Elég szomorú, hogy Frigyes császár gonosz átalkodottsága folytán Mátyás cselekvőképessége lassacskán teljesen megbénult. Inga módjára, hol dél, hol nyugat felé kellvén a porondon megjelennie, teljes erővel egyik helyen sem tudott fellépni s így döntő eredményt sem itt, sem ott nem volt képes elérni. Miután az ily folytonos ide-oda ingázás és billegés leginkább gyenge jellemek szokása és ismertető jele szokott lenni, nagyon kell csodálkoznunk, hogy az egyébként erősakaratú, szilárd jellemű, nagy tettekre hivatott és azok véghezvitelére a legnagyobb mértékben képesített Mátyás e tekintetben sehogysem tudta magát a meglehetősen közepes értékű cselekvési módtól emancipálni, pedig, hogy komolyan foglalkozott a törökök ellen indítandó döntő hadműveletek tervével, az abból is kitűnik, hogy ő Kinizsi eredményes munkálkodásának egész ideje alatt ugrásra készen Nándorfehérvárott tartózkodott. Ennek ellenére a dolog vége mégis az lett, hogy a kiváló alvezére által kivívott szép sikert kihasználatlanul hagyta, minden valószínűség szerint azért, mivel – mint a következő fejezetben kitűnik majd, – Frigyes a német rendektől nyert segítséget épp ezidőtájt támadólag vezette előre Mátyásnak Ausztriában volt hadai ellen. És miután eszerint, – habár a király háborús terveiben és célkitűzéseiben az igazi nagy gondolat, nagy eszme, amely abból állott volna, hogy vagy Frigyest, vagy a törököt minden erejének és energiájának egyidejű latbavetésével minél előbb térdre kényszerítse, ha nem is hiányzott, de kivitelre nem került, – nem szabad csodálkoznunk azon, hogy alvezérei is mindenütt csak félmunkát végeztek. Az osztrák tartományokban működő magyar alvezérek csak ímmel-ámmal dolgoznak, a vasakaratú Kinizsi pedig, amidőn már túl van munkája legnehezebb részén és már csak arról volna szó, hogy a kivívott remek siker gyümölcsét is tarsolyába tegye, Krusevác mellől önként visszafordul, ismét a Duna balpartjára húzódik vissza, minek folytán a nagy magyar–török kérdés állapotában csakhamar újból a status quo ante áll helyre, mert a szép győzelem ellenére a törökök által megszállt területből még egy négyzetkilométernyi terület sem került vissza az anyaország birtokába. Mennyire máskép festett volna a dolog, ha e sorsdöntő pillanatban Mátyás a folyton akadékoskodó, de nagy tettekre egyáltalán nem képes Frigyest otthagyta volna a faképnél és minden erejével a győztes Kinizsi nyomában hatalmas lendülettel Törökország belsejébe, mondjuk legalább is Drinápolyig nyomult volna előre. Én azt hiszem, hogy ebben az esetben a többi keresztény fejedelmek közömbössége is megtört volna s talán lassan valamennyiüket megszállta volna a szent lélek s végül ujjongva és feltartóztathatatlanul rohantak volna a Mátyás által megnyitott résen át talán egészen Konstantinápolyig előre, amit az éppen válságos helyzetben levő ozmán hatalom és a trónján még nem egészen megerősödött fiatal és tapasztalatlan szultán, aki azzal is eléggé jelét adta gyengeségének és hogy meg sem közelíti nagy elődjének hatalmas akaraterejét, hogy egyik legsürgősebb dolga volt Mátyással hosszúlejáratú békét kötni, – aligha tudott volna megakadályozni. De a végzet másként akarta. Mátyás még az évek elég hosszú során át, egészen haláláig, Frigyessel bajlódik, miközben a magyarság és kereszténység legégetőbb és legfontosabb problémáját, a török kérdést úgyszólván teljesen kikapcsolja teendőinek sorából. Amíg ő, a nagy hírnevű és hatalmas karú uralkodó ült a magyar trónon, szükségből ez a megoldás is megjárta még valahogy, de amint ő behunyta szemét, az egész kártyavárnak egyszerre össze kellett omolnia.

Részletek tekintetében kiválóan érdekes ebben az időszakban a két Tököly testvérnek igazi élet-halál harca. Nyilt mezőn, tisztán csak lovassággal, négyszeres túlerő ellen reggeltől napestig bírni a harcot s végül még győzni is, oly teljesítmény, amely előtt a legnagyobb tisztelettel és bámulattal kell meghajolnunk. Egyébként az egész Kinizsi-hadseregcsoport itteni, nemkülönben 1482-ben a Becserem mezőn tanusított époly hősies, mint ügyes tevékenysége a legteljesebb mértékben elismerésre méltó.

Végül a legnagyobb dicsérettel kell megemlékeznünk hajóhadunk kiváló tevékenységéről is; derék naszádosaink ezúttal is megmutatták, hogy a magyar nemcsak a szárazon, de vízen is derekasan megállja a helyét.