Az az alávaló rút aknamunka, mely a rigómezei csata után Hunyadi János ellen mind nyiltabban kezdetét vette és utóbb az ártatlan Hunyadi László vérének kiontásával érte el tetőpontját, hazánk történelmének nemcsak legszomorúbb, hanem egyúttal legszégyenteljesebb lapjait is tölti be. Az az árulás pedig, amelyet Pelsőczi István és társai koruk legnagyobb férfia, a mindenben csak a haza és a kereszténység javát kereső kormányzó ellen tisztán egyesek haszonleső és önző céljainak elősegítése érdekében véghez vittek, azért marad örökké a legcsúnyábbak egyike, mert azt magyar emberek, magyarok, sőt mi több, akkori legfőbb uruk és parancsolójuk ellen, egy jött-ment, az ország tetemes részét évek hosszú sora óta zsaroló és kiszipolyozó, a magyar vért és vagyont kizárólag saját önző céljaira fordító és könnyelműen tékozló, cseh zsoldos vezér javára és felülkerekedése érdekében követték el, azt érvén el ezáltal, hogy ez a vérszopó pióca még továbbra is az ország nyakán lógott. A krónikások, mintha röstelték és szégyelték volna ennek a napnak a gyalázatát valamelyik helységgel kapcsolatba hozni, még csak azt sem jegyezték fel, hogy melyik falu közelében vagy határában történt az alávaló dolog és az egyedüli Nadányi[1] is csak annyit mond, hogy az ütközet „prope Dossonoviam” történt, de hogy ezalatt melyik helységet kelljen értenünk, az most már meg nem állapítható. Annyi bizonyos, hogy az egész komédia Losonc tőszomszédságában játszódott le, mivel az erődített kolostort ostromló és a tábori csatában résztvevő árulók egymással teljes összhangzásban és egymást kölcsönösen támogatva hajtották végre ravaszul kieszelt és csodálatosképpen mindvégig titokban tartott gonosz játékukat.

Hunyadit az önként kozzácsatlakozott urak és hadaik árulása annyira meglepte és oly készületlenül találta, hogy már nem volt képes az ütközet színhelyén a rendet helyreállítani s így mi sem természetesebb, mint hogy az alig megkezdett ütközetnek ily kedvezőtlen, sőt határozottan teljesen kilátástalan alakulása mellett ő is már csak gyors futással remélhette a biztos kelepcéből való kimenekülhetését, de ez a futásszerű menekülés legkevésbbé sem szolgáltathatott jogos alapot és témát Beheim[2] ama költeményéhez, amely a kormányzó itteni kudarcát kizárólag Giskra vitézségének és a magyarok gyávaságának tulajdonítja és amelyben a magyarfaló német költő Hunyadi Jánost egy dölyfösen elbizakodott, kérkedő, de amellett félénk vezérnek festi le.

Hogy Hunyadinak Brankoviccsal szemben tervezett újabb fellépését részben szerb deszpota részéről szenvedett méltatlanság, a sértett önérzet és esetleg némi személyes érdek is sugalmazta, az nincs kizárva, de hogy Giskrát egyedül a haza jól felfogott érdekében akarta végre lehetetlenné tenni, az minden kétségen felül áll; annál rosszabbul eshetett tehát neki, hogy ép ennél a műveletnél kellett vele ennek a csúfságnak, tettetett ügybuzgósággal és jóakarattal önként hozzácsatlakozott honfitársai nyilt árulásának megtörténnie. És nem csodálatra méltó-e, hogy Hunyadi magát e mindenféle pártszenvedélyen és emberi gyarlóságon is túl tudta tenni? még ez a rút hálátlanság sem volt képes az ő páratlan munkakedvét lelohasztani és kötelességérzetében és hazaszeretetében őt megtántorítani, ami leginkább abból tűnik ki, hogy ezentúl talán még szívósabb kitartással és fokozottabb hévvel folytatta áldásos tevékenységét hazájának és nemzetének megmentése és egy szebb jövő felé való vezetése érdekében. Nem így azok a lelkiismeretlen, főkép önző célok által vezérelt közbenjárók, akik tudatosan azon munkálkodtak, hogy a belső rend és összetartás s a haza és a nemzet esküdt ellenségei – Frigyes, Brankovics, Giskra, – minél elfogadhatóbb s rájuk nézve minél előnyösebb békefeltételeket kapjanak.

Ily belső szétmarcangolt állapot mellett határozottan szerencseszámba ment, hogy a Murád szultán halálával trónralépett II. Mohamed mindjárt uralkodása kezdetén összes szomszédaival a békés megegyezés lehetőségét kereste, hogy azáltal időt és alkalmat nyerjen uralmának biztos megalapozására. Amint azonban ez megtörtént, ő is nyomban folytatta atyja félbemaradt hódító politikáját.

Az e fejezetben lezajlott hadműveletek nem sok megjegyzésre szolgáltatnak okot. A várvívással való bajlódás nem szíves vállalása és az aránylag gyenge védőrségek eredményes kitartása és dacolása a sokkalta erősebb támadóval és ostromlóval szemben ezúttal is mindkét részről világosan előtérbe lép. A többi hadműveletek a kevésbé komoly, portyázó hadviselés fejezetébe tartoznak, amelyekről már gyakrabban volt alkalmunk nézetünket kifejteni. Az egyetlen komoly ütközet, illetve csata a Losonc-tájéki lett volna, de ezt már a kezdet kezdetén semmivé tette a vezérükhöz hűtlenné vált magyar hadak nagy részének megbocsáthatatlan árulása.

Az egri várparancsnok hazafias és férfias magatartása, aki hazája érdekét magasabbra taksálja volt gazdája érdekénél, határozottan dícséretet érdemel. Kár, hogy a krónikások egyike sem jegyezte fel ennek a puritán lelkű és gondolkozású hősünknek a nevét.

[1] Nadányi, Florus Hungaricus, 170.

[2] Karajan, Quellen und Forsch. 46.