Az olasz fejedelmekkel történt egyesség megkötése után Mátyás nyomban Zágrábba sietett, ahol serényen folytatta a háborúra vonatkozó előkészületeit. Apósát különben már jóval előbb értesítette az őt fenyegető veszélyről és már ekkor kellő segítséget ajánlott neki. E célra Magyar Balázst jelölte ki 300 lovassal és 400 gyalogossal, aki Veglia elhagyása után[1] amúgyis a tengerpart mentén Zengnél tartózkodott. Az az 1481 március 10-én Zágrábban kelt levél, amelyben apósát erről a nála tartózkodó egri bíbornok-érsek útján értesíti,[2] kiválóan fontos ránk nézve, mert abban a király részletesen leírja az egyes fegyvernemeket, azok felszerelését, eltartási költségeit és harcban való alkalmazásának módját s így e levélnek erre vonatkozó részét teljtartalmúlag közöljük.

„Hogy azonban Atyaságod – így szól a levél idevonatkozó része – katonaságunk viszonyait felséges urunkkal, Ferdinánddal megismertethesse, jónak tartjuk, hogy a katonaság különféle rendeit leírjuk, hogy Őfelsége mindent megtudva, elhatározhassa, hogy mely rendből mennyit kíván magához küldetni. Tudhatja azt Atyaságod, amit gyakrabban saját szemeivel is látott, hogy a katonaság nálunk három rendre osztatik. Ezek közül az első rendet a nehéz lovasok (armigeri) képezik; ezek minden negyedévre 15 aranyat kívánnak minden ló után, máskép nem kaphatók. A másik rend a könnyű lovasság (huzarones), kiket huszároknak nevezünk; ezek negyedévenként 10 forintot akarnak, máskép nem kaphatók. A harmadik rendet a gyalogság (pedites) képezi, még pedig különféle osztályokban megkülönböztetve: Ezek közül ugyanis némelyek könnyű gyalogosok (gregarii pedites), mások nehéz fegyverzetűek (armati) és ismét mások nehéz paizsosok (clipeati). A könnyű gyalogság évnegyedenként egy személyre 8 aranyat követel, a nehéz fegyverzetűek és paizsosok, mivel apródok és szolgák nélkül a fegyvereket és paizsokat nem hordozhatják és mivel e gyermekeket használati szükségből meg kell tartaniok, a fegyverekhez és paizsokhoz mindegyik két személy zsoldjával akarja megtartani őket. Vannak ezeken kívül puskások (magistri pixidarii), akik tudnak a fegyverekkel és pisztolyokkal bánni, de sem oly serények, sem nem oly használhatók a lövöldözésre, mint a gyalogság, hanem azért a paizsosok után az összecsapás elején, t. i. mielőtt birokra kelnének,[3] nemkülönben a várak ostromára és védelmére legjobbak. Így tehát ezek is annyit akarnak, mint a gyalogosok. Mi pedig megtartjuk azt a szokást, hogy bármily számban legyen is a gyalogság, annak ötödrésze mindig a puskásokból állíttatik össze. Mindezeket jól megértve, Őfelsége válasszon, hogy mennyit és mely rendekből kíván… Hogy azonban Ő felsége a katonaság szokásait és erkölcseit ismerje: a nehéz fegyverzetűeket mi fal gyanánt tekintjük, kik helyükből ki nem mozdulnak, még ha egy helyen kell mindannyinak meg is halni. A könnyű fegyverzetűek pedig alkalomszerűen csapnak ki, s ha kifáradtak, vagy nagy veszélyt sejtenek, a nehéz fegyverzetűek mögé vonulnak s ott vesztegelnek megújult erővel és visszanyert bátorsággal, mígnem megragadva az alkalmat, újból harcra törnek elő. Végül az egész lovasságot és a puskásokat a nehéz fegyverzetűek (páncélosok) és a paizsosok veszik körül, éppen úgy, mint mikor erődítményben vannak; mert a nagyobb paizsok egymásra téve körben mintegy várat képeznek s helyettesítik a falakat; ezáltal védve, a gyalogság és mindannyian kik közbül vannak, épúgy viselkednek, mintha sáncból vagy erődítményből harcolnának s kedvező alkalomadtával kirohannak, miként azt Atyaságod, ki több hadjáratainkban részt vett, saját szemeivel láthatta.“

Ami az átküldött ágyúkat (bombardae) és parittya erőműveket (fundae) a hozzájuk tartozó kötelekkel, parittyákkal és más hasonló műeszközökkel és szerszámokkal illeti, az utóbbiak több haszonnal használhatók kivált erődített helyek összerombolására; az előbbieknél ugyanis a puskapor igen sokba kerül, az utóbbiakhoz szükséges köveket ellenben mindenütt bőven lehet találni; emellett ezekből háromszor is lehet lőni, amíg amazokból csak egyszer. Azonkívül értésére esett a királynak az is, hogy apósának értelmes pattantyúsai (maestri di bombarda), vagyis tűzérei és ügyes ácsai és bognárjai sincsenek; ha tehát kívánja, ilyenekkel is szolgálhat. Mindezeket – úgymond Mátyás – azért írja meg oly körülményesen, hogy a nápolyi király mindenről kellőleg tájékozva, elhatározhassa, vajjon kívánja-e még több katonaságnak átküldését és ha igen, melyik nemből mennyit. Ő apósának erre vonatkozó óhajtásait örömmel teljesítendi, de csak oly föltétel alatt, hogy ő vállalja az ebből származó költségeket. – A sereg ellátása tekintetében azt javasolta Mátyás, hogy épúgy, amint ő szokta tenni, apósa se állítson fel költséges éléstárakat, hanem vigyen magával számos szekeret, melyek a távolabb fekvő helységekből és vidékekről is könnyen átszállíthatják a szükségleteket a táborba, úgyhogy ezáltal a lakosság is hasonló eljárásra buzdíttatván, a katonaság szükséget sohasem szenvedhet és magában a táborban is folytonos vásár fog kialakulni.

Ferdinánd nápolyi király erre adott válaszában 1200 huszár[4] átküldését kérte, amit Mátyás szívesen igért meg, de egyúttal kérte, hogy Zengben a zsold fizetésére pénz, az átszállításra pedig a kellő számú hajók álljanak készen.[5] Valószínű, hogy Mátyás rövidesen Magyar Balázs seregét 2000 főre egészítette ki,[6] mert nyoma van, hogy nemsokára Nagy Jánost 1300 fegyveressel Zengbe küldte azzal az utasítással, hogy onnan a nápolyi király hajóin Apuliába szállíttassanak.

Magyar Balázs csoportjával Otrantó elé érve, a körülzáró had parancsnokától, Alfonz calabriai hercegtől azt a parancsot kapta, hogy azt az erődöt, amelyet a törökök ama forrás védelmére emeltek, amely a várost vízzel látta el, hatalmába kerítse, ami heves harc után tényleg sikerült is. Ezt a forrást azóta magyar forrásnak nevezték. Egyébként ezenkívül a magyar seregcsoport valami túlnagy tevékenységet már nem fejthetett ki, mert a víz, élelem és segítség hijján levő török őrség hamarosan alkudozásokba bocsátkozott és szeptember 10-én szabad elvonulás feltétele mellett át is adta a várat Alfonz calabriai hercegnek.[7]

[1] Lásd a 212. oldalon.

[2] Epist. Math. Corv. IV., 262. – Teljtartalmú fordítását közli Kőszeghy Sándor a Hadt. Közl. 1890. évf. 265–270. oldalán.

[3] Tehát a harc bevezetésére.

[4] Katona, Hist. Crit. XVI., 310: „equites levis armaturae, quos huzarones vocamus.“

[5] Epist. Math. Corv. IV., III.

[6] Legalább hazai íróink Mátyásnak a 478. jegyzetben idézett levele nyomán mind azt mondják, így többek között Bonfinius, Rerum Hung. Dec. IV., VI., 449. Istvánfi, Regni Hungarici Hist. I., 4; ugyanazt mondja az olasz Gianone is, Hist. de Naples VI., 603., ellenben Zinkeisen, Geschichte des osmanischen Reiches in Europa, II., 460. szerint Otranto megadása idején a következő csapatok voltak jelen a calabriai herceg vezetése alatt: 38 nápolyi, 22 pápai, 2 genuai, 20 spanyol és 6 portugál hajó; azonkívül 1300 magyar és 900 flórenci csapat.

[7] Kupelwieser, Die Kämpfe Ungarus mit den Osmanen, 177. – Bonfinius, Rerum Hung. Dec. IV., VI., 449. – Jovius, Ursprung des türkischen Reichs 32. – Sanuto, Muratori Annali XIII., 593. – Camerarius, De rebus Turcicis 60. – Schmitt, Imp. Ottom. I., 50.