A függő kérdések elintézésére a kormányzó 1450 június havára Pestre országgyűlést hirdetett, amelyen mindenekelőtt a Giskrával kötött béke nyert a rendek által megerősítést.

Ezután a Frigyessel még mindig függőben levő ügy került tárgyalás alá. A Radkersburgban kötött 2 évi fegyverszünet[1] ugyanis 1449 június 1-én lejárván, azóta az mindkét fél részéről hallgatólagosan továbbra is érvényben levőnek tekintetett, anélkül, hogy annak meghosszabbítására, illetve végleges béke létrejötte iránt komolyabb kísérletek történtek volna, amelyek különben Frigyes állhatatos makacssága miatt eredményre úgy sem vezettek volna. Ezért a rendek június 15-én kelt levelükben újból a pápát szólították fel közbenjárásra, kérve őt, hatna oda, hogy Frigyes fogadja el végre valahára az általuk felkínált méltányos feltételeket, mert a mindenféle fondorlat és halogatás türelmüket már kimerítette és ha a hőn óhajtott megegyezés létre nem jönne, úgy kénytelenek lennének fegyverhez nyúlni.[2]

A következő ügy, amit a kormányzó az országgyűlésen letárgyaltatni kívánt, a Brankoviccsal fennálló feszült helyzetből adódott. Hunyadi ugyanis a Brankovics által tőle kicsikart súlyos és méltatlan szerződés megtartására magát kötelezettnek nem érezvén, már előbb a pápa segítségét vette igénybe, aki 1450 április 12-én kiadott bullájával fel is mentette Hunyadit a Brankovicsnak kényszer hatása alatt tett esküje elől.[3] Tudván azt, hogy a szerb fejedelemnek rokonsági kötelékek révén a Garaiak és Cilleiek hatalmas pártfogói, ennek az ügynek a letárgyalása előtt 1450 június 17-én Garai László nádorral és Ujlaki Miklós erdélyi vajdával szoros szövetséget kötött, amelyben a felek örökös barátságot, testvéries összetartást és kölcsönös oltalmat esküdtek egymásnak nemcsak a közügyek terén, hanem a magánéletben is. „Az egyik ellen elkövetett sérelmet – mondja többek között az okirat – a másik kettő olybá fogja venni, mintha az ő ellenük irányulna … A korona és az ország ügyeiben, főleg László választott királynak Frigyes kezei közül leendő kiszabadítása tekintetében egyetértőleg fognak eljárni és miután László az országba behozatott, ő előtte és mások előtt is egymást segíteni és támogatni, egymásnak javát és gyarapodását előmozdítani fogják; egyikük sem fogja magát a másik kettőnek kárára gazdagítani vagy felmagasztalni; ha egyikük meghal, örökösei iránt a másik kettő ugyanezt a jó akaratot megőrzi. Az, aki ezeket az ország és László király javára esküvel kötött megállapodásokat megszegné, esküszegőnek és becstelennek nyilváníttatik.”[4]

Magát e szerint a két leghatalmasabb zászlós úr támogatásáról biztosítván, Hunyadi megtette Brankovicsra vonatkozó indítványát az országgyűlésen, mely szerint a rendek által a kényszer hatása alatt aláírt és a pápa által már különben is érvénytelenített szerződést megsemmisíttetni kívánta s azonkívül felhatalmazást kért arra, hogy a szerb fejedelem magyarországi birtokait, részint a török háborúra tett s részben még ki sem fizetett költségeinek megtérítése fejében, részint pedig büntetésül, hogy Brankovics, ha nem is nyiltan, de titokban a törökkel tart, a maga számára lefoglalhassa és fegyverrel is kényszeríthesse a szerb deszpotát Magyarország felsőségének elismerésére.[5]

A Hunyadi-ház fényének és hatalmának néhány irígye ellenezte ugyan a kért meghatalmazás megadását, de a többség, már csak azért is, mert neki tulajdonították, hogy az ő közbenjárása mellett a török szultánnal megindított folytatólagos békealkudozás sikertelen maradt, mellette szavazott.[6]

A végzés meghozatván, Hunyadi nem késett annak végrehajtásával. Munkácsot, Szatmárt, Nagybányát, Debreczent, Böszörményt, Tokajt, Túrt és a deszpota több más jószágát azonnal lefoglaltatta katonái által.[7] És miután ez a fenyítés még csak makacsabbá tette Brankovicsot, Hunyadi július hó végén seregével betört Szerbiába és azt dúlni, pusztítani kezdé.[8] A szerb fejedelem szorultságában Murád szultántól kért segítséget, de miután ez akkoriban még mindig a bizánci és albániai ügyekkel volt elfoglalva, ez a körülmény eléggé elfogadható ürügyül szolgálhatott arra nézve, hogy a kérés teljesítését megtagadja, sőt a szultánnak egy másik tette amellett tanúskodott, hogy erről az oldalról is nemhogy támogatásra, hanem inkább ugyancsak megtámadtatásra várhat; Murád ugyanis a Brankovicstól vett felhívásra Feriz béget nyomban a szerbektől elfoglalt Krusevác erődítéseinek helyreállítására küldte be Szerbiába, amit bízvást egy szándékolt támadás előjelének lehetett tekinteni.[9] Ily körülmények között a megrettent Brankovics követeket s ezekkel a nála túsz gyanánt tartott Hunyadi Lászlót gazdagon megajándékozva küldte a bosszút álló atya elébe, akitől békéért könyörgött. Hunyadi, fiának szabadonbocsátása által némileg kiengeszteltetvén s azonkívül az urak egy része által, akik mint házának irígyei, titokban Brankoviccsal és a Cilleiekkel tartottak, békére intetvén, seregét visszavezette Szerbiából.[10]

Közben a pápa által unszolva, Frigyes is újabb hajlandóságot mutatott az egyezkedésre, minek hosszabb tárgyalások után az 1450 október 22-én Pozsonyban létrejött egyesség lett vége, melynek értelmében Hunyadinak bele kellett egyeznie, hogy a kis király és a korona előbbinek 18 éves koráig továbbra is Frigyes kezei között maradjon, aki a mondott időpontig a kezében levő magyar városokat és várakat is megtartotta. Ezzel szemben Frigyes elismerte Hunyadit Magyarország kormányzójának, igérvén, hogy őt tiszte végrehajtásában sem maga nem gátolja, sem mások által nem gátoltatja, sőt neki ellenségeinek megfékezésére segítséget is nyújt. Mihelyt László 18-ik évét betölti, annak kiadatásáról Hunyadit idejekorán értesíti s ez alkalommal Frigyes megbízottai állítólag arra nézve is kötelező igéretet tettek, hogy az ifjú király sem az osztrákoknak, sem a cseheknek nem fog kiadatni, hanem egyenesen a magyaroknak. A létrejött egyesség értelmében Garai László is teljesen visszanyerte szabadságát, az érte Frigyesnél túsz gyanánt volt Garai János pedig hazabocsáttatott.[11]

[1] Lásd a 186. oldalon.

[2] Vitéz Zrednai János, Epist. LXVII., Schwandternél, II., 91.

[3] Raynald, Annal. Eccles. XVIII., 366.

[4] Kovachich, Supplem. ad Vestig. Comit. II., 44. – Gróf Teleki, id. m. X., 262.

[5] Brankovics levele Katonánál XIII., 734.

[6] Engel, Geschichte von Ungarn III. 154. és Geschichte von Serbien 400.

[7] Bonfinius id. m. VII., 342.

[8] Thúróczy, id. m. XLVII. fej. 265.

[9] Thúróczy és Bonfinius, id. h.

[10] Thúróczy, id. m., Schwandtnernél 333.

[11] Ebendörfer, Peznél, II., 863. – Katona, id. m. XIII., 727. – Engel, Geschichte von Ungarn, III., 154. – Kurz, Geschichte Oesterreichs unter Friedrich IV., I., 258. – Chmel, Materialien zur österreichischen Geschichte I., 329.