Az előzetes megállapodás értelmében 1447 február elején Bécsben Carvajal János bíbornok elnöklete alatt, akit a pápa a Várnánál elesett Cesarini Julián helyett nevezett ki a szentszék követének, megindultak a tárgyalások magyar és osztrák megbizottak között, de hamarosan kiderült, hogy Frigyes újból csak időt akar nyerni, eredeti álláspontjából pedig úgyszólván egy szemernyit sem akar engedni, ellenben a magyar kiküldöttek tudomást szereztek arról, hogy Frigyes alattomos bujtogatással azon fáradozott, hogy a városokat a kormányzó és a főrendek ellen lázadásra rábírja.[1] Ily körülmények között a magyar követek indignálódva odahagyták Bécset, a kormányzó pedig hazatértük után a továbbiak megbeszélése és elhatározása céljából március 12-ikére országgyűlést hirdetett. Ezen a rendek, bármily bosszúsággal hallották is Frigyes fondorlatait, nehogy azonban a belbéke megzavartassék, sőt, hogy a királyság ügyében minden habozásnak vége vettessék, Lászlót a királyságban újra megerősítették, s hűtlenségi büntetéssel fenyegették mindazokat, akik őt elismerni nem akarták.[2] Egyúttal továbbra is fentartandónak és folytatandónak jelentették ki a Frigyessel szemben eddig követett eljárást s a kormányzót az alkudozás folytatására utasították. Ennél nagyobb önmérsékletet valóban alig lehet elképzelni.

Az országgyűlés többi határozatai közül katonai tekintetben még a következők érdemelnek különösebb figyelmet: A mult évi júniusi országgyűlésnek azzal a végzésével szemben, amely még a jobbágytalan nemeseket is megadóztatta,[3] a túlnyomó többségben köznemesekből alakult országgyűlés most akként határozott, hogy az összes nemesek, akár vannak jobbágyaik, akár nincsenek, „régi szokás szerint” az adó és a tized fizetésétől, úgyszintén a saját használatukra szolgáló cikkek után a vámtól is fel vannak mentve (LXI. és XXXVIII. c.). Sőt még ennél is tovább ment. Dacára annak, hogy az országot nemcsak a törökök, hanem még mindig Frigyes is fenyegette, kimondatott, hogy a kormányzó a közfelkelés kihirdetésére, vagyis a köznemesség fegyverbeszólítására csak abban az esetben jogosúlt, ha a királyi jövedelmekből fenntartott haderő, a főpapok és zászlós úrak bandériumai, valamint a mindig hadikészültségben levő kúnok és székelyek az ellenséges támadás visszaverésére elégtelenek; az ország határain kívül azonban a kormányzó a fölkelő hadat, vagyis a köznemességet még ebben az esetben sem vezetheti (XXIII. és XXIV. c.).

Ellenben jelentékenyen kitágította és megszilárdította az országgyűlés a kormányzó hatalmát azáltal, hogy az 1445-ben szervezett országos főkapitányságokat[4] megszüntette (XXVII. c.), a királyi jövedelmeknek kezelését és az ország javára való felhasználását pedig egészen az ő kezére bízta (XV. c.).

A fenti, katonai tekintetben határozottan sajnálatos retrográd fejlődést mutató törvényes rendelkezések létrejöttén annál is inkább van okunk csodálkozni, mert a köznemesség képezte azt a pártot, amelyre Hunyadi leginkább támaszkodhatott, ez pedig tisztában lehetett a kormányzó ama intenciójával, hogy ő, mihelyt csak lehet, újból az ország határán túlterjedő támadó hadjáratot szándékozik a török ellen viselni, míg ellenben a főpapság és a főnemesség soraiban igen sokan ültek, akik fenhéjázó büszkeségből és irigységből Hunyadi hatalmát minél jobban megnyirbálni, sőt ha lehet, őt meg is buktatni szerették volna.[5] A köznemesek fenti eljárásából is láthatjuk, hogy mire képes az önzés, a sacro egoismo, még akkor is, ha a legszentebb ügyek egyikéről, a haza érdekéről és védelméről van szó.

Nem sokkal az országgyűlés megnyitása előtt, 1447 március 6-án, IV. Jenő pápa elhalálozása folytán V. Miklós pápa foglalta el Szent Péter trónját, aki az összes érdekelt tényezőkhöz intézett leveleivel[6] nagy buzgóságot fejtett ki, hogy Magyarország és Frigyes között a béke minél előbb helyreálljon. A vett felszólításra Hunyadi, aki a maga részéről is hőn óhajtotta a mielőbbi megegyezést, május végén ismét követeket küldött Frigyeshez, aki most már, a római szent székkel történt kibékülése után[7] császárrá koronáztatása előtt állván, szintén hajlandóbb lett az egyességre. Ilyenformán Cillei Frigyes közbenjárására 1447 június 1-én Radkersburgban (Regedén) két évi fegyverszünet köttetett, melynek értelmében Frigyes egyelőre megtartotta a birtokában levő koronát és a kezei között levő magyarországi városokat, Győr kivételével, amelyet Ágoston püspöknek 3000 forint váltság ellenében átadni köteles. Egyben elhatároztatott, hogy az állandó béke megkötése érdekében a pápai legátus elnöklete alatt november 11-én új tárgyalások kezdődnek majd.[8] Azonban Frigyes, mint rendesen, most is húzta-halasztotta a dolgot, míg végre az 1448 május havában tartott országgyűlés kimondotta, hogy követséget többé Frigyeshez nem küld, ellenben ha ő békét kiván, küldje el ő a maga követeit Budára.

Hogy Hunyadinak, aki minden idejét és erejét a törökökkel való újabb leszámolásra akarta fordítani, a béke létrejötte nagyon is szívén feküldt, az sok minden egyéb jelenségen kívül minden kétséget kizárólag kitünik 1448 június 3-án Carvajal bíbornokhoz intézett következő leveléből:[9] „Mi, – így hangzik a Zrednai által fogalmazott levél idevonatkozó része – miután eleddig oly sok igazságtalanságot és erőszakot szenvedtünk, immár az ellenkezéseket, az alkudozások gyakori halasztását, a mesterséges kifogásokat és a ravasz fentartásokat meguntuk. Végre itt az ideje, hogy a sérelmeknek és az alkudozásoknak végét ne csak reméljük, hanem tényleg el is érjük. Óhajtjuk, hogy Főtisztelendőséged a római király egyenes, őszinte és határozott akaratát magával hozva, jelenjen meg körünkben, ahol a szellemeket hajlandóbbaknak fogja találni a békére, mint a háborúra s így a már gyakran tárgyalás alá vett ügy végre további halogatás nélkül elintézhető. Senki a békét annyira nem óhajtja, mint én; a hazát oly sok év óta szüntelenül szorongató vad ellenség ellen megteendő készületek valóban őszintén a szívemen fekszenek. Újra fenyegeti ez az ország határait; azért siessen és végezze be az elkezdett és oly soká halogatott munkát, hogy az ozmánok ellen valahára paizs helyett kardot is lehessen használni. Ha ezt az ügyet sikerül befejeznünk, akkor én is azoknak a feladatoknak szentelhetem mgamat, amelyeket a kereszténység és országunk javára megoldani nemcsak kötelességem, hanem hő vágyam is.”

Carvajal bíbornok június második felében el is jött Budára, de Frigyes most sem hagyván fel merev magatartásával, a végleges békéből most sem lett semmi. Ugyanekkor V. Miklós pápa, hogy Hunyadi iránti jóindulatát közvetlenül is kifejezze, őt a hercegi címmel tüntette ki és egy arany láncról függő mellkeresztet küldött neki. Hunyadi azonban sohasem élt ezzel a címmel, a keresztet pedig a gyulafehérvári káptalannak ajándékozta. Egyben „a dicsőséget hazafiúi nagy tettekben, nem pedig címekben kereső hős”, amidőn a megtiszteltetésért levélben[10] köszönetet mondott, a kellő illendőséggel bár, de tudomására hozta a pápának, hogy ő a kereszténység fejétől hazája megmentésére és a kereszténység ellenségének megtörésére segítséget, nem pedig a maga részére kitüntetést várt. „Ha szentséged – így szól a levél – személyemet és személyemben a kereszténység ügyét meg akarja tisztelni, ám valósítsa meg azt, amire bennem reménységet ébresztett.”

De nemcsak a pápa, hanem az összes külföldi fejedelmek részéről is csalódás érte Hunyadit, aki minden gondját állandóan a török ellen intézendő hadjárat előkészületeire fordította. Alfonz, Aragonia és mindkét Szilicia királyához Frangepán István követét, Velencéhez, Genuához és más európai udvarokba szintén egy-egy bizalmas emberét küldte a kormányzó, azoktól csapatokat, hajókat és pénzt kérvén, de ezek mindenünnen csak szép szavakkal tértek vissza. Alfonz király legalább azzal vélt reá háramlott feladatának és kötelességének eleget tenni, hogy három remek nápolyi paripát küldött ajándékba az újabb török háborúba készülő kormányzónak.[11]

Azonban e sok csalódás sem volt képes Hunyadit annyira elkedvetleníteni, hogy a már elhatározott újabb török háború eszméjét elejtse. E szándékának végrehajtására az időpont annyira kedvezőnek mutatkozott, miután Murád újabban legfőbb gondját a gyülölt Kastrióta György leigázására fordította. Utóbbi ellen a szultán 1447 tavaszán 60.000 lovassal és 40.000 janicsárral Albániába vonult és habár több hónapi ottartózkodás után az országot alaposan elpusztítania és több erősségen kívül Dibrát és Svetigradot is bevennie sikerült, a tartomány fővárosával, Krójával szemben sehogy sem boldogult. Ezért a ruméliai pasát 30.000 emberrel továbbra is Albániában Krója körülzárásának további fentartására visszahagyván, ő maga késő ősszel új erők gyűjtésére, amelyekkel a jövő évben hadviselését Kasztrióta ellen folytatni és Króját minden áron bevenni szándékozott, Drinápolyba tért vissza.[12] Ezt az alkalmat, amidőn Murád úgyszólván egész erejével Albániában kétségbeesett harcát vívja majd Skander béggel vagyis Kasztriótával, akarta Hunyadi felhasználni arra, hogy halálos ellenségét hátba támadva, azt döntőleg megverje, miáltal Kasztriótának, mint egyik leghűbb szövetségesének is a köteles támogatást, tőle telhető legnagyobb mértékben nyujtani vélte.

Látván, hogy a külföldtől segítségre nem számíthat, benn az orságban szinte emberfeletti erőlködést és tevékenységet fejtett ki Hunyadi, hogy 1448-ban egy minél hatalmasabb és minél jobban felszerelt sereg élén jelenhessen meg a küzdőtéren. Külön figyelmet és nagy gondot fordított arra, hogy kellő számú tüzérség felett is rendelkezzék, miből kifolyólag az országban levő összes ágyukat összeszedette, kiigazíttatta és Budára szállíttatta.[13]

Ámde terveinek megvalósítása közben saját országában is nem csekély akadályokra bukkant. Az előkészületekhez és a háború megindításához magának a törvényes felhatalmazást is biztosítani akarván, Hunyadi 1448 május havára Budára országgyűlést hívott össze.[14] De mivel köztudomásúvá vált, hogy a török egyelőre minden igyekezetét Albánia meghódítására fordítja s így részéről most közvetlen veszély nem fenyegeti az országot, az országgyűlés nem azzal a buzgalommal karolta fel Hunyadi előterjesztéseit, mint ahogyan ő azt remélte. Általános fölkelésről, miután a tervezett háború támadó, nem pedig védelmi volt, ezúttal szó sem lehetett s így Hunyadi elsősorban csak a főpapokat s a főurakat szólította fel, hogy dandáraikat készenlétbe helyezzék, a nemességet pedig önkéntes csatlakozásra, vagy legalább tetemesebb pénzsegély nyújtására igyekezett rábírni. Ekkor aztán kiderült, hogy a nagy többség léha közönnyel nézte a nagy férfiúnak a közjóra irányult törekvéseit, mert mindössze csak néhányan, ezek között Pelsőczi Imre erdélyi vajda és testvére László, Marczali Imre, Szécsi Tamás, Thallóczy Ferenc, Rozgonyi Rajnald, Losonczy Benedek, Bánffi István, Székely János a kormányzó unokaöccse és Tótország (a későbbi Horvátország) bánja, Csáki György, Szécsi Imre és László és még néhány főúr és nemes ajánlkozott a hadjáratban való részvételre,[15] a többiek pedig a Frigyessel még mindig nem tisztázott viszonyban és Giskra mindjobban felszínre kerülő újabb mozgolódásaiban és féktelenségeiben alkalmas ürügyet találtak az otthon maradás szükségének hangoztatására. De voltak ennél még szomorúbb tünetek is. Cillei Ulrik, a kormányzó iránt táplált személyes gyűlölet és irigység által ösztönözve, nemcsak mindent megtett, hogy Hunyadi kormányzói tisztét megnehezítse, micélból alattomban folyton izgatta a tótországi rendeket, hogy ne az ország által megválasztott Székelyt, hanem őt ismerjék el bánul és Csupor Demeter ellenében is állandóan Zolio Benedeket támogatta a zágrábi püspöki szék megtartásában, – hanem állítólag Hunyadi szándékát és tervét is elárulta Murád szultánnak.[16] Osztozott vele ebben az árulásban rokona, Brankovics György, a szerb vajda is, aki nemcsak megtagadta a Hunyadi által kért támogatást, hanem épúgy mint Cillei, ő is a kormányzó összes előkészületeiről állandóan tájékoztatta a szultánt.[17] Ezért a kormányzó a 82 éves izgága embert összes magyarországi birtokainak elvételével büntette meg.

E sok nehézség ellenére Hunyadi rendületlenül kitartott eredeti elhatározása, az 1448. évben megindítandó török háború eszméje mellett és mint az egyik kútfő is hangsúlyozza,[18] reménye már csak azért sem volt alaptalan, mivel nagyon jól tudta, hogy az eleinte oly gyönyörűen indult várnai csatában a végleges sikert is az ellenség nagy túlereje ellenére csupán az oláh hadak engedetlensége és a lengyelek irigységén alapuló rossz tanácsa hiusította meg.

[1] Kovachich, Suppl. ad Vestig. Comit., II. 50.

[2] Horváth Mihály, Magyarország történelme III., 16.

[3] Lásd a 179. oldalon.

[4] Lásd a 162. oldalon.

[5] Gróf Teleki id. m. II., 38.

[6] E levelek eredetije a bécsi titkos levéltárban.

[7] Gudenus, Cod. Dipl. Anecd. IV., 290. – Dumont, Corps Diplom. I., 152. – Gobellinus, Commentarii Pii II., I., 11. – Leibnitz, Cod. Jur. Gent. Dipl. I., 391. – Lünig, Reichs-Archiv XX., 310.

[8] Chmel, Materialien zur österreichischen Geschichte, I., 238. – Chmel, Regesta Fridr. IV., 2283. és 2284. – Kollár, Anal. Vindob. II., 1292. – Pray, Annal. III. 59. – Katona id. m. VI. 540.

[9] Joh. de Zredna, Epist. XXVIII., Schwandtnernél, II. 44.

[10] Az 1448. május 29-én kelt levél, Schwandtnernél, 33. szám alatt.

[11] Ivanics, Schwandtnernél, II. 45.

[12] Marinus Barlettus id. m. 68. – Fessler id. m. IV., 670.

[13] Lásd a kormányzónak 1448. június 19-én Pozsony városához intézett rendeletét Gróf Teleki id. munkájában X. köt. CX. szám alatt.

[14] Gróf Teleki id. m. II., 61.

[15] Horváth Mihály, Magyarország történelme, III., 20.

[16] Chronik der Grafen von Cilly, Hahnnál II., 710.

[17] Bonfinius id. m. VII., 470. – Aeneas Sylvius id. m., Frehernél, II., 49. – Chalkokondylasz id. m. VII., 146.

[18] Chalkokondylasz id. m. VII., 147.