Miután Mátyás az országban szerencsés kézzel és szép szerivel rendet teremtett, tekintete megint Csehország felé fordult, amelynek koronáját minden áron meg akarta tartani. Nagy segítségére volt neki e tekintetben az 1471 július 27-én meghalt II. Pál pápa utóda, aki IV. Sixtus név alatt ugyanazon év augusztus 9-én foglalta el a pápai trónt és aki már 1472 március 1-én Mátyást nyilvánította ki Csehország egyedüli törvényes királyának, egyidejűleg Kázmért és Ulászlót, valamint az utóbbi megkoronázását végzett püspököket egyházi átokkal sujtván.[1] S egyidejűleg Marco Barbo bíbornokot azzal az utasítással küldte ki, hogy a felek között minél előbb feltétlenül békét eszközöljön. Azonkívül Mátyás az általa szabadon bocsátott Viktorin hathatós támogatására is számított, aki szintén késznek nyilatkozott a közvetítő szerepre.

Ebből kifolyólag Kázmér lengyel király követei március 31-én Budán megjelenvén, velük 1473 május 1-ig tartó fegyverszünet köttetett, mely idő alatt a végleges békének is meg kellett volna születnie. Ámde a felmerült differenciák oly nagyok voltak, hogy Mátyás nem nagyon bízott a végleges béke létrejövetelében s ezért 1472 április végén a Budára összehívott országgyűlés által magának újabb rendkívüli adót megszavaztatván,[2] seregét mindenféle nemzetiségű zsoldosokkal egészítette ki, akiket nagyrészt Ausztriából szerzett. Frigyes császárt és tartományait ugyanis utóbbi időben újból nagyon kezdték sanyargatni a Tótországon át folyton betörő török hordák,[3] nemkülönben a császár ellen fellázadt osztrák urak. Frigyes szorult helyzetében ismét Mátyáshoz fordult segítségért, aki szívesen megigérte támogatását, az Ausztriában garázdálkodó zsoldosokat a maga szolgálatába fogadván, minek ellenében Frigyes kötelezettséget vállalt, hogy az 1473 április havában Augsburgban tartandó német országgyűlésen a cseh koronát Mátyásra ruházza és őt választófejedelemnek is elismeri,[4] de mindjárt itt megjegyezhetjük, hogy Frigyes e kötelezettségének nem tett eleget, erről az augsburgi gyűlésen említést sem tett, annál kevésbé, miután közben Kázmérnak titokban megigérte volt, hogy ezen az országgyűlésen nem Mátyást, hanem Ulászlót fogja cseh királlyá proklamálni.[5]

Közben Barbo bíbornok javaslatára 1473 március vége felé Neisseben megkezdődtek a békéltető tárgyalások a lengyel és magyar megbízottak között, de ezek már kezdettől fogva nem sok reményre nyujtottak kilátást, miért is Mátyás, hogy igényeit, ha kell fegyveres kézzel is kivívhassa, 1473 április elején 4000 fegyveressel Morvaországba, Brünnbe sietett. Sőt, amidőn megtudta, hogy lengyel csapatok, ama ürügy alatt, hogy a Kázmér herceg által betörése alkalmával fizetni elmulasztott zsoldért kárpótolják magukat, Sztropkót, Varannót, Homonnát, Nagymihályt feldúlva és megsarcolva, immár Kassa környékéig értek, továbbá tekintettel arra, hogy Neisseben a megegyezés lehetősége a lengyelek merev álláspontja miatt úgyszólván kilátástalanná vált, Mátyás közben 8000-re felszaporodott hadával Iglaun át Csehországba ront és Pardubitzot, Kolint, majd Prága környékét is hatalmába ejti, mire a neissei gyűlés eredménytelenül oszlott széjjel.

Közben azonban Barbo bíbornok Mátyást további előnyomulásában megállítván, a fegyverszünet meghosszabbítása mellett augusztus közepére Troppauba újabb békéltetési tárgyalásokat tűz ki, amelyek azonban csak szeptember 13-án vették kezdetüket; ámde az említett hónap 28-án ezek is eredménytelenül végződtek, csupán a fegyverszünet hosszabbíttatott meg további egy évre, 1474 szeptember 28-ig.

Ez azonban nem gátolta a feleket, hogy továbbra is folytassák egymás ellen portyázásaikat, Mátyás, amikor Barbo közbenjárására a Prága felé irányuló hadműveleteit beszüntette, hadaival újból Brünnbe tért vissza, majd szeptember végén Magyar-Hradisch alá vonult, hogy azt végre megadásra szorítsa, lévén az az egyedüli város, amely vele egész Morvaországban még dacolni mert. Majd az ostrom további vezetését Szapolyai Imrére bízván, ő maga 1473 december 6-án 1200 emberrel a még mindig a lengyelek által elfoglalva tartott felsőmagyarországi városok és helységek megvételére indult. A Csupor Miklós erdélyi vajda és Jaksics Demeter parancsnoksága alatt előreküldött elővéd Nagymihály előtt az egyik erdőcskében 250 lengyelt meglepvén és foglyul ejtvén, azokat a várőrség elrémítésére annak szemeláttára felakasztották. Ez a szomorú látvány azonban még mindig nem törte meg a mindenre eltökélt várbeliek nyakasságát, úgy hogy a nemsokára a tett színhelyére érkezett Mátyásnak a rendszeres ostromhoz kellett hozzáfognia. Ennek folyamán egy, a várból kihajított kőgolyó által Csupor Miklós, Mátyás egyik legkedveltebb alvezére életét vesztette. Erre Mátyás még hevesebb rohamot intéz a vár ellen, amelynek még mintegy 250 főből álló védőrsége a szökés útján megmenekült Suhodolski János várparancsnokon kívül csakhamar megadja magát. Sokkal könnyebben ment Homonna megvívása, melynek 300 főből álló védőrsége a magas sziklán épült és kellőleg megerődített várban elég hosszú ideig tarthatta volna magát, de a vár parancsnoka, Barzi Henrik és testvérei, Péter és Miklós, alighanem megvesztegettetvén, csak csekély ellenállást fejtettek ki s aztán nemsokára az őrség számára fegyvernélküli szabad elmenetelt kikötve, 2000 forintért átadták a várost a várral együtt Mátyásnak. Ezután még több lengyel kézen levő helység, így többek között a határmenti Modra és Bukócz megvétele került sorra, aminek megtörténte után Mátyás 1473 december elején Budára sietett, ahova az említett hónap 8-ikára ismét országgyűlést hirdetett.

Ezzel azonban a lengyel hadműveletek nem értek véget, mert a király Tarczi Tamást egy 6000 főből álló portyázó haddal Lengyelországba rendelte. Ez a Duklai szoroson átkelvén, mindenekelőtt Zmigrod megvételét tűzte ki céljául. Ide minden ellenállás nélkül eljutván, a sereg legnagyobb része éjjel létrákon mászott át a falakon, álmában lepvén meg a mit sem sejtő lakosságot s aztán azt a várral együtt rövid ideig tartó ostrom után megadásra kényszerítette. Itt ütötte fel a magyar sereg fővezére tanyáját, ahonnan az egész környék feldúlása és megsarcolása iránt intézkedett. Jaslo, Krosno, Dukla, Pilsno, Muszina és azonkívül még mintegy 200 falu esett a győzők kezébe, míg végre az év vége felé a további portyázást beszüntetvén, Tarczi, tömérdek zsákmánnyal és fogollyal megrakodva, tért vissza Eperjesre.[6]

Ezek az események hajlandóbbá tették Kázmért a kibékülésre, aki békeszándékát Mátyással közölvén, ez a következő fejezetben említendő török eseményekre való tekintettel szintén hajlandó volt a kibékülésre s így a tárgyalások a kiküldött megbízottak között Ófalun hamarosan megindultak s azok eredménye az 1474 február 21-én létrejött alábbi békekötés lett: 1. Magyar- és Lengyelország között örökös béke köttetik, melyet az egyezkedő királyok örökösei is megtartani kötelesek. A két ország között minden ellenségeskedésnek vége szakad és a felek békességes szomszédságban, minden csalárdság és hamisság nélkül élnek egymással. 2. Mindkét fél alattvalóinak tilos a határokon átcsapni, fegyveresen beütni, rabolni, vagy a határok mentén erősségeket építeni. Akik ezt mégis megtenni merészelnék, azok pártütőknek, ellenségeknek tekintendők, akik ellen a végvárak parancsnokai fegyverre kelni és azoknak megbüntetésében, kiirtásában egymást köcsönösen segíteni kötelesek. Aki ilyeneknek menedéket ad, vagy őket bármiként is segíti, jószágvesztéssel büntettetik. 3. A kölcsönös követelések bíróságok útján érvényesítendők. 4. A kereskedők keresetei szintén bíróság útján intézendők el. 5. Ha a két fejedelem közt támadnának félreértések és követelések, ezek elintézése céljából őseik jó szokása szerint összejövetelt tartsanak. Utólag ezekhez még néhány kevésbbé fontos pont járult, amelyek közül a legnevezetesebb az volt, hogy a magyarok továbbra is elismerik a szepesi városok elzálogosításának fennállását.[7]

A békekötés pontozataiból világosan kitűnik, hogy azok által csak a Magyarország és Lengyelország között fenálló vitás ügyek nyertek elintézést, ellenben Morvaország, Szilézia és Csehország birtoklásának kérdése azokban még csak nem is említtetik.

A lengyel-magyar határincidensek ügyét Kázmérrel eszerint elintézvén, Mátyás 1474 március elején a Liptóban és vidékén féktelenkedő Komorovszky Péter ellen vezette hadait. Komorovszky volt ugyanis az, aki Kázmér herceget annakidején Lengyelországba szöktette és aki akkoriban a Vág völgyében és Árvában kénye-kedve szerint basáskodott. Rózsahegy, Hradek, Szlabina, Óvár és Szt. Miklós ellenállás nélkül megadta magát, de Likavában és Árvában Komorovszky szívós ellenállás kifejtésére készült, azonban utóbb mégis meggondolta magát és 8000 aranyforint ellenében ezeket is hajlandó volt átadni, amibe a király bele is ment az alatt a feltétel alatt, hogy Komorovszky harcedzett zsoldosai az ő szolgálatába lépnek át. Ezekkel a zsoldosokkal Mátyás még jobban kiegészítette fekete seregét, melyről Engel tévesen azt állítja, hogy a király csak most alkotta volna meg a Komorovszky-féle zsoldosokból.[8]

Ekként most már Mátyás, miután az ország felső részeit az oda betört lengyel csapatoktól is megtisztította és Komorovszky vad, erőszakos bandáitól megszabadította és mivel, mint legott látni fogjuk, a közeljövőben a neki békét ajánló töröktől sem kellett tartania és miután végre két legveszedelmesebb ellenfelével, Kázmér lengyel királlyal és Frigyes császárral legalább az ő nézete és meggyőződése szerint az akut kérdéseket a létrejött megállapodások révén egyidőre nyugvó pontra juttatta, immár családi ügyeinek rendezéséről is kezdett gondolkozni. Evégből 1474 május havában egyházi és világi urakból válogatott követeket küldött Nápolyba, hogy azok Ferdinánd, Szicilia és Aragonia királya, Beatrix leánya kezét megkérjék számára.

Azonban ez a követség még el sem indult, amidőn Mátyás a német császár és a lengyel király vérlázító hitszegéséről értesült. Az utóbbi ugyanis azalatt, míg Mátyással az „örök békéről“ tárgyalt és azt vele meg is kötötte, egyúttal Frigyes császárral is alkudozásokat kezdett, amelyeknek az volt a veleje, hogy a császár ismerje el Ulászlót cseh királynak s aztán mindhárman egyszerre támadják meg a gyűlölt magyar királyt. És ez az egyesség köztük 1474 március 11-én Nürnbergben meg is köttetett. Itt Frigyes mindenekelőtt ünnepélyesen elismerte Ulászlót cseh királynak és birodalmi választó fejedelemnek, majd megállapodtak abban, hogy Mátyást, „mint a kereszténység veszedelmes pestisét“, ki tartományaikat minden igaz ok nélkül már hosszabb idő óta tűzzel-vassal pusztítja és mások által pusztíttatja, Frigyes, Kázmér, Ulászló és Radul oláh vajda központiasan előnyomuló hadaival egyszerre négy oldalról megtámadják és kiírtják.[9] Ennek a támadásnak eredetileg Magyarország felé kellett volna irányulnia, de később, amikor látták, hogy Mátyás az ő szándékukkal és terveikkel mit sem törődve, tovább folytatja támadólagos előnyomulását Sziléziában, a felek abban állapodtak meg, hogy a szinte önként kelepcébe rohanó Mátyást az utóbb említett tartományban támadják meg és teszik tönkre.

Ellenfeleinek újabb ravasz, allattomos és szószegő cselekedeteinek hallatára Mátyást éktelen düh és véres bosszúvágy fogta el, amely még eddigi erélyét is megkettőztette. Frigyes álnokságának megbosszúlására a volt Komorovszky-féle hadnak egyik részét nyomban Ausztriába rendelte, ahol az nagy pusztítást vitt véghez. Egyes vakmerő lovascsoportok ezúttal egészen Augsburgig kalandoztak, ahol a császár a birodalom rendeivel éppen gyűlést tartott. Ő maga a fekete sereg többi részével és rác hadával július 25-ike táján Trencsénnél ütött tábort, itt várta be Ujlaki Lőrincznek és más uraknak dandárait; innen rendelte el Morvaország és Szilézia rendeinek az általános fölkelést, hogy minden eshetőségre készen, megfelelő sereg élén várhassa be ellenfeleinek ellene irányuló hadműveleteit.

Hogy pedig esetleges török támadás esetén Magyarország se maradjon védtelen állapotban, szeptember végén Budán a nádor által országgyűlést tartatott, amelyen szükség esetére a nemesség általános felkelése határoztatott el s azonkívül a rendek minden kaputól újból egy aranyat ajánlottak fel, de azzal a határozott kikötéssel, hogy ez a pénz, csak a török elleni védelemre fordíttassék. Miután azonban a török, mint alább látni fogjuk, eben az évben nyugton maradt, Mátyás a befolyt összeget a küszöbön álló sziléziai háború céljaira vette igénybe.

[1] Theiner, Monumenta Hist. Hung. II., 431.

[2] Kovachich, Supplem. ad Vest. Comi. II., 213.

[3] Lásd a 152. oldalon.

[4] Dlugoss, Hist. Poloniae, XIII., 486. – De Roo, Hist. Austriae. VII., 300. – Dubravius, Hist. Boh. XXXI., 290.

[5] Curaeus, Annal. Sil. I., 322.

[6] Dlugoss, Hist. Poloniae, XIII., 503. – Cromer, De Rebus Pol. XXVIII., – Bonfinius, Rerum Hung. Dec. IV., III., 420. – Curaeus, Annal. Sil. I., 331.

[7] Dogiel, Dipl. Polon. I., 71. – Katona, Hist. Crit. VIII., 676. – Pray, Annal. IV., 92.

[8] Engel, Geschichte von Ungarn III., 335.: „Komorowski's Söldner nahm der König in seinen Dienst, und formierte jetzt eine Art Leibwache von ihrer durch Feldstrapatzen und Abhärtung erhaltenen braunen Farbe, die schwarze Legion genannt, aus den tapfersten und erprobtesten seiner Soldaten.“

[9] Dlugoss, Hist. Poloniae, XIII., 500. – Dogiel, Cod. Dipl. I., 168. – Kurz, Gesch. Österr. unter Friedr. IV., II., 247. – Chmel, Regest. 665.