ügyeknek a köznemesekkel való megbeszélésére és egy ily alkalommal Báthori István vajda azzal lepte meg a még mindig nem teljes számban együtt levő többi királyválasztó csoportokat, hogy ő a maga pártja és katonasága által, talán visszaemlékezve a Mátyás választásakor történtekre, hasonló fogással akarván élni a maga jelöltje érdekében, János Albertet királlyá kiáltatta ki. – Ámde az Ulászló- és Corvin János-pártiak hevesen tiltakoztak ez ellen és hangosan követelték, hogy a királyválasztással mindaddig várni kell, amíg a nemesség teljes számmal be nem érkezik s addig az időt még behatóbb tanácskozással és a trónkövetelők követeinek és megbízottainak meghallgatásával kell eltölteni, amit végre az összes pártok határozatként el is fogadtak.

Az ezt követő és érdemileg csak június első hónapjaiban kezdődő tanácskozásoknak és meghallgatásoknak azonban se hossza, se vége nem lett, miért is a várakozásba beleúnt és költségéből is kifogyott nemesség június közepe táján a maga képviseletében 60 nemest visszahagyván, az országgyűlést otthagyva, hazament.[8]

Ezt a huzavonával és a rendek kifárasztásával kapcsolatos ügyes trükköt az Ulászló-pártiak eszelték ki, hogy idejük maradjon még további terveik szövögetésére és époly ravasz, mint sikeres végrehajtására. Ezek a tervek főleg Corvin János és Beatrix királyné elandalítására és becsapására irányultak, mert a nagy választási harc előcsatározásainak idején úgy látszik ők ketten és pártjaik bizonyultak a legveszedelmesebb ellenfeleknek. A puhítást és megdolgozást Corvin Jánoson kezdték. Azzal a hírrel lepték meg őt, hogy Miksa és János Albert egymás között megállapodtak, hogy az országot maguk között felosztják. Ezért a legmesszebbmenő jóakarat színlelése mellett, oly szerződéssel kínálták meg Corvin Jánost, amelynek szerintük nem lett volna más célja, mint hogy őt örökölt javainak birtokában minden eshetőségre biztosítsák, holott ez a szerződés, ha nem is nyiltan, de majdnem kétséget kizáróan a koronáról, illetve a magyar királyi méltóságról való lemondást foglalta magában. A 33 egyházi és világi főúr által kiállított és aláírt okmányban ezek arról biztosították a herceget, hogy ha Isten akarata, vagy a hazafiak többsége úgy határozna, hogy Magyarország királyává más választatnék, akkor őt a jövendő király 3–4 nap lefolyása alatt Bosznia királyává fogja koronáztatni s ezenfelül a szlavóniai hercegséget, mint a magyar királynak alárendelt fejedelem, a horvátországi bánságot pedig mint a magyar király tisztviselője fogja bírni. Az ezen állásokkal járó rendes jövedelmeken kívül évi 12.000 arany forint fizetést kap. Az atyjától nyert várakat, városokat és uradalmakat megtartja, kivéve Pozsonyt, Komáromot és Tatát, amelyeket a jövendő király tőle 40.000 aranyon visszaválthatja. Az ausztriai, stiriai, karinthiai, krajnai, sziléziai és lausitzi hercegségeket, a troppaui hercegség kivételével, mely úgy mint a liptói, örökös birtokába megy át, a jövendő királynak adja át. A főurak biztosították a herceget, hogy amennyiben ő ezt az ajánlatot elfogadja, ők a megválasztandó királyt addig be nem bocsájtják az országba, míg ezt a szerződést meg nem erősíti. Addig is a koronát a herceg a főurak kezébe adja át.[9]

Ezt az ajánlatot Corvin János elfogadta és június 13-án kézszorítással magára nézve is kötelezőnek elismerte, amikor azonban néhány nap mulva Ujlaki Lőrinc herceg, Erneszt pécsi püspök és Beriszló vránai perjel és szerb deszpóta sok nemessel és mintegy 7000 felfegyverzett jobbággyal Buda alá érkeztek, Corvin János megbánta fenti igéretét és ekként megszaporodott híveinek tanácsára kész volt királlyá választását fegyveres kézzel is kierőszakolni, micélból támadást is terveztek a Pesten tanácskozó rendek ellen, akik a dologról tudomást szerezve, június 18-án Báthori Istvánt, Kinizsi Pált és Drágfi Bertalant tetemes haderő élén a Duna jobb partjára küldték át azzal az utasítással, hogy a budai várat, ha kell, erőszakkal ragadják ki Corvin Jánosék kezéből. Erre utóbbiak alkudozásokra fogták a dolgot, amelyek azonban eredményre nem vezetvén, az ország déli részeibe való visszavonulást határozták el, hogy ott hadaikat még tetemesen szaporítsák. Június utolsó napján hagyta el Corvin János pártja Ráskay Balázs alatt tetemes őrséggel megszállva hagyott Buda várát, ahonnan a herceg az egész királyi kincstárt hajókra és kocsikra rakva, magával vitte. Útközben azonban Corvin János csakhamar megbánta elhatározását és ríva, rimánkodva kérte párthíveit, engedjék őt visszatérni, mert neki az az érzése, hogy különben veszve van. Erre azok a legnagyobb lelkinyugalommal azt felelték: térjen vissza, ha neki úgy tetszik, de a kincseket nem adják ki kezükből, mire a herceg lemondott visszatérési szándékáról.

Báthori István és Kinizsi Pál a maguk, valamint Hyppolit esztergomi érsek és Dóczi Orbán egri püspök fegyveres népével és a királyné nehéz lovasságával az országgyűlés rendeletéből üldözőbe vették Corvin Jánosékat és július 4-én a Sárvíz partján utolérték őket. Erre János herceg hadát a Sárvízen túl, a tolnamegyei Szabaton falu határában fekvő Csonthegyen vonultatta fel, melyet Báthori és Kinizsi nyomban megtámadtak. A számra nézve körülbelül egyenlő erejű, mintegy 8–10.000 embert számláló hadseregek egy ideig, egyforma elkeseredéssel és kitartással küzdöttek, miután azonban a herceg alvezérei, Kis Mátyás és Dombai Ferenc mindjárt az első roham alkalmával elestek, majd Kinizsi György és Beriszló perjel hetvenedmagukkal foglyul estek, Ujlaki, Székely Jakab, Kis-Horváth és Erneszt pécsi püspök az ütközetet veszve látván, futásnak eredtek Pécs irányába és a herceget is magukkal ragadták a koronával és a kincsek egy részével, mire nemsokára pédájukat az egész hadsereg követte.

A győztesek az üldözés helyett az útközben talált társzekerek kifosztásához fogtak; ugyanezt cselekedték különben a János herceg-pártiak is, nehogy a kincsek, mint utóbb állíták, az ellenség kezére kerüljenek.

Pécsre érve, Corvin János végképp meghasonlott vezéreivel, akik közül Székely Jakab nyomban Stiriába sietett és Miksához pártolt, a többiek pedig jószágaikra távoztak. A herceg így magát mindenkitől elhagyatva látván, drávántúli birtokaira vonult vissza.[10]

Báthori és Kinizsi még Pécsig sem követték a futamodókat, hanem a zsákmánnyal és a foglyokkal július 11-én Budára indultak vissza, amelyet Dóczi Orbán egri püspök, aki mint nádori helytartó a királyválasztó országgyűlést is vezette, a csonthegyi diadal hírére nyomban megtámadtatott s amelynek kapuit Ráskay rövid ellenállás után megnyitotta.

Július 15-én Dóczi Orbán a rendeket és a trónkövetelők követeit a budai Szentgyörgy-templomban ünnepélyes ülésre hívta egybe, amelyen azt a javaslatot terjesztette az országgyűlés elé, hogy Ulászló cseh király választassék meg Magyarország királyává azzal a feltétellel, hogy a fentebb közölt választási feltételeket erősítse meg, Beatrix királynét pedig vegye nőül és fogadja uralkodótársul, mely indítványt a gyülekezet egyhangú lelkesedéssel magáévá tette.

Erre Miksa római király és János Albert lengyel herceg követei nyomban bosszúsan eltávoztak és nem csináltak titkot belőle, hogy megbízóik fegyverrel fognak bosszút állni a vallott kudarcért. A kettős háború küszöbén az Ulászló-pártiak legalább Corvin Jánost igyekeztek kiengesztelni s a tárgyalások vele újra felvétetvén, ő a békét a június 13.-iki megegyezés alapján elfogadta és a nála levő koronát átadta.[11] A magyar trónnal együtt a herceg Bianca jegyese kezét is elvesztette, mert a milanói udvar csak koronás főnek volt hajlandó a gazdag hercegleányt férjhez adni, ami meg is történt, mert utóbb Miksa király vette el feleségül.

A Corvin Jánossal történt megegyezés után az országgyűlés küldöttséget menesztett a megválasztott király elé, aki erre nyomban átkelt 15.000 főnyi hadával az ország határán és a küldöttséget július 31-én Nagyszombattól délkeletre, Farkashidán örömkönnyekkel fogadván, a koronázási feltételeket és a Corvin Jánossal kötött szerződést még aznap megerősítette, ellenben Szapolyai és még néhány más főúr kívánságára hit alatt fogadta, hogy Beatrixot nem veszi nőül, hanem csak üres igéretekkel igyekszik őt minél tovább orránál fogva vezetni.[12]

Erre Ulászló augusztus 9-én nagy pompával tartotta Budavárába való bevonulását és szeptember 18-án Székesfehérvárott ünnepélyesen megkoronáztatott,[13] mely alkalommal a díszmenetben a majdan saját fejét díszíteni képzelt koronát a szerencsétlen, szelíd, egyébként tragikus sorsa felett könnyen megengesztelődött Corvin János vitte a királlyá felmagasztalt, bőséges örömkönnyeket hullató Ulászló előtt.

[1] Kovachich, Vest. Comit. 406.

[2] Horváth Mihály, Magyarország történelme, III, 239.

[3] Báthory István erdélyi vajda levele a székelyekhez: „… cujus crines continuo in manibus tenere posset.”

[4] Wagner, Analecta Scepus. IV, 22: „… ut a tantis angustiis et oppressionibus, quibus hactenus regnum Hung. una nobiscum laboravit, liberetur et in pristinas restauretur libertates.” Jellemző, hogy ezt az a Szapolyai írta, aki éppen az erőskezű Mátyásnak köszönhette, hogy alacsonysorból a legmagasabb állásokba emelkedett, akit a nagy király fejedelmi uradalmakkal ajándékozott meg s akit ugyanő halála előtt Sziléziában és Bécsben helytartójává nevezett ki. De hogy ezt nem annyira a közügy érdekében, hanem inkább haszonlesésből tette és írta, mutatja az a körülmény, hogy az Ulászlóval május 8-án kötött szerződésben kikötötte magának, hogy a támogatásért Ulászló, mihelyt királlyá választatik, a lengyelektől kiváltandó szepesi városokat, Morvaországban pedig a kremsieri uradalmat örök birtokul neki adja. (Schedius, Zeitschrift, 1884. évf. IV, 317.)

[5] Fraknói–Szilágyi, A Magyar Nemzet története, IV, 339.

[6] A „de Zápolya” nevet nem Zápolyának, hanem Szapolyaynak kell helyesen mondani. Gercséni Ambrus deák 1581-ben már ezt írja: „Szapollyai Istvánnac parancsolata”. Továbbá Valkay András, Geneologia historica-jában ezt írja: „Az io Szapoliai János királyról Lészen szóllásunk”. Kazy, a későbbi Pázmány Péter, Ferdinánd király életírásában ezeket mondja: „Joannes de Zapolya, hodierno more scribendi Hungarorum Szapolya. Épígy Bethlen Farkas is következetesen mindig Szapolyay-t ír.

[7] Horváth Mihály, Magyarország történelme, III, 239.

[8] Bonfinius, Rerum Hungaricarum Decades IV, IX, 659.

[9] Pray, Epist. Procerum I, 378. – Kovachich, Suppl. ad Vest. Com. II, 271.

[10] Tubero, Commentarii de temporibus suis, Lib. I, Schwandertnél H, 130. – Bonfinius, Rerum Hungaricarum Decades IV, IX, 667.

[11] Bonfinius, Rerum Hungaricarum Decades IV, IX, 669.

[12] Istvánffy Miklós, Historiarum de rebus Hungaricis, I, 2.

[13] Bonfinius, Rerum Hungaricarum Decades IV, IX, 669. – Tubero Commentarii de temporibus suis, Lib. I, Schwandertnél, 139. – Istvánffi Miklós, Historiarum de rebus Hungaricis, I, 2.