Bár az 1435. évi pozsonyi országgyűlés Zsigmond királynak honvédelmi tekintetben sok üdvös reformot tartalmazó 1433. évi tervezetét[1] nem mindenben és teljes egészében emelte törvényerőre, minek folytán a sereg létszáma sem érte el az említett tervezetben kontemplált, határozottan tiszteletet parancsoló és nemcsak az ország megvédelmezésére, hanem támadólagos fellépésre is jogosító magasságot, azért abban az esetben, ha az 1435. évi törvényben foglalt határozatok lelkiismeretesen végrehajtattak volna, az ország védképessége még mindig elég magas fokon állónak lett volna mondható. Ámde a Zsigmond halála után egyre növekvő főnemesi hatalom, mely nem annyira az ország biztonságával, mint inkább a maga tekintélyének emelésével és kiváltságainak még nagyobb fokban való kiterjesztésével törődött, nemcsak hogy megakasztotta a honvédelmi szervezet célszerű és üdvös továbbfejlődését, hanem abban határozottan visszaesést is idézett elő. Még súlyosabbá vált a helyzet, amidőn a honvédelmi kötelezettség teljesítése, vagy jobban mondva az az alól való kibúvás tekintetében a köznemesség is a főnemességhez hasonló húrokat kezdett pengetni, aminek az előjele már Zsigmond korában is mindjobban előtérbe kezdett lépni.[2] Albert alatt a viszony még rosszabbá vált és tudjuk, hogy az 1439. évi budai országgyűlés[3] a hon védelmét elsősorban a király, a főpapok és főurak kötelességévé teszi, melyhez a nemesség csak akkor járul, de csakis az ország határain belül segélyhozólag közbe, ha a fentiek bandériumai elegendők nem volnának.

Az Albert halála után kitört polgárháború természetesen még jobban növelte az e tekintetben már is fennálló nehézségeket, amelyek aztán úgyszólván alapjában ingatták meg a már különben is elég labilis lábon álló bandériális és insurrectionális honvédelmi rendszerünket. E felette kedvezőtlen befolyásoknak tulajdonítható, hogy bár a honvédelmi kötelezettség és a hadkiegészítés tekintetében az elv Zsigmond közvetlen utódai és Hunyadi János kormányzósága alatt nagyban véve ugyanaz maradt, mint amilyennek azt Zsigmond korában láttuk, azért az ezen időszakban lejátszódott háborúk alkalmával ténylegesen kiállított erők nagysága még csak meg sem közelítette ama kereteket, amelyeket Zsigmond fentemlített 1433. évi honvédelmi tervezete felmutat. Az e tervezetben kimutatott 80–100.000 főnyi sereglétszám helyett Albert az 1438. évi huszita hadjáratot mindössze mintegy 20.000 főnyi sereggel indítja meg; az 1439. évi aldunai hadjáratban II. Murad 130.000 főnyi seregével szemben Albert mindössze mintegy 24.000 ember felett rendelkezik; az 1442. évi török hadjáratban Hunyadi úgyszólván maroknyi csapattal megy neki Mezid bég 80.000 főnyi seregének, ugyanez évben a Vaskapunál pedig Hunyadi–Ujlaki mindössze 15.000 emberrel vívja ki remek diadalát a 80.000 főnyi török sereg fölött. Az 1443. évi hosszú hadjáratban, az oláhokat is betudva, Hunyadinak 40.000 embere 150.000 törökkel állott szemben, Várnánál pedig 10.000 magyar, 4000 lengyel és ugyanannyi oláh, továbbá 1000 keresztes, mindössze tehát 20.000 ember küzd Murádnak 100.000 főnyi seregével szemben. Az 1445. évi aldunai hadjáratban Hunyadi 10.000 emberrel vette fel a küzdelmet a háromszor akkora török sereggel; 1446-ban Hunyadi 15.000 emberrel indult Frigyes és a Cilleiek ellen; 1448-ban a Rigómezőn 22.000 magyar és 8000 oláh, összesen tehát 30.000 ember áll Murád 150.000 emberével szemben. Konstantinápoly eleste az 1454. évi törvénykönyv előszavának tanusága szerint félelemmel töltötte el a nemzetet, amelynek hatása alatt a rendek figyelmüket egy pillanatra újból a felette elhanyagolt, bomladozófélben levő honvédelemre fordították. Ennek jeléül rendkívüli intézkedések megtételére – a törvény egyenesen halálbüntetés terhe alatt tiltja a fejenkénti felkelés megváltását – és az eddiginél kétszerte nagyobb hadijutalék megszavazására is sor kerül, azonban ez is csak pillanatnyi fellobbanásnak bizonyult, mert Hunyadi az ugyanazon évi hadjáratban sem rendelkezik valami nagyszámú sereg felett, amennyiben tudvalevőleg jóval kevesebb erővel verte meg és tette tönkre Firuz bégnek 32.000 főre menő seregét s végül 1456-ban sem tódulhatott valami túlságos nagy számban a magyarság Hunyadi zászlói alá, mert ez csak 7000 főnyi csapatot visz be Nándorfehérvárba, ahol a keresztesekkel együtt összesen mindössze 45–50.000 főnyi sereg összpontosul Mohamed 150.000 főnyi hadával szemben.

Ezek a számok mindennél világosabb és megdönthetetlen tanubizonyságot tesznek arról, hogy ebben a korszakban egyes-egyedül Hunyadi János önzetlen hazafisága, nagyarányú áldozatkészsége és páratlan hadvezéri tehetsége és lángesze mentette meg az országot a végromlástól. A fennálló körülmények között az ő teljesítményei valóban szinte emberfelettieknek mondhatók. Ezekkel neki az ozmánok által ismételten hazánkra mérni szándékolt halálos csapásokat legalább annyiban sikerült felfognia és kivédenie, hogy a tulajdonképpeni ország határai teljes épségükben megmaradtak. Hogy a melléktartományok nagyrésze részben már előbb, részben az ő idejében török járom alá jutott, azt eléggé sajnálatos, de a fennforgó viszonyok mellett elháríthatatlan csapásnak kell tekintenünk.

Ettől eltekintve, sőt ennek ellenére is minden kétségen kívül áll, hogy Hunyadi János korának legnagyobb embere volt nemcsak Magyarországon, nemcsak Európában, hanem az egész világon. Kortársai közül, még Murád és Mohamed szultánokat sem véve ki – tekintve, hogy ezek Hunyadinak sokszor szánalmasan szerény eszközeihez és felette gyenge seregeihez viszonyítva, kiapadhatatlan ember- és egyéb, a sikeres háborúskodáshoz szükséges segélyforrások felett rendelkeztek – senki sem üti meg az ő nagyságának mértékét és csak azt nem tudjuk, mit csodáljunk meg benne jobban: azt a kiváló katonai és hadvezéri tehetséget, amellyel a részint az ország, főkép pedig a saját pénzén időről időre újból toborzott nem nagy, de általa kiválóan megszervezett, kiképzett és fegyelmezett hadseregekkel a nálánál sokkalta erősebb ellenfeleket 1442 tavaszán Nagyszebennél, ugyanezen év nyarán a Vaskapunál, az 1443. évi hosszú hadjáratban Szerbia és Bulgária különböző harcterein, 1454-ben Krusevácnál s végül 1456-ban Nándorfehérvárnál legyőzte, ezáltal magának, nemzetének és országának világraszóló diadalt és dicsőséget szerezve, vagy ama valóban nagylelkű tulajdonságait, amelyekkel Istentől elrugaszkodott, ravasz, vad, könyörtelen, ádáz ellenfeleinek, így kivált a Cilleiek, Brankovicsok, Giskrák, Garaiak, Ujlakiak áskálódásán és fondorlatain, mindig csak a haza javát szem előtt tartva, felülemelkedni és magát túltenni tudta, avagy végül ama felséges, isteni, testi és lelki nyugalmat, lankadást nem ismerő buzgalmat és törhetetlen, acélos akaraterőt, amelyet még az 1444. évi várnai és az 1448. évi rigómezei csatavesztések sem voltak képesek megtörni, de még egy pillanatra még csak nem is csökkenteni. Mint férfi, mint hazafi és mint katona és hadvezér a nagyok között is egyike a legnagyobbaknak volt ő. Még aránylag legkevésbé kedvezett neki a szerencse politikai téren, államférfiui munkálkodása közben; de ő a tevékenységnek ezt az ágazatát legkevésbé is szerette és ahol és amikor csak lehetett, rendszerint ki is tért előle s ehelyett inkább a király és a nemzet által állandóan gondjaira bízott Délvidéken és Erdélyben katonai téren kereste soha lankadni nem tudó, soha szünni nem akaró munkakedvének kielégítését. Pedig mi mindent művelhetett volna még hazájának és az egész kereszténységnek üdvére korának ez a legelsőrendű csillaga, ha bel- és külpolitikai ügyekbe még jobban belemarkolva, egyrészt honfitársait, másrészt a külföldi hatalmakat és fejedelmeket hathatósabb segélynyujtásra és jóval nayobb erők kiállítására bírhatta volna, mely esetben az előtte és az egész kereszténység szemei előtt legszentebb cél gyanánt lebegő feladat, az ozmánoknak Ázsiába való visszaszorítása majdnem minden kétséget kizárólag sikerült is volna. Hogy ez a szent cél meg nem valósulhatott, ezért a felelősség és az abból származó ódium a legkisebb mértékben őt, a fáradhatatlan bajnokot és hőst, hanem inkább úgy magyar, mint idegen országbeli kortársait és mértékadó tényezőit, valamint az akkori mostoha körülményeket illeti.

Hogy a hadművészet fejlesztése terén Hunyadi Jánosnak mik az érdemei, azt az egyes hadjáratok és csaták leírásánál már kellőképpen méltányoltuk és kiemeltük s így ehelyütt csupán az erre vonatkozó legfontosabb momentumok összegezésére szorítkozhatunk.

Hogy Hunyadi aránylag csekély létszámú seregeivel többszörös túlerőben levő ellenséggel szemben is oly remek sikereket ért el, annak az ügyes vezetésen kívül egyik legfőbb nyitja az volt, hogy ő a seregben úgy a hadműveletek, mint ütközet közben példás rendet és fegyelmet tudott tartani. Szigorú, de igazságos bánásmódja által ő is csakhamar épúgy istenített bálványa lett seregének, mint annakidején Nagy Lajos, akit még abban is szerencsésen utánozott, hogy bátor és hősies magatartása által alárendeltjeinek mindig a legszebb példát mutatta. Ahol és amikor kellett, mindig ő állott egy-egy kisebb csapatja élére, amelynek nyomában úgyszólván mindig biztos volt a diadal.

Hogy seregei gyakran dúltak, romboltak és fosztogattak, miközben sokszor hátborzongató kegyetlenségeket is követtek el, ez nem ellenkezik a rendről és fegyelemről fentebb említett kijelentésünkkel. Ezeket a dúlásokat és fosztogatásokat az akkori kor szokásaihoz híven esetről-esetre mindig maga a fővezér rendelte el. Az ő parancsa nélkül, illetve annak ellenére ily szabálytalanságoknak sohasem volt szabad előfordulni, mert azokért a legkeményebb büntetés járt.

Hunyadi János seregei majdnem kizárólag lovasokból állottak, és pedig részben könnyű, részben nehéz, vasas lovasokból. Utóbbiak rendszerint a toborzott zsoldosok létszámából teltek ki; ezek szervezésére és kiképzésére maga a fővezér kiváló gondot fordított, miért is azokat bizonyos tekintetben Hunyadi kedvenc elite-csapatjainak is tekinthetjük. Nem sokban különböztek ezektől az egyházi és viági főurak, nagyrészt ugyancsak toborzás útján szerzett csapatjai sem, bár azok bandériumai rendszerint nemcsak nehéz, hanem könnyű lovas osztagokból is állottak. A könnyű lovasság nagy tömegét ellenben a vármegyék által kiállított alakulatok szolgáltatták.

Dacára annak, hogy a török hadseregek magvát és legnehezebben leküzdhető részét a gyalogcsapat számba menő janicsárok képezték, Hunyadi még sem jutott arra az elhatározásra, hogy ő a maga seregébe is nagyobb számú gyalogságot osszon be. Oka ennek főleg abban keresendő, hogy a gyalogszerrel való katonáskodás és háborúskodás iránt magyar nép, de különösen a magyar főurak és nemesek akkor még igen nagy animozitással viseltettek és a gyalogos csapatra bizonyos fokú megvetéssel tekintettek le. Ez a tünet egyébként nemcsak a közép-, hanem az újabbkori háborúkban is állandóan éreztette hatását, jeléül annak, hogy a magyar nép állandóan és mindig par excellence lovas népnek érezte és tekintette magát. Csekélyszámú gyalogságát Hunyadi főkép a táborban biztonsági, erődítési és egyéb tábori munkálatokra, nemkülönben a tüzérség védelmére és kiszolgálására használta fel. A gyalogság legnagyobb részt íjjal és csak nagyon kevesen voltak még puskákkal felszerelve. Ezek kényelmetlen kezelésük miatt harcban még igen alárendelt szerepet játszottak. A puskákat ugyanis ekkor még az ágyúkhoz hasonlóan a csövön felül fúrt gyú-lukon át kanóccal sütötték el. A kanócot eleinte a lövész kezében tartotta, később ez az oldalt a puskacsőhöz illesztett zárószerszámnak csappantyújába volt dugva, mely rugó által billentve, a sziporkát a lőpor-serpenyőbe vetette. Minthogy ezek a kanócos fegyverek oly hosszúak és nehezek voltak, hogy szabadkézben azokat tartani alig lehetett, ezért a lövész a földbe dugott villásbotra fektette a csövet. A várakban alkalmazott puskák még hosszabbak és nehezebbek voltak s azok kétkerekű taligákra helyezve, a várfalakon a nyilt lőréseknél álltak s onnan szórták le apróbb golyóikat a támadókra. Ezeket a puskákat akkoriban szakálasoknak nevezték.

Az ijászok, hol gyalog, hol lóháton harcoltak, de általában valamennyiöket a gyalogsághoz sorolták. Rendszerint párosan harcoltak, olyformán, hogy az egyik leugrott a lováról, kantárszárát odadobta társának és aztán a földön állva röpítette el nyilát; ezután gyorsan lovára pattanva, társa szállt le nyilazás céljából. Igy folyt a nyilasharc előre vagy hátra s ha kellett, mindketten nyargalva az ellenség után iramodtak.[4]

Ellentétben a törökök és kivált Mohamed szultánjuk ama törekvésével, hogy seregüket minél nagyobb ágyúóriásokkal lássák el, Hunyadi a tűzérségnek, lövegeknek rendszerint csak könnyebb fajtáját alkalmazta, mert csak ezek tudták seregét nagyobb nehézségek nélkül követni. Hogy ezt a fegyvernemet mily mesteri módon és egyészen új, kiválóan célszerű elvek szerint alkalmazta Hunyadi, azt főkép a várnai csatánál láttuk.

A szekértábor és szekérvárak alkalmazását Hunyadi a huszitáktól vette át, akiknél azok bizonyos tekintetben egy félelmes fegyvernem színezetét vették fel, amelyek nemcsak helyben állva, hanem mozgó harceszköz gyanánt is szerepeltek. Bár Hunyadi is ügyesen hasznát tudta venni mindenkori szekértáborainak, de ennyire ezeknek az alakulatoknak a kifejlesztését még sem tartotta szükségesnek. Őnála a szekértábor csak segítő fegyvernem gyanánt jött számításba és alkalmazásba.

Aránylag nagyszámú volt az e korbeli magyar seregek szekérvonata, mely nem ritkán bénítólag is hatott a hadseregek műveleteire. Annak előtte s kivált a külföldi kalandozások idején, a magyar csapatok cók-mókja, mint tudjuk, nem szekéren, hanem tartalék-lovakon követte a sereget, ami most már úgylátszik teljesen divatját múlta. A sok szekér alkalmazását a magyarok szintén a csehektől, illetve a lengyelektől vették át.

Miután Hunyadinak úgyszólván állandóan sokszoros túlerőben levő ellenség ellen kellett hadakoznia, nehogy ütközetben már eleve egyik vagy mindkét szárnyon túlszárnyaltassék, kénytelen volt seregét legtöbbször csupán egy harcvonalba, csatarendbe állítani, ami meglehetősen érzékeny hátrányt jelentett, mert ezáltal az ő csatavonalának ellenállóképessége igen nagy mértékben csökkent. Ez volt az oka annak is, hogy rendszerint még elegendő számú tartalékot sem tudott kikülöníteni, pedig ez szokott a fővezér egyik legfontosabb tényezője lenni, amellyel harcközben ott és akkor érvényesítheti befolyását, ahol éppen szükségessé válik. Tartalék nélkül a fővezér partnerével szemben ütőkártya nélkül marad, ami igen sokszor a játszma elvesztését vonja maga után.

A csapatok kellő felszerelésére és ellátására Hunyadi mindig igen nagy gondot fordított. A segítőcsapatok, keresztesek stb. e tekintetben sokszor igen sok kívánni valót hagytak hátra.

Mindent összevéve, a legnagyobbfokú megelégedéssel konstatálhatjuk, hogy az e korbeli magyar csapatok és seregek bátran kiállották a versenyt az e korbeli idegen seregekkel, sőt azokat sok tekintetben felül is múlták.

[1] Lásd a IX. rész 201–212. oldalán.

[2] Lásd a IX. rész 200. oldalán.

[3] Lásd e rész 11. oldalán.

[4] Kiss Károly, id. m. 54.