A várnai haditanács legjellegzetesebb tüneteinek egyike, hogy a pápai követ, aki eddig a legféktelenebb támadólagos szellemtől áthatva, következetesen és szünet nélkül a leggyorsabb offenziva szószólója volt, most, a török fősereg közellétének hírére nyomban a legpasszívabb magatartás, a szekérvárba való zárkózás propagálójává lesz. De ezen nem is nagyon csodálkozhatunk, mert rendszerint úgy szokott az lenni, ha katonai dolgokhoz nem igen értő egyéniség, aminőnek kétségkívül Julián bíbornokot is tekintenünk kell, válik a hadműveletek és csaták vezetése tekintetében a hadsereg vezetőségénél hangadóvá. És az édesszájú, ügyes szónok íme most is egy csapásra maga, szinte képtelenséggel határos véleményének táborába tereli a királytól kezdve majdnem az összes mértékadó egyéniségeket és úgyszólván csak Hunyadi volt az egyedüli, akit a bíbornok szemfényvesztő szónoklata megtéveszteni nem volt képes és akinek a legbensőbb meggyőződés hangján előadott és katonai tekintetben kiválóan helyes okfejtése előtt végre mégis az egész társaságnak meg kellett hajolnia. De azért úgylátszik, hogy a két különböző vélemény, de talán legfőkép az ellenség meglepő s ezért a legnagyobb mértékben lesújtólag ható hadműveleteinek és túlerejének hatása alatt még sem tudott egy minden tekintetben erőteljes, a teljes sikert egyedül garantáló elhatározás, a kíméletlen támadólagos fellépés gondolata kialakúlni, pedig ez lett volna egyedül alkalmas arra, hogy az eddigi hibás vezetés folytán keletkezett, szinte megfejthetetlennek látszó gordiusi csomó egy csapással ketté vágassék. E helyett egy kompromisszumos elhatározásféle lett a tanácskozás eredménye, mely a küszöbön álló s immár elkerülhetetlenné vált csatának sajnos nem egységes, erőteljes ellentámadással, hanem csak támadólagos visszavágásokkal kapcsolatos, alapjában véve azonban tisztán védőleges alapgondolaton nyugvó színezetet kölcsönzött. Pedig egy a Hunyadiéhoz hasonló kaliberű, remekebbnél remekebb haditettekre viszatekintő hadvezér még a jelen, felette kedvezőtleneknek látszó viszonyok között is, igen könnyen nagyra, merészre, a szemben álló túlerős ellenség megtámadására is határozhatta volna el magát.

Ennek a meglehetősen erőtlen alapgondolatú elhatározásnak, nemkülönben a várnai völgymeder meglehetősen széles voltának s végül a saját felállítást átkarolással fenyegető ellenséges túlerőnek volt a következménye, hogy Hunyadi a sereget úgyszólván csak egy harcvonalban állította csatarendbe, mert az oláhokat csak bizalom híjján, kényszerűségből állította a második vonalba. Ez a sekélymélységű, erőtlen harcfelállítás egységes, erőteljes ellenséges támadás esetén igen könnyen nemcsak megbosszúlhatta volna magát, hanem háttal a közeli tengernek támaszkodott állapotban, határozottan katasztrófálissá is válhatott volna.

Ilyenformán a Hunyadi által választott, illetve inkább a viszonyok által ráerőszakolt állást egyáltalában nem nevezhetjük előnyösnek. Legszembetűnőbb hátrányai voltak: annak a sereg létszámához viszonyítva túlnagy, mintegy 4000 lépésnyi kiterjedése, a tengernek közelléte és a jobbszárnynak illetve oldalnak fedett megközelíthetése s ennek folytán ellenséges szárny- és oldaltámadás által való nagyfokú veszélyeztetése. Egyedüli előnyének a Devinai tó és az azt környező mocsarak által nyújtott jó balszárnytámaszt tekinthetjük, valamint azt, hogy az állás előterepe lovasharcra kiválóan alkalmasnak minősíthető, de ez mindkét félre egyformán kedvezően esett a latba.

A jobbszárny előnytelen fekvését Hunyadi annak mérsékelt visszakanyarításával igyekezett lehetőleg paralizálni, miáltal az egész csatafelállítás kissé görbült, szarvszerű alakot nyert. Arra a kérdésre, hogy nem-e lett volna célszerű a jobbszárnyat az előtte és oldalt fekvő magaslatokra feltolni, erre nézve megjegyezhetjük, hogy ez azért nem lett volna előnyös, mert ezáltal a már amúgyis túl nagynak nevezhető kiterjedés még jobban megnyúlt volna, ami az arc-, illetve csatavonal ellenálló képességének még további csökkenését vonta volna maga után s azonkívül ezáltal a jobb szárny csapatjai oly terepre jutottak volna, amely szakadékos-dombos és fedett alakulatánál fogva kevésbé, vagy talán egyáltalában nem felelt volna meg a nagyrészt nehéz vasas lovasságból álló keresztény sereg megszokott s inkább a nyílt és elgfeljebb lapályos területet kedvelő hadakozási módjának.[1] Ez volt az egyik oka annak is, hogy Thallóczy- és Rozgonyiék az ellenük a nevezett magaslatokon át támadásra induló ellenséget nyugodtan hagyták a lapályba lejutni s csak akkor mentek át ellene ellentámadásba. Ezáltal a magyarok elérték azt, amit akartak; míg a támadó ellenség sorai az egyenetlen terepen való áthatolás közben meglehetősen meglazultak s így az összecsapásig lökőerejük felette sokat vesztett eredeti intenzitásából, addig a teljesen zárt magyar hadsorok pihenten és főlényes lökőerővel vethették rá magukat az úgyszólván vesztükbe rohanó azapokra és akindzsikra, akik lényeges számbeli túlerejük ellenére csakhamar vissza is vettetnek. Ugyanezt a taktikát, a közelrejutást engedő fortélyt alkalmaztak különben a magyar jobb szárny is, még pedig szintén a legjobb eredménnyel. Ezek szerint tehát Hunyadit semmikép sem hibáztathatjuk azért, hogy nehézfajtájú jobbszárnyát a többször említett magaslatokra fel nem tolta, hanem igenis ugyanazt kellett volna tennie, amit a szultán tett, hogy t. i. oda könnyű irreguláris csapatjait tolta előre. Hunyadinak e célra a könnyű lovassághoz soroló bandériális alakulások egy része, vagy az oláhok állottak rendelkezésére, csakhogy az előbbiek kivezénylése által a csatarendnek különben is hosszúra nyult arcvonala még gyengébbé vált volna, utóbbiakat pedig úgylátszik nem tartotta elég megbízhatóknak ily önálló feladat megoldására.

Ha valamit szemére vethetünk Hunyadinak, akkor ez az, hogy habár ő sokkal előbb készült el seregének csatarendbe való állításával, mint a törökök, ő az ebből származó előnyt nem használta ki a még készületlen ellenség egységes, erőteljes megtámadására, mely esetben a várnai csata napja alighanem a magyar seregek egyik legremekebb, leggyönyörűbb sikerét és győzelmét jelenthette volna. De éppen ennek az egyeséges vezetésnek mint a csatavezetés egyik legfontosabb tényezőjének a hiánya jellemzi a várnai csatában mindkét fél legfelsőbb hadvezetését, minek folytán az egész csata nem áll egyébből, mint egyes, helyileg és időben egymástól úgyszólván teljesen különálló harcepizódok tömkelegéből, amelyeknek során a törököknek mindent elnyomó ötszörös túlereje egyáltalában nem érvényesülhetett, Hunyadinak hadvezéri lángesze, harcratermettsége és vezetési képessége pedig, bár az egyes harcepizódokban remekül beválik, de a végső siker kivívása tekintetében egy kis véletlen, a lengyel urak irígysége, hiúsága és a vakmerőségig bátor ifjú király könnyen lángra lobbanó hajlama folytán döntő súllyal még sem esik a mérleg serpenyőjébe. Másrészt ahhoz is alig férhet kétség, hogy ugyancsak egységes és energikusabb csatavezetés mellett Murád a keresztény sereget teljesen a tengerbe szoríthatta volna, úgyhogy abból tán még hírmondónak is alig maradt volna valaki, így pedig inkább a szerencsés véletlennek, mint a maga érdemének tekinthette, hogy végeredményben az utolsó pillanatig, sőt még a csata eldöntése után is sokáig kétesnek tartott győzelem az ő és nem a keresztény sereg zászlóihoz szegődött. Mindezek alapján joggal mondhatjuk, hogy Murád mint sztratéga a várnai hadjárat folyamán kifejtett tevékenysége nyomán elsőrendű csillagként fénylik az ozmán hadvezérek elég tekintélyes számú sokaságában, ellenben mint taktikus, mint csapatvezető, épúgy mint eddig, úgy itt Várnánál sem üti meg még a középszerűség mértékét sem.

Hunyadinak a saját jobb- és balszárnya harcába való beavatkozása ép a legkritikusabb pillanatban, amidőn annak sorsa egy-egy hajszálon függött, valóban kiválóan helyes ítélő- és mesteri vezetői képességet árul el, azért én a magam részéről mégis azt mondom, hogy kár volt Hunyadinak és a királynak a Karadsa-csoport megverése után a szekérvár tájékán még mindig folyó jelentéktelen harc végleges eldöntése céljából oda visszatérni. Ha Hunyadi és a király akkor egyesült erővel a janicsárokra és a szpahikra vetik magukat, azok aligha bírták volna ki az őket ért veszedelmes oldal- és háttámadást, hanem rövid küzdelem után alighanem szintén halomra döntve, ugyancsak futásban kerestek volna menedéket, aminek folytán aztán a csata sorsa végkép a keresztény sereg javára dölt volna el. Nincs kizárva, hogy az oláhok rablási vágyán alapuló engedetlensége s a szétszórt arany- és ezüstpénzek nyomán támadt rendetlenség volt oka annak, hogy Hunyadi és a király ennek a végtelen kedvező pillanatnak a kiaknázását elmulasztották és főkép az oláhok önkényes eltávozása folytán alaposan megfogyott erejükkel visszahúzódva, azt alárendeltebb célok elérésére, a már különben is erősen megviselt irreguláris török csapatok végleges visszaverésére használták fel, amiáltal azonban csak részleges, nem pedig döntő siker volt elérhető. Ha ebben a sorsdöntő pillanatban Hunyadi és a király visszafordulása helyett ezeknek merész közbevágása a janicsárok és szpáhik oldalába és hátába és egyidejüleg a keresztény balszárny erőteljes támadása következik be a még mindig helyén álló európai török lovasság ellen (lásd a csata harmadik mozzanatát a X/6–c. számú mellékleten), akkor alig férhet hozzá kétség, hogy a végleges döntés már most következett volna be, még pedig majdnem százszázalékos biztonsággal a keresztény sereg javára. De a végzet másként akarta; a kedvező pillanat kiaknázása elmulasztatván, a biztos győzelem nemsokára a legrettenetesebb csatavesztésnek adott helyet, a sokkal jobb sorsra érdemes, országa és az egész kereszténység javát kiválóan szívén viselő ifjú király életét is áldozatul követelvén.

Természetes, hogy az akkori babonás időben rossz omen számba ment, hogy a csatát megelőzőleg keletkezett szélvihar egynek kivételével az összes magyar zászlókat összetörte, hogy a király sisakja öltözködéskor az apród vigyázatlansága folytán a földre esett, hogy Ulászló lova felüléskor megbokrosodott stb., ami különösen rosszúl eshetett a bal lábán keletkezett tályog által sanyargatott uralkodónak. Azonban mi már régen túl lévén a babonás korszakokon, bűnbánólag be kell hogy valljuk, miszerint a várnai tragédiát, sok minden más, általunk a kellő helyen kiemelt hibától eltekintve, elsősorban Ulászló meggondolatlan, vakmerő halálugrása idézte elő, mely a legkisebb sikernek még a látszatát is nélkülözte. Ez a meggondolatlan cselekedet kivette a már-már kivívott fényes győzelmet az ép másutt tartózkodó felelős fővezér kezéből és úgyszólván percek alatt megsemmisítette a nap folyamán kivívott részleges sikerek révén mindig nagyobb valószínűséggel végső és megdönthetetlen stádiumba jutó teljes győzelmet.[2]

Az ellenfelek magatartására nézve meg kell jegyeznünk, hogy amidőn az egyes csoportok egymásra rontottak, a harc mindkét részről bámulatos eréllyel és szívóssággal vivatott, aminek legjobb jele a sok elesett, mely ezrivel födte a csata elnémulása után a csatateret. Különösen kiemelendő a keresztény nehéz vasas lovasok fölénye, kivált a könnyű fegyverzetű török irreguláris csapatok felett. Az oldaltámadás nagy erkölcsi és fizikai hatása – Karadsa, Hunyadi oldalozó közbelépése – ezúttal is kétségbevonhatatlanul szemünkbe ötlik. Érdemes a felemlítésre továbbá, hogy a magyar hosszú lándzsák mennyire beváltak; a gomolyaggá összeállt magyarok előretartott lándzsáival szemben a többszörös túlerőben levő ellenség tehetetlennek érzi magát. Még tanulságosabb volt a csatának az a tünete, hogy a lovasság a janicsárokkal, vagyis a gyalogsággal felvett harcban úgy mint az eddigi harcokban, ezúttal is a rövidebbet húzta; különösen kitűnik ez, ha valónak elfogadjuk ama írók leírását, akik úgy tüntetik fel a dolgot, hogy a csata utolsó fázisa, a janicsárok és a keresztény lovasok közötti harc számra nézve majdnem egyenlő erejű csapatok elkeseredett, nemcsak pillanatnyi, hanem hosszabb tartamú, Hunyadi részvételével keményen vívott haláltusája volt.

Hogy a királyt a hozzá legközelebb álló saját meghitt tanácsadói, a lengyel vitézek késztették a maroknyi csapattal végrehajtott túlvakmerő támadás végrehajtására, az a kútfők egybehangzó leírása nyomán kétségkizárólag megállapított ténynek vehető. A lengyel vitézek szájába adott szavakat természetesen megint nem szabad szószerint venni,[3] de kétségtelen, hogy azok hűen tükröztetik vissza az egyébként is hiú és irígy lengyel vitézek nem minden emberi gyarlóságtól ment érzelmeit. Csakis e beszédeknek tulajdonítható Ulászlónak ezeket követő, meglehetős könnyelműséggel, az egész rendelkezésre álló és kéznél levő seregrészek helyett csupán egy maroknyi csapattal véghez vitt halálugrása, illetve halál-lovaglása (Todesritt), ahogy az ily merész műveleteket a németek később elkeresztelték.

A másik két fegyvernem, a gyalogság magatartásáról a következőket jegyezhetjük meg: A török irreguláris gyalogság, az azapok, mindjárt a csata bevezetésénél meglehetősen fontos szerephez jutottak: az átszeldelt, fedett hegyes vidéken ők haladtak az élen, hogy az őket követő akindzsikat e nehézkes s lovasság alkalmazására kevésbé alkalmas terepen megvédjék, biztosítsák, majd hogy azokkal együtt a felderítésnél közreműködjenek, s végül, hogy azok harcát nyilazásukkal bevezzék. Ez a török irreguláris gyalogság nagyjában meg is felelt a rábizott feladatnak, anélkül, hogy eközben alkalma lett volna valami rendkívülit produkálni. Ellenben a janicsárok, mint a török sereg egyik legkiválóbb csapata és mint a szultán legmegbízhatóbb támaszai ezúttal is döntő befolyást gyakoroltak a csata végső kimenetelére. A keresztény sereg gyalogsága, ha közreműködött is a szekértábor körül vívott harcokban, már aránylag csekély számánál fogva is, fontosabb szerephez nem igen juthatott.

A török tüzérség működéséről a kútfők egyáltalában nem tesznek említést. Egyébként a tüzérség és a lövőfegyverek ebben az időben még nem is voltak általánosan elterjedve, a tüzérség pedig kezdetleges fejlődési fokánál fogva külön fegyvernem gyanánt még nem is jöhetett számításba. A lövegek mozgó lövegtalpakkal nem bírván, azok menetek előtt kocsikon szállíttattak, ütközetben pedig faállványra a földre tétetvén, helyükről csak nehezen voltak elmozdíthatók.[4] Ezért Hunyadi úgy tüzérségét, mint gyalogságát – a szekérvárral együtt kiegészítő, támogató harcelem gyanánt – a sereg oldalának és hátának biztosítására használja fel, még pedig felette ügyes és tanulságos módon. Ez a szekérvár a mindjárt kezdetben nagy szorongattatásnak kitett keresztény jobbszárnynak kétségkívül igen jó szolgálatot tett, már csak azért is, hogy gyülekező menedékhelyül szolgált a harcban kifáradt s onnan menekülni kényszerült keresztény osztagoknak még akkor is, amikor a csata színhelyén, a tulajdonképpeni harcmezőn már minden el volt veszve.[5]

Igaz, hogy a várnai csatavesztés közvetlenül hosszantartó megaláztatást, miután Hunyadi lángesze és erős keze hamarosan kiköszörülte az itt szenvedett csorbát, nem volt maga után, de azért közvetve mégis nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az ozmán hatalom még oly hosszú ideig ólomsúllyal nehezedett rá az egész európai kereszténységre, elsősorban pedig az általa utóbb teljesen porba tiport szegény szerencsétlen Magyarországra. A legszomorúbb pedig a dologban az, hogy nekünk magyaroknak is nyiltan be kell vallanunk, miszerint ez a szerencsétlen hadjárat se politikailag, se katonailag kellőleg előkészítve nem volt és hogy az azonkívül esküszegésen alapulván, egyszersmind minden erkölcsi jogosúltságnak is híjján volt.

Végül a várnai hadjárat és a várnai csata döntő fontosságának plausibilissé tétele érdekében befejezésül ideiktatom Rónai Horváth alábbi összefoglaló megjegyzéseit, amelyekkel minden tekintetben magam is egyetértek. „A magyar hadtörténelem lapjain – írja Rónai Horváth[6] – fényes győzelmek és gyászos szerencsétlenségek szakadatlan láncolatban követik egymást: az utóbbiak közt a Várna mellett vívott csata egyike a legnagyobbaknak s legjelentékenyebbeknek, mert az ozmán hatalomnak Európában való megszilárdulását elősegítette s így a mohácsi vész után hazánkra nehezedett török uralomnak bevezetője és szülőoka volt. – A csata e nagy jelentősége ellenére a magyar történetírás a várnai eseményekkel aránylag keveset foglalkozik, sőt számosan vannak, kik a várnai csata döntő jelentőségét egyenesen tagadásba veszik s azt csak mint egy hazánkat ért kisebb balesetet tüntetik fel, melynek messzebbre ható következménye nem volt. – Azért mert a török hadak patái a várnai csata után közvetlenül hazánk földét még nem tiporták s mert a gyászos eseményt a török invasio nyomban nem követte, a rövidlátók azt mondják, hogy a várnai csata nem volt döntő fontosságú; elfeledik, hogy a várnai csata után négy év mulva a rigómezei csata, további öt év mulva pedig Konstantinápoly bevétele következett, mellyel a keleti császárság megdöntése és Balkán félszigetnek az ozmanli által való meghódítása befejezve volt; lehet-e kétség az iránt, hogy a török hatalom megalapításának és megszilárdításának alapköve Várnánál tétetett le? – A Balkán-népek után a magyarokra került a sor; már három évre Konstantinápoly bevétele után II. Mohamed szultán megteszi az első kisérletet a török hatalmi kör kitágítására, az első lépést Magyarország meghódítására; jó szerencse, hogy még élt Hunyadi, ki a fenyegető veszélyt egyelőre elhárította, még nagyobb szerencse, hogy nagy fiában a magyar nemzet oly uralkodót nyert, ki az ozmán uralom hódító kisérleteit vas kézzel feltartóztatni, támadásait egy jelesen szervezett és harcedzett sereggel visszautasítani tudta. – Magyarország meghódításának eszméje azonban a török uralkodók politikájából ki nem törültetett, sőt hagyománykép szállott egyik szultánról a másikra, s midőn az idők e hódításra kedvezőbbé váltak, a török uralkodók legjelesebbike, a nagy Szulejmán, az eszme kivételével nem is késett; a mohácsi gyászmezőn betelt végzet, mely a várnai csata óta Magyarország fölött lebegett. – Hogy mily nagy jelentőséget tulajdonítottak a törökök a várnai csatának, kitűnik abból, hogy Murád a győzelmet az egész birodalomban kihirdetni rendelte s azt, mint az egész kereszténység fölött kivívott diadalt ünnepelte”.

[1] Ezért én a magam részéről teljesen elvetendőnek tartom Rónai Horváthnak (A várnai csata, Hadt. Közl. 1888. évf. 286. és 292. old.) ama eszmemenetét, hogy jó lett volna, ha Hunyadi a csatát megelőző éjjelen egész seregét ezekre a magaslatokra vezette volna fel s ott állította volna fel őket csatarendbe. Ez csak mostani szemszögből tekintve, az újabbkori taktikai nézetek alapulvétele mellett látszik megfelelőnek, de az akkori hadvezéreknek, a taktika és sztratégia akkori álláspontja nyomán, feltétlenül másként kellett gondolkozniok.

[2] Nem hagyhatjuk felemlítés nélkül, hogy Dlugoss id. m. 807. és Aeneas Sylvius, Europa V., 399. egyenesen Hunyadinak tulajdonítják a csata szerencsétlen kimenetelét, őt féltékenységgel és a csatamező gyáva elhagyásával vádolván. Dlugoss ugyanis többek között azt mondja, hogy: Wladislaus rex poterat tamen pugna restitui, poterat Turcus vinci et pelli, si Joannes de Huniad et Hungarorum cohors exemplum ejus secuta pronior ad bonam spem quam ad fugam fuerit. Majd alább „Joannem de Huniad commendatorem et plurimos Hungarorum neque revocavit pudor, neque animavit metus, de deserti regis ignominia notarentur.” Hogy azonban ezeket a szavakat csak a Hunyadi és a magyarok ellen táplált vak gyűlölet sugallta, az kitűnik a többi írók előadásából, amelyek egyike sem tartalmaz ehhez hasonló vádakat, sőt még célzásokat sem.

[3] Lásd erre nézve a III. rész 129. illetve a IV. rész 86. oldalán mondottakat.

[4] Köhler id. m. 67.: „Die Artillerie war bei ihrem damaligen Zustande in Verbindung mit Reiterheeren kaum zu verwenden. Die wenigen Schüsse, die sie bei der Annäherung des Feindes abgeben konnte, waren gewöhnlich ohne alle Wirkung. Ging aber die eigene Kavallerie vor, so war mit der Artillerie gar nichts anzufangen, da sie nicht folgen konnte.”

[5] Köhler id. m. 66.: „Die Wagenburg als seblständiges Streitmittel verdankt ihren Urprung der weitern Entwicklung der Feuerwaffen und kann schon deshalb erst in der ersten Hälfte des 15. Jahrhunderts entstanden sein, sie spielt im Laufe des Jahrhunderts, so lange noch kein gefechtsfähiges Fussvolk vorhanden war, in allen deutschen und in den Kriegen des östlichen Europa eine ausserordentliche Rolle. Hunyadi, obgleich er nur ein Reiterheer befehligte, machte einen geschickten Gebrauch davon, aber noch mehr, er verwandte die Feuerwaffen, wenigstens die Artillerie auch anderweitig in einer ungewöhnlichen, ingeniösen Weise.”

[6] Rónai Horváth Jenő, A várnai csata, Hadt. Közl. 1888. évf. 104. old.