X/9. számú melléklet.

Az ellenség előnyomulásáról és szándékáról Budára beérkezett hírek igazak voltak. Mohamed az 1456. évre tényleg mindenekelőtt Nándorfehérvár megvételét és közvetlenül utána Magyarország megtámadását határozta el, micélból már a tél folyamán nagyszámú csapatokat vonultatott fel a bolgár-szerb határ mentén, valamint Drinápoly környékén és egyúttal óriási mennyiségü hadiszereket is felhalmozott. A szultán ama intézkedése, hogy Krusevácon számtalan nagyöblű ágyú öntését rendelte el, minden kétséget kizárólag arra engedett következtetni, hogy mindenekelőtt Belgrád, azaz Nándorfehérvár ostromát vette tervbe. Az öntés azért történt Krusevácon, mert Szófiából vagy még hátrább fekvő vidékekről azok szállítása, igen nagy súlyuknál fogva, szinte lehetetlen lett volna.[1]

Mohamed szultánnak az 1456. évi hadjáratra vonatkozó hadműveleti terve, mint már fentebb említettük, abból állott, hogy Belgrád bevétele után nyomban Magyarországot özönli el seregeivel. Ama büszke önérzetre támaszkodva, hogy neki Európa akkori második fővárosának, Konstantinápolynak megvétele aránylag oly könnyen sikerült, most állítólag esküvel fogadta, hogy azt a dunamenti várat, amelyet atyja hat hónapig sikertelenül ostromolt, ő két hét alatt beveszi és még további két hónap mulva már Budán fog ebédelni.[2] Mihelyt kitavaszodott, 150.000 főnyi seregét[3] Drinápolynál gyüjtötte egybe. Felmentő sereg távoltartása céljából a várnak a víz felőli oldalon való elzárását határozta el, micélból a Duna menti tartományokban 200 hajót készíttetett s azokat Viddinnél gyülekeztette.[4] A Krusevácnál öntött ágyúk konstantinápolyi harangokból készültek.[5] A Belgrád alá vitt ágyúk száma 300-at tett ki;[6] ezek között 22 szokatlan nagyságú, 27 láb hosszú, a szájánál pedig 2 lábnyi vastag, ürmérete pedig 5 arasz volt. Azonkívül még hét különleges ostromműről s ezek között két nagy mozsárról is tétetik említés, amelyek öblében egy középnagyságú ember kényelmesen ülve foglalhatott helyet; ezek roppant súlyú kőgolyókat vetettek csodálatra méltó magasságra, hogy onnan annál nagyobb súllyal essenek le a városra és erődítéseire.[7] Az ágyúk és ostromszerek kezelését oláhok, németek, magyarok, bosnyákok és tótok végezték.[8] Az ágyúknak és ostromszereknek Belgrád alá vontatására 64 hajóra volt szükség, a többi seregszükségleteket pedig részint hajók, részint tevék szállították rendeltetésük helyére.[9] A sereg élelmezéséről nemcsak az előnyomulás, hanem az ostrom tartama alatt is Brankovics György szerb deszpotának kellett gondoskodnia.[10]

A török sereg közeledésének hírére Hunyadi június végén csekély hadával átkelt a Dunán és az úgylátszik most is kétkulacsos szerepet játszó Brankovics szerb deszpota által támogatva, Szendrőnél a Morava beömlése tájékán útját állotta török előcsapatok további előnyomulásának,[11] de a tulajdonképpeni török sereget természetesen nem tartóztathatta fel, hanem a Duna jobb partján „szakadatlanul, éjjel-nappal viaskodva, lassan Belgrád felé húzódott. Igy jutott el ő is és nyomában az ellenség is Nándorfehérvár alá.”[12] Hogy ez mikor, mely napon történt, biztosan meg nem állapítható, de valószínű, hogy július első napjainak egyikén.[13]

Kapisztrán már július 2-án érkezett meg Nándorfehérvárra az első keresztes hadakat szállító 5 nagy hajóval. „Mindjárt megérkezése után eltökélte, hogy eléje megy Hunyadinak, ki ezidétt a vártól már nem túlságos nagy távolságban csatázott a török előhaddal. Szilágyi intése dacára el is indult három hajó keresztessel és több szerzetes társával, de hamarjában olyan vihar támadt, hogy a hullámverés miatt nem tudtak előre vergődni. Kénytelenek voltak partra szállani és a szárazföldön térni vissza Belgrádba. És ez volt a szerencséjük; mert ha még csak félmérföldnyivel is odább mennek, okvetlenül a vízen és szárazon közeledő ellenség hatalmába kerülnek.”[14]

Közben megérkezett Hunyadi is. „Bár napokon át szinte szakadatlanul harcban állott, megérkezte után haladék nélkül hozzálátott a védelem szervezéséhez. Táborát a Duna jobb partján, Zimonyon felül Zalánkemén közelében ütötte föl s mindenekelőtt hajóhadának gyarapítására gondolt, mivel tisztán látta, hogy a szorongatott vár érdekében mindaddig semmit sem tehet, míg a Duna felől lehetővé nem teszi a szabad közeledést.[15] Rövid néhány nap alatt mintegy 200 hajót vont össze Zalánkemén mellett, csakhogy e hajóknak nagyon csekély része volt hadigálya, a többség a keresztesek szállítására és hasonló célokra szolgáló teherhajó volt, melyeket előbb még át kellett alakítani, támadásra és védelemre egyként berendezni, hadiszerekkel ellátni s végül megfelelő harcosokkal megrakni.”[16]

Mohamed seregével Belgrád alá érve, a várostól délre a X/9. számú mellékleten látható módon, a Duna és Száva közt szállt táborba, 60 nagyobb gályából és közel másfélszáz kisebb hajóból álló hajóhadának zöme pedig azonnal Zimonyon fölül foglalt állást, hogy a várat a víz felőli oldalon elzárja, míg néhány hajó Nándorfehérváron alul, a táborral egy magasságban kötött ki a Dunán.[17] A csapatok első megtelepedése után még folyton folyvást érkeztek Bolgár- és Törökországból a nyilakkal, dsidákkal és egyéb seregszükségletekkel megrakott marhák, ökrök, bivalyok, tevék és szekerek. A gabonaörlésre malmokat, a kenyérsütésre kemencéket, a keresztény zsoldosok megvesztegetésére szép rableányokat, holttesteik felemésztésére pedig egész kutyafalkákat hoztak magukkal.[18] Az előkészületek és előgondoskodások oly nagyarányúak voltak, hogy maguk a törökök is elismerték, hogy még sohasem indultak el ily erővel és felszereléssel vár vivására.[19]

Amint a X/9. számú mellékletből is kivehető, Nándorfehérvár vagy Belgrád a Száva–Duna összefolyásánál a két folyam között fekvő szikladombon terült el, mely dombnak tetején a Felső-vár állott. Ennek alján a Száva felöli oldalon feküdt a Vizi-vár, míg a tulajdonképpeni város az e váraktól keletre fekvő lejteken épült fel. Nándorfehérvárt, a későbbi idők folyamán oly sokszor ostromolták és vivták meg, rombolták le és építették újra, hogy a Hunyadi korabeli erődítmények mind nyomtalanul eltűntek, de a feljegyzésekből tudjuk, hogy a várost kettős sánc, földbástyák és árkok vették körül.[20]

Mohamed beérkezése után nyomban kiadta intézkedéseit a vár körülzárására és az ütegek beépítésére és már július 4-én megkezdődött a vár lövetése, mely időtől kezdve az ágyúk éjjel-nappal munkában voltak és durrogásuk csendes időben még a 24 mérföldnyire fekvő Szegedig is elhallatszott.[21] Az ágyúk legnagyobb része a falakat lőtte, a mozsarak pedig hatalmas köveket és égő golyókat dobtak a flakon át a városra és az egész vidék egy füsttenger alatt állott.[22]

Az emberéletben okozott kár ugyan minimális volt, mert a városban állítólag csak egy vén asszony vesztette életét,[23] ellenben a város falai tiz napi követés után annyira össze voltak lövöldözve és annyira bomladoztak,[24] a várőrség pedig a szünet nélküli munka és a folytonos nyugtalanság által már annyira ki volt merülve, hogy Szilágyi megüzente Hunyadinak, miszerint, ha segítségére nem jön, akkor a várat rövidesen fel kell adnia. Ezért Hunyadi a maga magyar hadával, a Kapisztrán által vezetett keresztesekkel és a hajóhaddal július 13-án megindult Szalánkeménből, amit azzal hozott Szilágyi tudomására, hogy másnap ő is álljon készen valamennyi hajójával s alkalmas pillanatban támadja hátba az általa előlről megtámadandó török hajóhadat. Hunyady hajóhada másnap Zimony elé ért, amelynek közelében a török hajóhad gályái láncokkal egymáshoz fűzve, hatalmas folyamzárt alkottak. Amidőn a magyar hajóhad láthatóvá vált, az ozmán hajók legénysége megvető gúnyos nevetésben tört ki,[25] de csakhamar ajkára fagyott a mosoly, mert a magyar hajók, hajtva a Duna árja és az erős karú evezősök által, oly hatalmas lökemmel mentek neki a török hajóvonalnak, hogy az összekötő láncok csakhamar több helyen átszakíttattak. Most aztán kétségbeesett küzdelem következett a Duna hullámain, amelybe a kereszteseknek a part mentén felállított tűzérsége igen előnyösen avatkozott be a magyarok javára. Amidőn pedig a nándorfehérvári polgárok által ügyesen vezetett 40 hajóból álló Szilágyi-féle hajóraj is megjelent a török hajóhad hátában, a fölény szemlátomást mindig jobban a magyarok oldalára terelődött át. A vízi küzdelem ideje alatt Hunyadi szárazföldi hadait akként állította fel Zimony tájékán, hogy Nándorfehérvár felől török támogató csapatok ne vegyülhessenek bele a vízi küzdelembe.

Szilágyi hajórajának közbelépése után a török hajóhad csakhamar részeire bomlott, úgy hogy nemsokára hajó hajó ellen folytatta a véres küzdelmet. „Az ágyúk és mozsarak bömbölése, a puskák pattogása, az egymás ellen hajított kövek süvöltése, a harcolók kiáltása, a sebesültek jajgatása és a fegyverek csörgése egy nagy morajba olvadva, szünet nélkül hangzott a levegőben, messze hirdetvén a nap fontosságát és nagyságát.”[26] Öt teljes óráig tartott a véres vízi csata, míg végre a keresztények elszántsága és a török hajók nehézkessége, mely őket a gyors mozdulatokban és manővrírozásban érzékenyen hátráltatta, végérvényesen a magyar hajóhadnak juttatta a győzelem pálmáját s a büszke, kevéssel előbb még annyira önhitt ozmán hajók megmaradt legénysége futásban keresett menedéket. A harc folyamán három török gálya elmerült, négy minden készletével együtt a győzők kezébe került, a többiek pedig annyira megrongálódtak, hogy hasznukat többé venni nem lehetett s így azokat Mohamed, amidőn azok a jobbszárnyához közel horgonyzó hajókhoz értek, felgyújtatta, nehogy anyaguk az ellenség kezébe kerüljön. A magyarok részén csak a vezérgálya pusztult el, mely a puskapor meggyulladása folytán a levegőbe röpíttetett. A török halottak száma ugyan csak 500-re rúgott, a többiek azonban majd mind megsebesültek.[27]

A győzelem teljes volt és általa Hunyadi szándékolt célját tökéletesen elérte. A Duna most már teljesen a keresztények birtokába jutott, amelyen szabad közlekedés nyilt meg az ostromlott város és az anyaország között. A fényes győzelem és Hunyadinak és Kapisztránnak bevonulása a várba felvillanyozta a már lankadni kezdő várőrséget. Saját fegyvereseit és a keresztesek jobban felfegyverzett és fegyelmezettebb részét Hunyadi berendelte a várba, ahol most már mintegy 15.000 főnyi jól használható őrsereg állott rendelkezésre,[28] míg a többiek a Száva beömlésénél, annak balpartján, a várossal és a török sereg balszárnyával szemben ütöttek tábort. Ezek száma napról napra növekedett, úgy hogy létszámuk nemsokára a 60.000-ret érte el, akiknek legnagyobb része magyar volt.[29]

A vízen szenvedett vereség nagyon bosszantotta a szultánt, aki állítólag szakállát megfogván, megesküdött, hogy 15 nap alatt vagy megvívja Belgrádot, vagy ő maga is alatta hal meg[30] s így az ostrom ezután még fokozottabb buzgalommal folyt tovább. Az ostrom vezetésével megbízott Karadsa ruméliai béglerbég nap nap mellett közelebb vitte árkait és ütegállásait a városhoz és a lövetés majdnem naponta ismétlődő kisebb-nagyobb rohamok mellett még intenzívebb módon folyt tovább, igen nagy károkat okozva az erődítésekben,[31] de Hunyadi éjjel-nappal szakadatlan munkával a megrongált falakat újból kiigazíttatta, ahol pedig ez lehetetlen volt, ott azok mögött új erődítéseket emeltetett és a maga ágyúival is serényen lövette a támadókat. A július 20-iki roham alkalmával a magyaroknak egy jól célzott ágyúlövése Karadsa béglerbéget, az ostrommunkálatok vezetőjét szétszagatta, ami a babonás szultánt, bár kedves emberének elestét igen rossz előjelnek tekintette, még nagyobb bosszúra gerjesztette[32] és most már csak azért is siettette a vár bevételét, mert időközben megtudta, hogy a pápai hajóhad a Helleszpontba megérkezvén, az ottani tengerpart menti vidékeket erősen szorongatja.[33] Ezért seregét több csoportra osztva, hogy azok egymást felváltva, mindig pihent csapatok hajtsák végre az újabb rohamokat, végre július 21-ikére általános, döntő roham végrehajtását rendelte el, amelyet 34 órai szakadatlan heves ágyúzás vezetett be. Ez és a többi táborokban támadt rendkívüli sürgés-forgás a várbelieket is figyelmessé tette a küszöbön álló nagy eseményre s így ők is megtették előkészületeiket a támadók méltó módon való fogadására. Végre a mondott napon este felé megmozdultak a sűrű török tömegek, amelyek egyenesen a város falaiban mutatkozó rések felé tartottak, ahol a sáncok a ledőlt romok által részben betemetve lévén, az azokon való áthatolás aránylag könnyebben volt végrehajtható.[34] Hunyadi és Kapisztrán azonban nem nézték összetett kézzel a készülő általános rohamot, hanem csapatjaikkal a bástyák előtt fekvő síkra nyomultak előre, hogy ott vívják meg az élet-halál harcot. Nemsokára ezután meg is kezdődött a véres tusa, amelynek kimenetele sokáig kétséges volt; hol az egyik, hol a másik fél kerekedett fölül; a törökök már kétszer behatoltak városba, de ugyanannyiszor újból kiűzettek onnan. „Az ozmánok kifáradt seregeiket – mondja gróf Teleki[35] – mindig új, még ütközetben nem volt csapatokkal váltják fel, míg a csekély számú magyarok mindnyájan szakadatlanul munkában maradnak. Hunyadi mindenütt jelen volt, hol a veszély személyes rendelkezéseit megkívánta, a félénkeket bátorította, a bátrak vitézségét élesztette, minden jóban maga adván példát; másfelől a buzgó Kapisztrán, a veszéllyel nem gondolva, egy magas toronyból, honnan keresztesei őt untalan láthatták, szavát hallhatták, buzgó fohászaival, buzdító imádságaival és a vallás vigasztalásaival igyekezett bennük a lelki erőt edzeni. Végre mégis négy órai nyakas csata után kereszténység kénytelen a nagyobb és mindinkább rátóduló erőnek engedni és magát a város falai alá vonni.” Ennél a sikerült utolsó rohamnál állítólag maga a szultán állott már ingadozó csapatjainak élére. Ezek után bent a városban megújul a rettenetes, véres harc, amely csakhamar a keresztényeknek a város külső bástyáiba és a Felsővárba való szorításával éri el tetőpontját. Szilágyi és az őrség többi tisztjeinek legnagyobb része már veszve látja a helyzetet, miért is becsesebb holmijaiknak hajókra rakása iránt is intézkedtek, de Hunyadi és Kapisztrán még most is törhetlenül állottak a várba vezető híd melletti tornyon s onnan buzdították és lelkesítették alárendeltjeiket. Különösen Kapisztrán éleshangú „Jézus” kiáltásai még a harci zajt is messze túlharsogták. Leghevesebb volt a harc a városból a várba vivő híd körül, ahol néhány török az árkon áthatolva, már a falakra kezdett kapaszkodni. Sőt ezek egyike már a bástyára is feljutott, amelyre éppen feltűzni készült a török lófarkos lobogót, midőn az egyik vitéz magyar, Dugovics Titusz, hirtelen mellette terem s miután máskép nem bír vele, gyorsan átkarolja a hősies önfeláldozással törököstül, lófarkos zászlóstul az oromról a mélységbe veti magát, hol mindketten hősi halált halnak.[36]

A legvéresebb küzdelem ezután is a híd körül folyt, mert ez volt a legkényelmesebb, sőt talán az egyetlen út, amerre a törökök a már teljesen hatalmukba ejtett városból a Felsővárba juthattak. Lassan ennek sáncai is a janicsárok kezébe kerülnek, akik most már hajnalfelé a falak romjain ellenállhatatlanul kezdenek azokon fölfelé kapaszkodni.[37] Most aztán Hunyadi és Kapisztrán az utolsó eszközhöz folyamodnak. Parancsukra a rések betömésére előkészített rőzsetekercsek olajba, szurokba és kénbe mártva meggyujtatnak és a várfalakról az ellenség legsűrűbb tömegei közé dobatnak. Ezektől a törökök ling-lobogós ruhái tüzet fognak, amely a hirtelen támadt mozgás és futás által még jobban lángra kapva, csakhamar az egész ostromló hadat egy nagy lángtengerbe borította. Ez a kiválóan sikerült hadicsel csakhamar a legnagyobb zavarba ejti a pogányokat, amelyet Hunyadi még azáltal is növelt, hogy ebben a legkedvezőbb időpontban Szilágyi Mihály, Kanizsai László és Rozgonyi Sebestyén társaságában, követve Kapisztrán kereszteseinek jó nagy csoportja által, hadának legnagyobb részével a kapun kitörve, hősies elszántsággal a megriadt ellenségre csap, melynek soraiban iszonyú pusztítást visz véghez. A megriadt törökök ellenállása csakhamar megszűnik, mindenki fut, amerre csak futhat, hogy a török tábor sáncai mögé jutva, életét megmentse; ilyenformán kevés idő mulva élő török már nem is igen volt a Felső-vár és a város falai között, miáltal ezek ismét teljes egészükben Hunyadiék kezébe kerültek.[38] Ezzel a ténnyel tulajdonképpen Nándorfehérvár ostroma véget is ért.

[1] Azt, hogy Mohamed a nehéz ágyúkat Krusevácon öntette, Thúróczy és utána Bonfinius állítja, ellenben Turszun bég, A hódító Mohamed szultán története cimű művében (Thúry id. m. I., 97.) azt mondja, hogy „az ágyúkat Üszküb városából gépek segélyével vontatták”.

[2] Tagliacozzo, Waddingnál XII., 340., Raynaldnál, Hist. Eccl. XVIII., 467. – Tray, Annal. III., 171. – Chalkokondylasz id. m. VIII., 172. – Hammer–Purgstall id. m. I., 441.

[3] 150.000 főre teszi a sereg létszámát. Bonfinius id. m. VIII., 351. Aeneas Sylvius, Hist. Boh. LXVI. fej. és Hist. Frid. III., II., 460., a brassói egyház felirása, Schwandtnernél I., 886., Eschenloer id. m. I., 31., a Chronik der Grafen von Cilly 1. és 2. sz., Brankovics, Engelnél Gesch. v. Serv. 408., az Annales Styriae III., 103., Cuspinianus, De Caes. 674., Révai, De Monarch., Cent. V., Schwandtnernél II., 670., De Roo, id. m. VI., 223., Drechsler, Chron. Turc. ad h. ann. – Thúróczy s Boregh id. m. VI., 223., Drechsler, Chron. Turc. ad. h. Ann. – Thúróczy s Boregh id. m. II., 522., és Baksai, Chron. Reg. Hung. 400.000-re teszik a török sereg létszámát. Kapisztrán a pápához írt levelében, (Pray, Annal. III., 182.) azt mondja, hogy nagysága után itélve 150.000-en voltak. Végül Tagliacozzo, Waddingnál XII., 340., azt mondja, hogy némelyek szerint 160.000, mások szerint 200.000 főre rúgott az ozmán sereg ereje.

[4] Chalkokondylasz id. m. VIII., 173. – Hammer–Purgstall id. m. I., 441.

[5] Fara Miklós feljegyzése, Waddingnál XII., 363. – Raynald id. m. XVIII., 465.

[6] Tagliacozzo nyomán Hammer–Purgstall id. m. I., 441., ellenben Dlugoss id. m. XIII. 187. csak 100-ra teszi a török ágyúk számát.

[7] Tagliacozzo id. h. – Gebhardi, Geschichte von Ungarn II., 95.

[8] Tagliacozzo id. h. és Ranzan id. m. XXVI., 193.

[9] Chalkokondylasz és Ranzan id. h.

[10] Engel, Gesch. von Servien 408.

[11] Thallóczy–Áldásy, A Magyarország és Szerbia közti összeköttetések oklevéltára 1198–1526. című gyűjteménye közli Guidobono Antalnak, Sforza Ferenc velencei követének 1456. június 18-ikáról keltezett jelentését, mely szerint Brankovics 9000 emberrel útját akarta állni a török seregnek, de rajta vesztett, mert embereinek túlnyomó része ez alkalommal elesett vagy fogságba került. A levél idevonatkozó része következőleg hangzik: „… el Turcho era venuto verso le parte de Valachia et del despoto de Rassa cum grande gente, el quale despoto credendo venesse cum dexordine cum alchune gente circha persone VIIII. M. ando per assaltarli. Ne remasero ma trovo li Turchi bene in ordine et hebe la pezore prexi et morti la piu parte dessi VIIII. M.” Minden esetre érdekes és különös, hogy az olasz követ már június 18-án írta ezeket, holott Brankovics csak július 13-iki levelében írja a nunciusnak, hogy a szultán egész seregével Szendrő alá szállott, de környezetéből sok főembert veszítvén, szégyenszemre hamarosan el is távozott onnan. (Lásd Balanyi id. m. 181.)

[12] Balanyi id. m. 182. Kapisztránnak egy 1456 júl. 3-án kelt levele alapján.

[13] Bonfinius id. m. III. 488: „Idibus Junii”. – Hammer–Purgstall id. h. – Tagliacozzo és Fara Miklós, Waddingnál id. h. közölt levelei szerint a török sereg csak július 3-án ért Belgrád alá.

[14] Balanyi id. m. 187. Tagliacozzo 1456. júl 28-án és Márkai Jakabhoz intézett jelentése nyomán (Thallóczy–Áldásy id. m. 381. és Wadding id. m. XII., 343.).

[15] Brankovics 1456. júl. 13-án kelt levele (Thallóczy–Áldásy id. m. 205.): „Magnificus autem dominus Johannes de Hunyad comes Bystriciensis modo est in oppido nostro Zalankemen, ibi apromptat naves, ut vadat ad expellendum naves Turcorum, quia stant de metis istius regni in Zalankamen.”

[16] Balanyi id. m. 188.

[17] Lásd a X/9. számú mellékletet.

[18] Tagliacozzo, Waddingnál id. h. 722.

[19] Olomucensis, Hist. Boh., XXXIII., 268.

[20] Kupelwieser id. m. 126. nyomán Szilágyi–Fraknói id. m. IV., 153.

[21] Ez mindenesetre nagy tévedés, vagy szándékos nagyítás. Thúróczy id. m. 513: „Tormentorum crepitus aeneorum ad Segedinum usque exaudiebantur.”

[22] Thúróczy id. h. – Bonfinius id. m. VIII., 351. – Arenpeck, Chron. Austr., Pez Jeromosnál II., 1266.

[23] Taglicozzo és Ranzan id. h. E feltűnő jelenség okáról Zinkeisen id. m. II., 86. old. a következő, Tagliacozzo nyomán leírt érdekes feljegyzést olvassuk: „Im ganzen kamen nur wenig Menschen um. Denn von den Mauern hatte sich Alles nach dem Innern der Stadt zurückgezogen und vor der vernichtenden Wirkung der dahin geschleuderten Steinmassen wusste man sich, wenigstens bei Tage, dadurch zu schützen, dass man Wachen ausstellte, welche die Bahn dieser Kugeln genau beobachten mussten; rauschte dann so ein Steinklumpen langsam durch die Luft daher, so wurde schnell von einem der Wachttürme herab mit einer Glocke ein Zeichen gegeben; Alles richtete die Blicke ind die Höhe und floh in aller Eile die Stelle, wo die Kugel, in der Regel ohne grossen Schaden anzurichten, spurlos in die Erde versank.”

[24] Hunyadi tudósítására Dénes bíbornok, esztergomi érsekhez (Diplom. Boh. Hung., Dobnernél II., 418.) (Mohamed) „in tantum … ipsum castrum per ictus bombardarum destruxit, quod ipsum castrum non est castrum, sed campus, quia usque ad terram murus est destructus;” majd alább: „ignoramus, quid sumus facturi castro predicto, quia non possumus dicere id castrum esse, sed campum propter fractionem et nimiam ejus destructionem”. Hasonlót mond Kupelwieser id. m. 127: „In Belgrad waren die Vorwerke und Thürme der äusseren Umwallung dem Boden schon fast gleich gemacht und auch die zweite Mauer konnte den gewaltigen Geschossen kaum lange mehr widerstehen.”

[25] Ranzan, id. m. XXVI., 197.

[26] Tagliacozzo, id. h.

[27] Tagliacozzo és Fara Miklós feljegyzései, Waddingnál XII., 364. – Chalkokondylasz, id. m. VIII., 173. – Révai, id. m. II., 670. – Schmitt, Annal. Turc. I., 18.

[28] Palma, Notit. Rer. Hung. II., 309. ennyire teszi a Szegednél gyülekezett és onnan a vár felmentésére indult hadak erejét.

[29] Ezt mondja Tagliacozzo, Waddingnál id. h. és utána Hammer-Purgstall, id. m. I., 441., valamint Gebhardi, id. m. II., 96., ellenben Aeneas Sylvius, Europa VIII., 403. és Pessina, Mars Morav. 673. a keresztesek összes létszámát csak 40.000-re teszik. E létszámadatokhoz Kupelwieser 127. old. a következő megjegyzéseket fűzi: „Dass die Zahl der Kreuzfahrer 40.000 erreichte, wie Aeneas Sylvius sagt (der jedoch mehr die angeworbenen, als die thatsächlich zum Kampfe erschienenen Streiter gemeint haben dürfte), oder gar 60.000, wie der Minorit Tagliozzo (einer der Begleiter Capistrano's angibt, ist völlig unglaublich. Es mögen sich wohl sehr Viele zur Annahme des Kreuzes gemeldet haben, erschienen sind aber verhältnissmässig Wenige. Ein Theil derselben und wohl der bestausgerüstete und organisierte kam zu spät.”

[30] Székely István, Chronica ez világnak jeles dolgairól. (Krakó, 1559.) 213.

[31] Erről Hunyadi 1456 júl. 24-én Garai Lászlóhoz írt levelében a következőket mondja: „In tantum… castrum per ictus bombardarum destruxit, quod ipsum castrum non castrum sed campum dicere possumus, quod usque ad terram murus castri est destructus.” (Thallóczy–Áldásy, id. m. 208.)

[32] Chalkokondylasz, id. m. VIII., 173. – Cuspinianus, De Caesaribus 675. – Hammer-Purgstall. id. m. I., 442.

[33] Dukasz, id. m. XLV., 153. – Schels, Oest. Gesch. VII., 97. – Pray. Annal. III., 175.

[34] Bonfinius és Arenpeck, id. h.

[35] Id. m. II., 427. Bonfinius, Aeneas Sylvius, Fessler, Arenpeck és Ranzan id. munkái nyomán.

[36] Lásd Döbrentei Gábor értekezését a Tudom. Gyüjtem. 1824. évi VIII. füzet, 18. old.

[37] Sőt némely feljegyzések szerint Hunyadi a törököket most szándékosan be is eresztette volna a várba, hogy csel útján idézze elő végső romlásukat: Ezt Zinkeisen, id. m. II., 89. oldalán Tagliacozzo és Fara adatai nyomán következőleg adja elő: „Gegen Morgen gelang es den Janitscharen, sich theils in den Gräben festzusetzen, theils an mehren Orten die Mauren zu erklimmen und in das Innere der Festung einzudringen. Denn Hunyades hatte absichtlich seine Truppen von den Mauern zurückgezogen und den strengsten Befehl ertheilt, dass sich Alles im Versteck ruhig verhalten sollte, bis man auf ein gegebenes Zeichen über die sorglos in der Stadt zerstreuten Feinde herfallen und sie so vereinzelt mit leichter ühe niedermachen würde. Die List gelang vollkommen. Die hereingebrochen Janitscharen zerstreuten sich da sie nirgends Widerstand fanden, sofort nach Beute jagend in allen Richtungen durch die menschenleeren Strassen. De ward ihr Siegesgeschrei plötzlich durch den gewaltigen Ruf der ungarischen Schlachttrommeln übertönt. Es war das verabredete Zeichen zum Angriff auf die osmanischen Meuterer. In einem Augenblick hatten die aus dem Hinterhalt herbeieilenden Truppen alle Ausgänge aus der Festung besetzt und die Janitscharen wurden, noch ehe sie sich sammeln konnten, von allen Seiten umringt und in kleinen Haufen fast sämmtlich niedergemacht. Nur wenige entkamen durch das Hauptthor nach der Brücke und den Gräben, wo sie zum grössten Theile ihrem Verderben entgegenrannten. Denn auch hier hatte unterdessen ein noch entsetzlicheres Blutbad stattgefunden.” Zinkeisen szerint csak ezután határozták volna el Hunyadiék a rőzseköteg-taktika alkalmazását, amelynek lefolyását és eredményét Zinkeisen ekként adja elő: „Man hatte in der höchsten Noth zu einem verzweifelten Rettungsmittel seine Zuflucht genommen. Wahrscheinlich auf Capistrano's Rath wurden noch in der Nacht eine grosse Menge Reissbündel zusammengebunden, diese mit Schwefel und andern brennbaren Materien getränkt, gegen Morgen in Brand gesteckt und so, nicht nach und nach, sonder mit einem Male von den Mauern und Wällen herab auf die in den Gräben lagernden Janitscharen gewälzt, die sich eines solchen Streiches schwerlich versehen hatten. Furchtbar war daher auch die Wirkung des verwüstenden Elementes. Alles, was noch lebend in den Gräben weilte, fand in Feuer und Rauch jämmerlich seinen Untergang; nicht ein einziger Mann soll hier entkommen sein; und auch von denen, welche im Rücken gedrängt aus der Festung oder über die Brücke zu entkommen suchten, stürzten noch viele in die hochauflodernden Flammen, die rundum jeden Ausweg versperrten. Was sich noch retten konnte, zog sich in aufgelöster Flucht sofort hinter das osmanische Belagerungsgeschütz zurück. Gross war der Jubel der Christen über die wunderbare Berfeiung, entsetzlich das Jammergeschrei der mit Wunden bedeckten und halbverbrannten Osmanen. Erst als der Tag vollends angebrochen war, konnte man die Schrecken dieser schauderhaften Vernichtung ganz übersehen. Bis and den Rand waren die Gräben mit scheusslich entstellten Leichen gefüllt, und weit und breit sah man nichts als Blut und Scenen des Entsetzens. Nur 60 Christen sollen bei dieser Schlächterei ihr Leben verloren haben, dagegen sah man auch auf ihrer Seite viele schwer verwundet und verstümmelt.”

[38] Chalkokondylasz. Bonfinius, Tagliacozzo, Arenpeck, Thúróczy, id. h.