XI/1. számú melléklet.

Magyar Balázs fentemlített tevékenysége alatt Mátyás az 1480/81-iki telet az olasz fejedelmek és a pápa által igért pénzsegélyek megküldésének reményében, a Dráva-Száva vidékén, nagyobbára Zágrábban, töltötte, hadakat gyüjtve és egyéb nagyszabású előkészületeket téve a következő háborúra.

Közben a király minden tőle telhetőt megtett, hogy Caffarelli pápai követ közbenjárásával Frigyessel végre a béke is megköttessék, de miután az továbbra is makacskodott, a vele kötött fegyverszünet pedig 1481 március végén lejárt,[1] Mátyás e tájban seregének egy részével Stájerországba nyomult be és főhadiszállását Radkersburgnál felütvén, mindenekelőtt Marburgot szándékozott hatalmába ejteni, hogy ezáltal új nyomást gyakoroljon a makacskodó császárra.

Eközben híre érkezett, hogy Mohamed szultán nagy előkészületeket tesz és hogy még ez év (1481) június havában egész erejével Mátyást szándékozik megtámadni. Erre a pápa és a német rendek követe újból akcióba léptek és ezek, valamint Beatrix királynő unszolására a fegyverszünet előbb június 11-ig, majd utóbb június 25-ig meghosszabbíttatott.[2] Erre Mátyást egyrészt a törökök újabb betöréséről szóló hírek késztették, akiknek az utóbbi évek rendes szokásai szerint egyik portyázó csapata Horvátországon át Stájerországba, egy másik csoportja pedig Orsovánál kelt át a Dunán, amely azonban a közelben tartózkodó magyar csapatok által csakhamar visszaszoríttatott a Dunán keresztül,[3] másrészt és főként az a hír tehette Mátyást hajlandóvá a Frigyessel minden áron való egyezkedésre, mert annak hírét is vette, hogy Mohamed szultán május 3-án a legnagyobbfokú hadikészülődés közepette hirtelenül meghalt és fiai, Bajezid és Dsem egymás ellen fordították fegyvereiket annak eldöntésére, hogy ki jusson a megürült trón birtokába. Ezt az alkalmat Mátyás kiválóan kedvezőnek ítélte, hogyha már külföldi támogatás hijján nagy, döntő háborút nem is indíthat az ozmán birodalom ellen, legalább Magyarország déli melléktartományait szabadítsa fel a mindjobban rájuk nehezedő török járom alól.

Nem így gondolkozott a császár. Az ő tudtával és beleegyezésével Beckensloer érsek épp pünkösd napján egy titokban összegyüjtött haddal meglepőleg rajtaütött a Marburg előtt békésen és gyanútlanul tanyázó Szapolyai Istvánra és Tettauer Vilmosra, s azoknak hadait szétkergetvén, Magyarországba tört be, amelynek határmenti részein gyilkos pusztításokat vitt véghez.[4]

Mátyást ezúttal fontosabb ügyek foglalkoztatták, semhogy ez aljas tény megbosszúlására gondolhatott volna és bár ő is folytatta a Frigyes tartományaiban egy ideig szüneteltetett portyázó hadviselést, főtörekvése mégis oda irányult, hogy a császárral megbékélve és a német rendek támogatását megnyerve, összes erejével a török ellen fordulhasson. E célból újból követeket küldött a Nürnbergben ismét tanácskozásra egybegyült német rendekhez, de ott a magyar követeket még csak nem is bocsátották a gyűlés elé, amely Frigyes által befolyásoltatva, nem a török ellen Mátyásnak, hanem Mátyás ellen Frigyesnek szavazott meg segítséget.[5] A királyt ez szörnyű mód bántotta, de minden erejét és energiáját a török kérdésnek akarván szentelni, Frigyes ellen továbbra is csak a kis háború nemét alkalmazta, de megüzente neki, hogy eljárását alávalóságnak tartja.[6] Egyben Mátyás a pápának is újabb szemrehányásokat tett, hogy nem lép fel erélyesebben a császár nyilvánvaló és az egész kereszténység javát hátráltató machinációi ellen.

E kicsinyes, de Frigyes részéről annál nagyobb rosszakarattal folytatott üzelmek közepette a törökkel való leszámolás jó alkalma is elmult. II. Bajezid szultán ugyanis Dsem öccsét 1481 június 20-án Nissza (Nis) vidékén döntőleg megvervén, hatalmát és trónját csakhamar megszilárdította és nyomban parancsot adott, hogy a szokásos betörések észak és északnyugat felé még ez évben, sőt még fokozottabb erővel hajtassanak végre. Ebből kifolyólag Iszkender basa, Szerbia meghódolt részének béglerbégje, miután Velencét egy Dalmáciába intézett becsapása által a békekötés megújítására kényszerítette, október végén előkészületeket tett a Magyarországba való betörésre, micélból Szendrő tájékán nagyszámú csapatokat gyüjtött. Mátyás őt a betörésben megelőzni akarván, parancsot adott Kinizsi Pál országos főkapitánynak és temesi grófnak, hogy hadával a Dunán átkelve, Törökországba csapjon be. Ebből kifolyólag Kinizsi 1481 november 2-án egy 32.000 főnyi haddal megindult Temesvárról Haram vára (Palánka) felé s egyben felszólította Rozgonyi László nándorfehérvári kapitányt és az ugyanott tartózkodó Brankovics Vuk szerb deszpotát, hogy az átkeléshez szükséges hajókat a harami révhez vezessék. A deszpótának ugyanis saját jól felszerelt flotillája volt magyar szolgálatban, mely Brankovics Pál kenéz vezérlete alatt állott.[7] Ezenkívül, talán a hajók fedezete gyanánt egy 100 lovasból álló osztag Tököly Miklós és Endre testvérek vezetése alatt szintén Haram felé tartván, útközben egy 400 lovasból álló török csoportra bukkan s hogy ne kelljen az egyenetlen harcot a sík mezőn felvennie, egy közelben fekvő erdőbe húzódott vissza, ahol a Tököly-testvérek a hirtelenül megalakított szekérvárban várták a további fejleményeket. De a török az erdőt rájuk gyujtotta s amidőn nemsokára a szekerek is tüzet fogtak, az aránylag kis magyar had mégis kénytelen volt a nyilt mezőn a harcot a négyszerte erősebb ellenséggel elfogadni. Ez az elkeseredett harc reggel 9 órától egészen estig tartott s végre a törökök megfutamításával végződött, akiknek fele ott maradt a csatatéren, a többiek pedig majdnem mind megsebesültek. De a magyarokból is 50 vitéz vesztette életét, köztük Tököly Miklós is, a többiek pedig, hármuk kivételével, mindnyájan megsebesültek.

Ezalatt Rozgonyinak és Brankovics Vuknak is kemény harca volt Iszkender basával, aki a hajók szállítását meggátolni igyekezett, de az azok kísérésére kirendelt többi magyar csapatok által megveretvén, Szendrőbe visszanyomatott s így a hajóhad szerencsésen megérkezett Haram-várba. Nemsokára ideérkezett Kinizsi is seregével, amelyet a Duna jobb partjára átszállítván, ifjabb Jaksicsot ferderítés céljából Galambóc felé rendelte előre. Ez az innen feléje előnyomult mintegy 1000 főnyi török hadat részben levágta, részben foglyul ejtette s aztán a galambóci basát űzőbe véve, azt még éppen a vár kapuja előtt eléri és koponyáját saját kezével kettéhasítja. Ezalatt a fősereg zöme két oszlopban közeledett Galambóchoz; az egyiket, a szárazföldit, Kinizsi, a másikat, a hajóhadat a Duna mentén kísérőt, Rozgonyi vezette. Utóbbi és Vuk előnyomulás közben többször támadta meg a minduntalan ellenállást kifejteni akaró török hajóhadat, míg végre annak jó része elsülyesztetvén, nagyobb része pedig elfogatván, teljesen legyőzetett.[8] Miután közben Kinizsi is több török támadást szintén szerencsésen visszavert, Galambóc alatt az egész magyar sereg újból egyesült.

Innen Kinizsi a Morava mentén fölfelé vezette seregét a hajóhaddal együtt, de már ellenállásra többé sehol sem talált. Ily körülmények között Krusevácnál megállapodott s miután onnan kiküldött csoportjai útján az egész vidéket 12 napig széltében hosszában tűzzel-vassal pusztíttatta, megkezdte a visszavonulást a Duna felé, 50.000 önként hozzácsatlakozott szerbet és 1000 török foglyot magával vivén.

Ezalatt Iszkender bég, Ali basa és Mankocsevics, a Szendrő menti török hadak parancsnokai, miután a magyarokkal szabad téren többé összeütközni nem mertek, a Duna szigetén Szendrő mellett hirtelenében erősséget emeltek, hogy onnan a győztes és nagy zsákmánnyal visszatérő Kinizsi partváltását megakadályozzák. De amikor a kivándorlók által 80.000 főre szaporodott serege a Dunánál megjelent, a jóval gyengébb török had a nagy számon megijedve, futva keresett menedéket Szendrő falai alatt. Az ekként magukra maradt dunaszigeti erődítéseket Kinizsi széthányatja és a török basák fanyar kedvvel nyugodtan kénytelenek tűrni a magyarok partváltását, amelynek befejezte után Kinizsi, a harami, kevi és pozazini révek oltalmára és az ozmánok jövendő becsapásainak meggátlására Haram helyén a palánkai erősséget felépítvén, gazdag zsákmánnyal diadalmasan tért vissza Temesvárra. Mátyás, aki az éppen említett hadműveletek alatt Nándorfehérvárott tartózkodott, az átjött szerbeket a délvidéken telepítette le, azok hadképes férfiait szolgálatába fogadta és több apróbb csoportra osztva, hadseregébe osztotta be.[9]

A következő, 1482. év augusztus havában Kinizsi, Dóczi Péter és Brankovics Vuk társaságában ismét szép diadalt aratott a törökökön. Ezek ugyanis, mint minden évben, most is gyakori kiütéseket tettek Szendrőből.[10] Egy ily alkalommal Kinizsi a küszöbön álló becsapásról hírt véve, Szendrő tájékára nyomul és attól nem messze, Becserem mezején,[11] összecsap az ellenséggel, mely alkalommal Kinizsi a jobb, a szerb deszpota pedig a balszárnyat vezényelte.[12] Az ezen kívül lesbe állított magyaroknak úgylátszik az ellenséget a harc folyamán minden oldalról körülfogniok sikerült, amiből aztán csakhamar véres tusa keletkezett. A szendrői vár védőrsége látván honfitársai veszélyét, segítségükre siet, de Kinizsinek tartalékul felállított nehéz lovassága hirtelen a segítségül jövőkre csap s azokat ismét a vár falai mögé űzi vissza. Az ekként magára maradt ozmán had, amelynek 3000 embere maradt a csatatéren, teljesen tönkretétetik, míg a magyarok mindössze 500 embert vesztettek. Tömérdek fogoly, fegyver, zsákmány és zászló hirdette a nap dicsőségét, amelyről a király szeptember 15-én kelt levelével számolt be a pápának.[13]

Ez örvendetes esemény mellett ugyanebben az évben a Frigyes és Mátyás közötti háborúskodás kellemetlen következménye gyanánt egy felette kellemetlen dolog is történt. Az új szultán egyik alvezére az év folyamán a Hercegovinába tört be, ahol az elhunyt Kossarics István fiai, Vladiszláv és Vlatko még mindig háborúskodásban állottak egymással szemben. A török alvezér mindkettőjüket országuk elhagyására kényszerítette, akik közül Vladiszláv Magyarországban, Vlatko pedig Ragusában keresett menedéket, miből az utóbb említett város és Magyarország között újabb ellentétek keletkeztek, Hercegovina pedig teljesen ozmán járom alá jutva, végkép kisiklott Magyarország fenhatósága alól.[14]

Végül elöljáróban röviden mindjárt itt jegyezhetjük meg, hogy Mátyás 1483-ban Bajezid szultánnal 5 évi békét kötött, mely utóbb még 3 évvel meghosszabbíttatván, a törökkel való béke még Mátyás halálán túl is tartott.

[1] Lásd a 215. oldalon.

[2] Langenn, Herzog Albrecht der Beherzte 130. – Kurz, Oesterreich unter K. Friedrich. IV., II., 267.

[3] Gróf Teleki, A Hunyadiak kora XII., 173.

[4] Bonfinius, Rerum Hung. Dec. IV., V., 444. – De Linck, Annal. Claravall. II., 262.

[5] Epist. Math. Corv. IV., 135., 180., 182., 184. – Müller, Reichstag-Theater II., 756.

[6] Epist. Math. Corv. IV., 164.

[7] Svetich M., Rövid történelmi értesítés a sajkások zászlóaljáról, Serbski Lyetopisz 1830. évf. II., 1.

[8] Ezt a folyami csatát dr. Szentkláray Jenő a Dunai Hajóhadak története című műve 71. oldalán következőleg adja elő: „Ekkor (t. i. amint Jaksich Galambóc alá ért) érkezett vissza a Kázánba menekült török hajóraj s egyenesen a miénk felé tartott. Rozgonyi és Brankovics Pál éket formálnak naszádjaikból és sebes vágtatva (talán helyesebben mondva: sebesen evezve), folytonos tűzeléssel a török hajók elé sietnek. Naszádosaink dühös rohama meghökkenti a törököket. Hajóik száma csak 15, a tőlünk elvett két hajóval együtt 17. Kifeszítik tehát vitorláikat és szaporán hátrálni kezdenek. A mieink nem tágítanak, de megfeszített erővel evedznek utánok. Amint elérik, heves vízicsata fejlődik a két hajóraj között; naszádosaink visszaveszik elorzott két hajójukat, a 15 török járművet pedig fenéken fúrva, a bennük volt törökökkel együtt elsülyesztik. Diadaluk jelvényéül 300 török fejet tűznek az árbocokra.“

[9] Epist. Math. Corv. IV., 211. – Katona, Hist. Crit. IX., 400. – Fessler, Geschichte von Ungarn. V., 375. – Schimeck, Gesch. v. Bosn. 175. – Kupelwieser, Die Kämpfe Ungarus mit den Osmanen, 177.

[10] Gebhardi, Gesch. v. Ung. II., 199.

[11] Heltai, Magyar Krónika II., 195. old. Becsemezejének nevezi azt.

[12] Engel, Gesch. v. Serv. 448. – Katona, Hist. Crit. 458. – Bonfinius, Rerum Hung. Dec. IV., V., 451.

[13] Bonfinius, Rerum Hung. Dec. IV., VI., 635.

[14] Engel, Geschichte des Freystaates Ragusa 189. – Pray, Comment. hist. de Bosniae, Serviae, ac Bulgariae, tum Valachiae, Moldaviae et Bessarabiae cum regno Hungariae nexu.