Az a késedelmeskedés és lanyhaság, amellyel az 1456. évi országgyűlés munkájához fogott, már előre jelezte, hogy sem a király, sem a rendek nem tudnak a felette komoly helyzet magaslatára emelkedni és az első határozatok valóban csak tessék-lássék rendelkezések szinében tűnnek fel. Amidőn aztán az április 7-iki jelentések nyomán a helyzet veszedelmessége minden kétséget kizárólag szembeötlővé vált, akkor a rendek nyomban megszavaztak embert, pénzt és mindent, ami a hadviselés azonnali megindításához szükségesnek látszott; ámde sajnos, ezek a rendelkezések is csak papír-rendelkezések maradtak, azok komoly végrehajtására az egy Hunyadin kivül senki sem gondolt. Sőt amit Cillei az országgyűlési rendelkezések meghiúsítása érdekében elkövetett, az határozottan a leglelketlenebb hazaárulás bélyegét viseli magán. Hogy Hunyadi ennek ellenére most sem veszítette el kedvét, sőt talán még fokozottabb buzgalmat fejtett ki a haza megmentése érdekében, az még az eddiginél is ragyogóbb színben tünteti fel nemzeti hőseink és igazi nagy embereink e kimagasló alakját, ellenben az a körülmény, hogy a szent cél érdekében újonnan felvett küzdelemben egyháznagyjaink egyike sem vett tevékeny részt, az szinte megfoghatatlan, szomorú jelensége az akkori sivár időknek.

A király megszöktetésével Cillei galád fondorlatainak és gazságainak terén újabb rekordot teremtett. Hogy ezáltal minő zürzavart és bizonytalanságot idézett elő az egész országban, de legkivált az országgyűlés színhelyén, Budán, az legjobban abból tűnik ki, hogy a budai várnagy eszét vesztve, a várőrséggel együtt odahagyta a gondjaira bízott várat, úgy hogy két hétig egyetlen katona sem volt a városban, aki a vár és a királyi lak kapui előtt őrt állott volna.[1] Hogy mi volt a megszöktetés főoka, a törököktől vagy a megbizhatatlanoknak feltüntetett magyaroktól, vagy mindkettőjüktől való félelem, azt most már biztosan megállapítani nem tudjuk, de az az egy bizonyos, hogy a királynak titkon, lopva történt elillanása a lehető legrosszabb benyomást keltette országszerte. Ez a hallatlan csíny majdnem mindenkit megfélemlített és a legtöbb embernek elvette a kedvét az országgyűlés által elrendeltek becsületes végrehajtásától.

Carvajal bíbornok, Kapisztrán János és társai, akik idegen létükre önként Hunyadi legbuzgóbb segítőtársai lettek, legnagyobbfokú hálánkat és elismerésünket érdemlik meg. Mindnyájuk között legkiválóbbat produkált Kapisztrán, aki fáradhatatlanul járt városról városra, faluról falura és elragadó ékesszólásának mindenkit megkapó tüzével ezreket bírt rá a kereszt felvételére.

Hogy Kapisztrán úton-útfélen összeszedett keresztesei aránylag rövid időn belül nemcsak félig-meddig használható, hanem mint alább látni fogjuk, a végső döntést a legelőnyösebben befolyásoló katonákká és számottevő tényezőkké váltak, az megint elsősorban Hunyadinak tudható be érdemül, mert ő gondoskodott róla, hogy gondos kiképzés révén ebből a csiszolatlan, tudatlan tömegből amennyire csak lehetséges volt, ügyesen és céltudatosan működő lelkes had váljék. Erre vonatkozólag kiadott instrukciói messze fölülmulják korának erre vonatkozó felfogását, nemkülönben az akkori időben a szervezés és kiképzés terén szokásos, felette nehézkes, hosszadalmas és sablonikus tevékenységet. Úgyszintén hadműveleti tervét is szépnek, jónak és megfelelőnek minősíthetjük. Seregének csekély számára és felette gyenge minőségére való tekintettel ő nem bocsátkozhatott Mohameddel nyilt, szabad téren döntő ütközetbe; ő csak Nándorfehérvár erődítéseinek, várfalainak segítségül vétele mellett számíthatott sikerre. Ámde, miután Mohamed a várat időközben minden oldalról körülzárta, az oda való bejutás igen nehéz problémának volt tekinthető, amelyet azonban Hunyadi valóban ép oly ügyesen, mint szerencsés kézzel oldott meg. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a vízi úton való bejutásnak az elhatározása amily szépnek, ép oly nehéznek és merésznek is mondható. Ennek a műveletnek a megtervezése Szilágyi hajórajának háttámadásával kapcsolatban, nemkülönben a sikeres végrehajtást biztosító előzetes intézkedések valóban mesteri kézre vallanak.

[1] Curaeus, Annal. Siles. 154. – Palma, Notit. Rer. Hung. II., 309.