Az általános helyzet és az ezután következő események jobb megértése, megfelelő igazságos méltatása és kellő értékelhetése céljából kénytelenek voltunk az imént leírt, a tisztán katonai műveletek keretén kívül álló dolgokkal is kissé behatóbban foglalkozni. Felette sajnálatos, részben nyilt színen, de még inkább a kulisszák mögött még az akkori fogalmak szerint is hihetetlen kétszínűséggel, ravaszsággal és szívtelenséggel véghez vitt és igazi mivoltukban csak jóval később napfényre került nagyobbára utálatos, aljas dolgok ezek, amelyek sötét gyászfátyollal vonják be a korbeli történelmünknek, Hunyadi János örök dicsőségű tettein kívül nem sok szépet és jót tartalmazó sivár és a gyászos bukást szinte előrevetítő lapjait.

A legfőbb ok, ami miatt hazánk fölött az égboltozat mindig jobban beborult, leginkább abban keresendő, hogy a trónon ismét egy gyenge, könnyen befolyásolható gyermekkirály ült, akit nevelői és gyámjai, Frigyes és Cillei, önző haszonlesésből szándékosan akaratlan és tehetetlen, elpuhult árnyékkirálynak neveltek fel, akinek szívéből egyúttal minden nemesebb érzést kiölni igyekeztek. A szerencsés véletlen úgy hozta magával, hogy a gyermekkirály jogara alatt egyesült hármas királyságban az őt helyettesítő régensek – Magyarországon Hunyadi, Ausztriában Eizinger, Csehországban pedig Podiebrad – valóban nagystílű és mindenekfelett az ország javát szem előtt tartó férfiak voltak. Ezek feltétlenül akartak és kétségkívül tudtak volna is hazájuk érdekében sok jót és szépet produkálni, ha hátuk mögött ott nem állt volna Lucifer gyanánt a minden nemesebb érzésből kivetkőzött, gonoszlelkű Cillei és az ő társasága, amely kivált Ausztriában és Magyarországon tünt ki romboló hatásával; azért főkép itt, mert a Cilleieknek itt voltak terjedelmes birtokaik, amelyeket évtizedeken át folyton szaporítani igyekeztek, hogy végre legfelsőbb hatalom s annak révén a királyi korona is szinte önmagától az ő családjuk ölébe hulljon. Csehországban a Cilleieknek alig volt érdekeltségük s ennek a körülménynek köszönhette Podiebrad, hogy ott aránylag nyugodtan kormányozhatott, majd László halála után, 1458 tavaszán a cseh trónra is felküzdhette magát, ellenben annál nagyobb elkeseredéssel fordultak Cilleiék ausztriai és magyarországi vetélytársaik ellen, akiknek élén Frigyes német császár, Eizinger Ulrik, legfélelmesebb ellenfél gyanánt pedig Hunyadi János állott és sajnos, mint sok más esetben, ezúttal is a rossz és gonosz szellem ült diadalt az ideálisan gondolkozó és cselekvő honfiak majdnem minden fáradozásával és becsületes törekvésével szemben. Hogy ez nem ritkán, sőt rendszerint így szokott lenni, az a sorsnak igazi iróniája.

Hunyadinak ezúttal újabban kifejezésre jutott béketűrése és konciliáns magatartása valóban megható és csodálatraméltó; amidőn a beérkezett hírek szerint hazáját ismét veszélyben forogni látta, minden elszenvedett durva sérelmet elfelejtve, azonnal kész volt legádázabb ellenségeinek békejobbot nyujtani; azonkívül szívesen lemondott minden hivataláról, sőt még László fia állását is feláldozta, úgyszintén átadta eddigi nagy hatalmának legékesebben szóló jelvényeit, a kezében levő várak legnagyobb részét is, csakhogy királyát jóhiszeműségéről és önzetlenségéről meggyőzze. Hogy milyen áldott jó hiszékeny lélek volt Hunyadi és hogy az eddigi keserű tapasztalatok ellenére mennyire megőrizte mindvégig optimisztikus alaptermészetét, azt legjobban a külföldi segedelemben való újabb bizakodása árulja el, pedig erre most talán még sokkal kisebb volt a remény, mint annak előtte. Az új pápa, aki megválasztása után nyomban fogadást tett, hogy ha kell, saját vérének ontásával is, Konstantinápoly felszabadítására, a keresztény foglyok kiszabadítására, az igaz-hit felmagasztalására és az iszlám kiirtására fog törekedni,[1] a valóságban főfigyelmét rokonai támogatására fordította, s így ha elődeinél jóval többet is tett a török veszedelem elhárítása érdekében, azonban hathatós, teljesen biztos támasztékot nyujtó segítségnek ez sem volt mondható; Frigyes császár a német rendeket ugyan ismételten gyűlésekre rendelte, de azok eredménye majdnem a nullával volt egyenlő,[2] bár a német és olasz rendek az 1454. évi szeptember végén Frankfurtban tartott gyűlésen 10.000 lovast és 30.000 gyalogost szavaztak meg a magyarok megsegítésére;[3] Kasztriótát a szultán újabban döntőleg megverte, mely alkalommal az 5000 emberét vesztette;[4] ezalatt a szultán egyik hajóhada az Archipelagus szigeteit szorongatta;[5] a német lovagrendnek elég dolga akadt a Poroszországban folyó zavargó alattvalóival és a vele háborúba keveredett Kázmér lengyel királlyal;[6] az olasz államok állandóan egymás ellen agyarkodtak, a szintén egymással vetekedő Velence és Génua pedig kereskedelmük érdekében szerződéses viszonyba léptek a szultánnal; Franciaország és Anglia még alig heverték ki az egymás ellen hosszú ideig folytatott háborúskodás fáradalmait; sőt még maga László király is, Cillei által befolyásolva, egyidőben inkább Frigyes császár ellen vélte a török veszedelem folytán egybegyült seregét felhasználandónak.[7] Hogy ily körülmények között annak a 100.000 embernek egybegyüjtéséről, amiről Hunyadi János első extázisában álmodozott, szó sem lehetett, azt hosszasan bizonyítgatni szinte felesleges.

Sokat rontott Kapisztrán Jánosnak Brankoviccsal szemben tanusított vallási túlbuzgósága és türelmetlensége is, minek folytán nemcsak, hogy a kilátásba helyezett szerb segélyhadak egészen elmaradtak, hanem ellenkezőleg az öreg deszpota minden támogatása ezentúl a szultán javára billent át.[8]

Egyszóval ezúttal minden fordítva és ferdén ment s így valóban csoda, hogy a következő év újabb megaláztatás helyett fényes sikert hozott a magyarok javára.

[1] Cochleus, Hist. Huss. 396. – Raynald, id. m. XVIII., 434. – Pray, Annal. III., 156. – D’Achery, Scipilegium III., 797. – Sismondi, Histoire des républiques italiennes du moyen-âge, X., 27. – Spondanus, Hist. Eccles. II., 313.

[2] Palacky, id. m. IV/1., 375.

[3] Aeneas Sylvius, Epist. 127. és 131.

[4] Barlettus id. m. VII., 230.

[5] Raynaldus, Annal. Eccles. XVIII., 443. – Pray, Annal. III., 161.

[6] Dlugoss, Hist. Polon. – Voigt, Geschichte Preussens VIII. – Stenzel, Geschichte des preussischen Staats I., 206.

[7] Palacky, id. m. IV/1., 387. – Fessler–Klein, id. m. II., 554.

[8] Kiss Károly, Hunyadi János utolsó hadjárata Bolgár- és Szerbországban, 1454-ben, 48.