Az oláhországi megtorló hadjárat terve kétségtelenül Hunyadi agyában fogamzott meg. Személyi és országos tekintetek voltak ennél a krónikák tanusága szerint a főindító okok; s bár ezeket elég döntő súllyal bíróknak tekinthetjük, én a magam részéről még sem zárkózhatom el annak kijelentésétől, hogy ez a hadjárat, a legenyhébb szavakkal élve, időszerűtlen és nem is egészen igazságos alapokon nyugvó volt. Sokkal fontosabb, a nemzet sorsát érintő életbevágó kérdésekről volt most szó, első sorban arról, hogy a Várnánál szenvedett csorba kiköszörültessék, s így amellett, hogy kár volt minden emberéletért, amely az elhatározott büntető expedició révén mellékcélokra pocsékoltatott el, nagy hiba volt az azzal karöltve járó ama következmény is, hogy az oláh vajda megtámadása által Hunyadi és az ország egy volt barát és szövetséges helyett egy újabb kérlelhetetlen ellenséget szerzett magának. E mellett nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy Vlád Drakul volt eddig az egyedüli szövetséges, aki kötelezettségének a köteles segélycsapatok kiállítása tekintetében mindig legpontosabban megfelelt; ő sohasem fukarkodott, hanem minden alkalommal 4000–6000 harcossal öregbítette a törökök ellen hadbavonuló magyar sereg létszámát és ha az oláh csapatok a várnai csatában elég furcsán, sőt tegyük hozzá, galádul is viselkedtek, arról az otthon levő Vlád Drakul vajmi keveset tehetett. Egyedüli bűne, amely talán valóban crimen laesae majestetis számba ment, az volt, hogy a várnai katasztrófa után hazaigyekvő Hunyadit foglyul ejtette, de miután Vlád Drakul az elkövetett hibát Hunyadinak nemsokára történt szabadonbocsátása által annyira-amennyire jóvátette és a hozzájuttatott felszólításra újból tetemes sereget vezetett a keresztények, illetve Hunyadi táborába, részemről nem látom egészen igazságosnak és oportunusnak vele szemben alkalmazott drákói szigort, mely őt földönfutóvá tette. Még egy furcsa mellékíze is van ennek az egész dolognak, és ez az, hogy a Vlád Drakul örökébe a fejedelmi székbe helyezett Dán Hunyadi rokona volt, ami némi nepotizmus-színezetet is kölcsönöz Hunyadi eljárásának. Másrészt azonban tagadhatatlan, hogy Dánnak a fejedelmi székbe és ősi jogaiba való visszaültetése némileg biztosabb zálogot nyújtott arra nézve, hogy Oláhországot az ozmánok elleni küzdelemben a jövőben még inkább, mnt eddig megbízható szövetségestársnak lehet majd tekinteni. Ámde viszont azzal is tisztában lehetett mindenki, hogy az elüzetése után magát végkép a törökök karjaiba dobott Vlád Drakul sokat, végtelen sokat árthat az ország ügyének, mert ha Vlád Drakul mint barát megbizhatatlansága miatt túlsokat nem is ért, de mint kimondott ellenség nagyon is sokat nyomhatott a latba.

Még szembetűnőbbé válik a Vlád Drakullal szemben elhirtelenkedve elkövetett viszonylagos igazságtalanság, ha meggondoljuk, hogy Brankovics szerb deszpotával szemben, aki az utóbbi időben követett magatartása által a legeklatánsabban a keresztény és a magyar ügy árulójává vált, Hunyadi és az országos tanács mindennemű megtorló intézkedés végrehajtásától eltekintett. A harag és bosszú mindig rossz tanácsadó volt; nagy kár, hogy a jellem, igazságérzet és helyes cselekedetek tekintetében kortársait messze felülmuló Hunyadink ezúttal kissé túlságosan befolyásoltatta magát személyes tekintetek által s így csakhamar ő is rabjává vált a fenti, mindenkit csak rosszra csábító gyarló emberi érzéseknek. Ki kell azonban jelentenem, hogy mindezeket a némileg szemrehányás színében feltűnő szavakat igazságérzetem, illetve a pártatlan igazságosztás vágya sugalmazta, mi mellett teljes meggyőződésben vagyok afelől, hogy ez a kritika alig von le valamit nemzeti nagy hősünk igazi nagyságából.

Egyébként az elhatározott támadó műveletet Hunyadi a nála megszokott eréllyel, gyorsasággal és főlényes hadvezetési képességgel hajtotta végre, úgy hogy mire az oláh vajda az őt fenyegető veszély tudatára ébredt, már késő volt s így már nem tudta az őt fenyegető katasztrófát kikerülni.