| « Megjegyzések. Elmélkedések. | KEZDŐLAP | Megjegyzések. Elmélkedések. » |
| 10-6. sz. A várnai csata 1444 november 10-én | |
| a) 1. mozzanat | |
| b) 2. mozzanat | |
| c) 3. mozzanat | |
| d) 4. mozzanat | |
| e) 5. mozzanat | |
| f) 6. mozzanat | |
| g) 7. mozzanat |
Az 1444. november 10-én hajnalban megtartott haditanácson nagyjában két vélemény alakult ki: az egyiknek Julián bíbornok volt a szószólója és ez abban állott, hogy mindenekelőtt ki kell kémlelni az ellenség erejét és felállítását, közben pedig a járművekből egy az egész sereget körülvevő s lövegekkel megerősített szekérvár alakíttassék,[1] melyben a sereg magát mindaddig megvonja, amíg a hajóhad megérkezik, melynek megtörténte után a hajós katonák szárazra szállíttatván, vagy a hadsereggel egyesülhetnek, vagy az ellenséget hátban támadhatják meg. Rozgonyi egri püspök, Thallóczy horvát bán és a magyar és lengyel urak nagy része, sőt eleinte a király is, aki ebben az időben egy bal lábán támadt és őt a járásban gátló keléstől igen sokat szenvedett,[2] magukévá tették Julián nézetét, ekkor azonban szót emelt Hunyadi és hosszabb beszédben kimutatta Julián bíbornok javaslatának tarthatatlanságát; kimutatta, hogy a szekérvárban való bezárkózás nem való és nem méltó az olyan sereghez, amely győzelemre törekszik; ez csak oly sereg utolsó menedéke lehet, melyet az ellenség előzetesen már legyőzött;[3] hangsúlyozta továbbá, hogy a tétlen veszteglés oly sereghez, melyet a magyarok királya személyesen vezet és amelynél a pápai követ is jelen van, semmikép se volna méltó, eltekintve attól, hogy az ily tétlenség, amily mértékben csökkentené a keresztény sereg önbizalmát és bátorságát, ép oly mértékben emelné az ozmánokét s miután a fenforgó viszonyok között az ellenséghez ily közel bántatlanul sem előre nyomúlni, sem hátrálni nem lehet, mivel továbbá az ellenség hosszabb feltartóztatásához szükséges lövegekkel és lőszerrel nem rendelkezik és elesége sincs annyi, amely akár a megerődített tábor, akár a város hosszabb védelmezéséhez elegendő volna, s mivel végül a flotta beérkezésére várni hiú ábránd volna, eltekintve attól, hogy annak legénysége gyalog lévén, a lovas sereget nem igen támogathatná, époly kevéssé, mint ahogy a lovas a tengeren nem alkalmazható, – mindezeknél fogva nem marad tehát egyéb hátra, mint az ellenséggel való megütközés, bízva a mindenható segedelmében és a keresztény sereg jó szellemében.[4]
Mindjárt itt jegyezzük meg, hogy Hunyadi a pápához 1445. évi május 11-én intézett levelében bevallja, hogy tévedett, amidőn a haditanácson a visszavonulás lehetetlenségét hangoztatta s ő a megütközést csak azért hangoztatta, „mert szégyelte a megkezdett dolog félbeszakítását s mivel azonkívül ő a győzelmet és legyőzést egyformán nem tekintette dicstelen dolognak és egyszersmind a kegyes vakmerőségnek egy bizonyos foka szállta meg szíveinket”.[5]
Hunyadi beszédének hatása alatt az egész haditanács a megütközés mellett foglalt állást, amihez nagy mértékben hozzájárult az is, hogy a tanácskozás tartama alatt beérkezett jelentések szerint az ozmán sereg már is megkezdte előnyomulását csatarendjének helyreállítása végett.
A megütközés ilyenformán elhatároztatván, a csatarend megalakítása Hunyadira bízatott,[6] azzal a kifejezett szándékkal, hogy a törökök támadását a kijelölendő helyen harcrakészen bevárják.
Mielőtt ezt előadnók, előbb a csatatérről kell néhány szót szólanunk.[7] Ez a gyengén megerődített, Várnától északra fekvő tengerpart, a Várnától nyugatra elterülő, mocsaras partú Devinai tó és az azt északról környező, eleinte enyhén, később elég meredeken emelkedő magaslatok, a Deli Orman déli nyulványai által képezett lapályos, dombos területen fekszik. A Deli Ormannak a Devini tó felé majdnem függélyes irányban lehúzódó, hol keskenyebb, hol szélesebb hegyhátai között északi irányban mindinkább keskenyedő völgyek húzódnak fel. Ezekben és a dombhátakon legnagyobbrészt mívelés alatt álló földek, részben pedig szőlőültetvények, továbbá fás, cserjés részek voltak, melyek a csapatok födött közlekedését nagyban elősegítették.[8] A Devinai tó és a Deli Orman egyik nyúlványa között állította fel Hunyadi a hadsereget ívalakban Várna köré,[9] kissé hátravont és Várnától mintegy 2000 lépésre elhelyezett jobbszárnnyal[10] a bekövetkezendő csatához, mi célból, a balszárnynak a táborból mintegy 1000 lépésnyire előbbre kellett vonúlnia.[11]
A seregnek a törökéhez viszonyított gyenge létszámára és a völgylapály aránylagos széles voltára való tekintettel a csapatoknak több harcvonalban való felállításától el kellett tekinteni és csupán az oláhok helyeztettek tartalékviszonyba a közép mögé, talán azért, mivel Hunyadi az előzmények után nem nagyon bízott bennük.
A csatavonal ilyenformán mintegy 4000 lépésnyi kiterjedésűvé vált, ami a most már alig 20.000 főt számláló lovas sereg számára elég nagynak mondható.[12] A balszárny a Devinai tóban igen jó támaszpontot talált, ellenben a magaslatoknak odatámasztott jobbszárny a levegőben lógott és igen könnyen az ellenség átkarolásának volt kitéve, amire a törökök tapasztalat szerint mindig törekedtek. Ezért húzta Hunyadi a jobb szárnyat kissé hátrább, hogy az észak-déli csapásirányú hegyhátak mentén esetleg előnyomúló ellenséges osztagok ne a csatavonal oldalát érjék, hanem nagyban véve annak szintén arcvonalára bukkanjanak. És ezért helyezett e szárny mögé szekérvárat is, melyben a seregnél levő gyalog csapatokat és a lövegek egy részét állította fel oly célból, hogy a támasz nélküli és megkerülésnek kitett jobb szárny még szilárdabb és biztosabb támaszt nyerjen.[13] A még fönnmaradó lövegek a szekérváron kívül, attól két oldalt oly módon nyertek elhelyezést, hogy azok az ellenség által előnyösen felhasználható megközelítési területeket tűz alá vehessék.[14]
Nehogy a harcoló sereg állománya még jobban csökkentessék, a várnai és galatai erdők megszállása a keresztény lakosságnak tétetett feladatává, ami aztán azzal a hátránnyal járt, hogy utóbb azokba a menekülő csapatok sem nyertek bebocsáttatást.[15]
A rendelkezésre álló adatok egybevetése nyomán a magyar sereg fölállítása minden valószínűség szerint következőleg nézett ki:
A Devinai tóra támaszkodó és valószínűleg Hunyadi sógora Szilágyi Mihály parancsnoksága alatt álló balszárnyon a Hunyadi János által Erdélyből hozott lovasok 5 bandériumban állottak fel. E csapatok számereje mintegy 5000 emberre tehető.[16]
A középen a király magyar és lengyel házi csapatai és zsoldosai állottak a nagy királyi zászlóval két bandériumba alakulva, melyek mindegyike 2000 lovasból állott. Az egyiket Báthory István, a másikat Losonczi Bánffy László (Beheim szerint „Latschan Laslove”) vezette. E bandériumok egyikéhez a nógrádi bandérium csatlakozott a fekete zászlóval.[17] Hogy ki volt az egész középhadnak a parancsnoka, az biztosan meg nem állapítható. Hogy maga a király vagy Hunyadi szerepelt volna középhadparancsnok gyanánt, az nem valószínű; ők mindketten valószínűleg az egész sereg feletti rendelkezési jogot tartották fenn maguknak. Nincs kizárva, sőt valószínű, hogy Hunyadi és a király nem is állottak az első harcvonalban, hanem 500 válogatott vitézzel kissé hátrább, talán az oláhok mögött foglaltak állást. Ide volt beosztva a Szent-György zászló is, mely Báthory István kezeire és vitézségére volt bízva, bár ez más verzió szerint, mint fentebb láttuk, az egyik elsővonalbeli királyi bandérium parancsnoka gyanánt szerepelt.
A jobb szárnyon 5 bandérium volt beosztva a következő sorrendben: a királyi csapatok mellett Herczeg Rafael boszniai püspök, ettől jobbra Rozgonyi Simon egri püspök, majd Thallóczy Ferenc horvát bán bandériumai s végre a legszélső jobbszárnyon egy meredek hegyoldalnak támasztva, Julián bíbornok állott fel keresztes hadával. E mögött jobbra hátul Dominis János nagyváradi püspök bandériuma állott a Szent-László zászló alatt. Dominis állítólag az egész jobbszárnynak volt a parancsnoka[18] s hozzá lengyel csapatok is voltak beosztva Bobritz Leko és Tarnov János parancsnoksága alatt. Némelyek, Callimachus után indúlva, Dominis bandériumát már nem is számítják az első, hanem a második harcvonalhoz. A jobb szárny ereje sem igen haladhatta túl az 5000 embert.
Második harcvonalban a közép mögött, mintegy az egész harcfelállítás tartaléka gyanánt, az oláhok állottak fel, akik most már alighanem valamivel kevesebbet számoltak 4000 főnél s így az egész sereg létszámát 18.000–19.000 főre tehetjük.[19]
Murád szultán mintegy 100.000 főnyi seregét ugyancsak november 10-én következőleg állította Kadikjöjtől északra, a keresztény seregtől 4000–5000 lépésnyi távolságra csatarendbe.
Az első harcvonal jobb szárnyán a török hagyományos szokásnak megfelelően, mely szerint, ha a háború Európában folyt, az európai, ha Ázsiában, akkor az ázsiai lovasságot tették a jobb szárnyra, – az európai lovasság állott Daud pasa ruméliai beglerbég alatt, aki a mult évi veresége miatt a tokati fogságban sinylődő Turuchan basát helyettesítette.[20] Tőle balra, vagyis a harcfelállítás közepén Karadsa anatóliai béglerbég állott a szemfényvesztő pompájú zöld ruhás ázsiai lovassággal,[21] melyet aranyozott kantár és zabla, drágakövekkel kirakott ezüst sisak és kard díszített.[22] A badszárnyon az azapok[23] és az akindsik[24] állottak.[25]
Második harcvonalban a közép mögött, a Murád- és Sandzsak-Tepe táján,[26] a janicsárok állottak fel zárt négyszögalakú tömegben, akiknél Murád szultán is tartózkodott. Végül Harmadik harcvonalban a panicsárok mögött a spahik[27] állottak.
A két ellenséges sereg között egy szelid lejtőjű, száraz, homokos mélyedés terült el, mely a lovas tömegek mozgadozását nem befolyásolta hátrányosan. A törökök balszárnya az előtte levő fás, cserjés dombok által teljesen védve volt a betekintés ellen.
A török sereg elemeit alkotó egyes részek erejére és egyéb jelenségekre nézve a következőket jegyezzük meg: A zsoldos csapatok közül a janicsárok erejét a források 5000–12.000-re teszik.[28] A spahik közül mintegy 3000-en vehettek részt ebben a háborúban s így a várnai csatában is.[29] Az azapok ereje általában 5000 főre tehető, míg az akindzsik erejét Callimachus csak 6000-re, Beheim ellenben 16.000-re teszi s ez utóbbi adatot fogadhatjuk el valószínűbbnek. Az eddig említett alakulások ereje hozzávetőleg 35.000 főt tesz ki s így az európai lovasság számerejét 40.000, az ázsiai lovasságét pedig 30.000 főre téve, megkapjuk a Hunyadi által említett 105.000 embert. Vagy ha a török sereg Várna előtt csak 80.000 főnyi volt, akkor az európai lovasság erejét 25–30.000, az ázsiai lovasság erejét pedig 15–20.000 főre kell redukálnunk.[30]
Míg az európai és ázsiai lovasság nagyobb, tömött sorokban szokott volt harcolni, addig a spahik kisebb térközökkel egymás mellett álló és bizonyos tekintetben önálló csoportokkal hajtották végre a támadást. A janicsárok épúgy mint Nikápolynál, itt is arcvonaluk előtt a földbevert vasdorongokat alkalmazták s azonkívül nagy álló pajzsokat is használtak, amelyekről a nikápolyi csatánál említés nem tétetik ugyan, de nincs kizárva, hogy már ott is alkalmazták őket. Ujdonságszámba megy, hogy a janicsárok arcvonala előtt tevék is voltak.[31] Ezekről nemcsak Chalkokondylasz, hanem Callimachus és Dlugoss is tesz említést, mondván, hogy azok megpillantásakor a király lovai megijedtek és megbokrosodtak. Azonkívül a janicsárok még rögtönzött földhányásokkal és egyéb akadályokkal is védték hadállásukat.
A csatarend helyreállítása után a keresztény sereg, az ellenség támadását bevárandó, három óra hosszat várakozással nyugalomban töltötte idejét, melyet csak egy hirtelen keletkezett vihar szakított félbe, mely a magyar sereg zászlóit – a Szent György zászló kivételével – szétszaggatta, sőt némelyiket, tartóik kezéből kiragadva, össze is törte. Ez a szélvihar is hozzájárult ahhoz, hogy a magyarok nem vették észre, hogy közben az azapok és akindzsik a jobbszárnyuktól északra fekvő magaslatokra tolódtak el. Murád szultán éles szeme hamarosan felismerte a magaslatok fontosságát s így parancsot adott a balszárnyon felvonult irreguláris csapatjainak, hogy az említett magaslatokra lehetőleg észrevétlenül előretolódva, egyelőre csak felderítő tevékenységet fejtsenek ki és harcba csak kiválóan kedvező viszonyok között bocsátkozzanak. Miután a magaslatokról a keresztény seregnek aránylag gyenge ereje felismerhető volt, a török könnyű csapatok, az azápok és akindzsik közös főparancsnoka 10–15.000 főnyi csoportjával a szakadékokat és terepfedezékeket ügyesen kihasználva, megkezdte az előnyomulást a hegygerincen lefelé a keresztény sereg jobb szárnya ellen.[32] Déltájban[33] megfelelő távolságra érve, az első vonalban levő azapok lövészharccal megnyitották a csatát.[34] Nemsokára ezután kibontakoztak és láthatóvá lettek az akindzsik is, akik a magyar jobbszárny felé húzódó gerincen leereszkedve, a gerinc lábánál álló horvát bán és egri püspök bandériumainak vettek irányt. A magyarok – Thallóczy horvát bán és nemsokára utána Rozgonyi egri püspök bandériumai – nehogy a rohamot nagyobb távolságra a gerincen felfelé kelljen végrehajtaniok, nyugodtan engedték őket közelebb jutni, majd a kellő pillanatban hirtelen nekik rohanva, velük oly hevesen csaptak össze, hogy a könnyű török lovasság s magyar nehéz lovasság lökemét ki nem birván, hamarosan hátrálni kényszerült. Rövid kézi tusa után Thallóczy, Rozgonyi által támogatva, a visszavert török csoportot üzőbe vette és egészen a magaslat meredekebb részéig üldözte. Ezzel a csata első mozzanata véget ért.
A török irreguláris csapatok fentemlített küzdelme alatt a török első harcvonal balszárnyparancsnoka, Karadsa bég, vagy saját elhatározásából, vagy a szultán parancsára szintén megkezdte támadó előnyomulását, szorongatott bajtársainak segítséget nyujtandó. Ez a csoport is a szakadékokat, terephullámokat és mélyedéseket s a növényfedezeteket ügyesen kihasználva, úgyszólván észrevétlenül jutott el ama terephullám közelébe, amelyen a fentebb leírt harcmozzanat lejátszódott s látván az azapok és akindzsik futását, nyomban támadásra indult az üldöző magyarok bal oldala és háta ellen, mely váratlan támadás Thallóczyt és az őt jobbról követő Rozgonyit is hátrálásra bírta. (Lásd a X/6–b. számú mellékletet.) Sőt még ennél is több történt. A legszélső jobb szárnyon a mélyedésben álló Julián bíbornok és Dominis nagyváradi püspök még kevésbé vehették észre Karadsáék előnyomulását, ellenben látván, hogy Thallóczy és Rozgonyi a török első rohamát visszaverve, azokat üldözni kezdik, hogy a győzelemben nekik is részük legyen, előbb az előttük fekvő teknőn felfelé haladva, majd nyugat felé tartva, igyekeztek a magaslat hátára feljutni. A gerincre érve azonban, ott már nem üldöző bajtársaikat, hanem a török ázsiai lovasság zömét és az időközben megfordult Karadsa támadásához csatlakozó irreguláris török csapatokat találták maguk előtt, amelyeknek túlnyomó ereje hamarosan őket is visszaverte. Közben Thallóczy és Rozgonyi eredeti harcfelállításuk táján ugyan újból rendezték bandériumaikat s azokkal ismét előre törtek, de a rengeteg túlerővel szemben sokáig nem bírták a harcot és másodízben is hátrálni kényszerültek. Ezek szerint a magyar jobb szárny most már teljesen megverve és részben szétugrasztva, a szekérvár, Várna és a mocsarak felé futott, miáltal átmenetileg a második harcvonalban álló oláhok is rendetlenségbe jutottak. Dominis püspök menekülés közben nekiugratott a segély Devinai tó mocsaras részének, hogy az azt délről környező magaslatokra feljusson, de az iszapban elmerült. Rozgonyi Simon egri püspök eleinte Várna felé menekült, de ott a kapukat zárva találván, állítólag újból a csatatérre sietett, de aztán nyoma veszett; lehet, hogy ő is a mocsarakban lelte halálát. Thallóczy és Julián bíbornok bandériumai maradékaival a szekérvárhoz menekültek, ahol a fenti harcokban részt vett bandériumokból időközben egy körülbelül 200 lovasra tehető csoport gyűlt össze, míg a jobb szárny többi csapatjait a törökök minden irányban széjjelszórták. Az előbb említett kis csoport a szekérvárnál Szetn-László zászlója körül gyülekezett s bár hamarosan minden oldalról körül volt véve az erejét sokszorosan túlhaladó törökök által, gomolyagot alkotva, hosszú ideig elkeseredett küzdelmet folytatott, minél kivált hosszú lándzsáiknak igen nagy hasznát vették.[35] Az előreszegezett lándzsák által védett gomolyagot a törökök ugyanis, miután nekik védőpáncéljuk nem volt, keresztültörni nem merték, de nem is tudták.[36] Ebben a végső elkeseredett küzdelemben esett el hősi harcban Bobricz Lesko és Tarnov János, a két lengyel vitéz is. A kis elszánt csapattal nem boldogulván, a törökök nagyobb része a szekérvárnak esett s néhány kocsit felfordítva, abba behatolt s míg egy része a bentlevő magyarsággal harcolt, más része fosztogatáshoz fogott.
Az ekként leírt események képezik a várnai nagy csata második mozzanatát.
E válságos pillanatban, midőn a gomolyagot alkotó kis csoport már a végkimerüléshez közel volt, a harc színhelyén a királlyal együtt megjelenő Hunyadi új fordulatot adott a dolgok állásának. Hunyadi ugyanis a jobb szárny mindig rosszabbra forduló küzdelmét látva, rábírta a királyt, hogy Herceg Rafael boszniai püspök bandériumával, a királyi csapatok egy részével és a tartalékban álló oláhokkal ellentámadásba átmenve, a jobb szárny válságos helyzetének véget vetni igyekezzék. Ez az ellentámadás elsősorban a Karadsa-csoport, még pedig annak jobb oldala és részben háta ellen hajtatott végre, minek folytán az rövid küzdelem után, melyben az ázsiai lovasság vezére, Karadsa béglerbég is elesett,[37] hátrafordulni, majd futásban menekülést keresni kényszeríttetett. Most aztán a király és Hunyadi egész erővel a Karadsa-csoport üldözéséhez fogtak, melynek folyamán az a janicsárok állásán túlig vettetett vissza, fokozatosan úgyszólván teljesen szétszóratván. E közben Ulászló csoportja a janicsárok arcvonala előtt felállított tevékre bukkant, melyeknek megpillantása és különös szaga a lovakat oly nagy undorral és félelemmel töltötte el, hogy azok soraiban nagy rendetlenség támadt. E zürzavaros állapot és rendetlenség keletkezésének állítólag más oka is volt. Az ozmánok ugyanis az üldözők közeledését látva, tatár szokás szerint a tevéken felmálházva volt, arannyal és ezüsttel telt zsákokat felszakítván, a terepnek nagy részét kincsekkel szórták tele, hogy ezáltal az üldöző ellenséget a szétszórt pénz felszedése révén megállásra és az üldözés beszüntetésére bírja.[38]
Az ekként támadt rendetlenség folytán a király és Hunyadi beszüntették a további üldözést, de az oláhok a parancsnak nem engedelmeskedve, a janicsárok megkerülésével a nem sokkal messzebb hátulfekvő török táborra vetették magukat, honnan az ismételt parancsok sem voltak képesek őket visszatéríteni. Rablási vágyuk annyira elfogta és elvakította őket, hogy a török tábor kifosztása után többé már nem is tértek vissza az ütközet színhelyére, hanem a busás zsákmánnyal megrakottan egyenesen hazájukba siettek.
Miután időközben az akindzsik és az azapok a Golema Frangától délkeletre eső hegygerincen újból gyülekezve, támadásukat a szekérvár irányában megújítani látszottak, Hunyadi és a király a náluk levő csapatokkal volt eredeti jobbszárnyuk színhelyére visszatérve, harckész állapotba helyezkedtek s aztán újult erővel rávetették magukat a támadásukat tényleg megújított akindzsikre, akiket aztán a még ottlevő azapokkal együtt végleg visszavetettek. Ez újabb összecsapás után állítólag 3000 török holtteste fedte a keresztény jobbszárny előtti teret.
Most aztán Hunyadi arra kérte a királyt, hogy eredeti állásába visszatérve, ott a csapatok szétszórt részeit gyülekeztetni s így egy újabb tartalékot létesíteni igyekezzék, egyúttal azt is hangsúlyozván, hogy onnan az ő beleegyezése nélkül többé el ne távozzék.[39] Így végződött a csata harmadik mozzanata, melynek végén a keresztény sereg győzelme a jobb szárnyon teljesnek volt mondható.
Maga Hunyadi nem maradhatott tovább a jobb szárny tájékán, mert őt kötelessége csakhamar az ellenkező szárnyra szólította. A szultán ugyanis balszárnya harcának kedvezőtlen fordulatát látván, Daud pasát, a ruméliai béglerbég helyettesét, az európai lovassággal a vele szemben álló keresztény balszárny ellen rendelte támadásra előre. Ez alighanem már abban az időpontban, vagy talán valamivel még annál is előbb történt, amidőn Hunyadi és a király közbelépése folytán a Karadsa-csoport inogni, majd vad futással menekülni kezdett.
A magyarok Daud pasa támadását meglehetősen közelre engedték jutni, hanem aztán tömött soraikkal ellentámadásba átmenve, rövid, de szívós küzdelem után az előnyomulás alatt kissé meglazult török lovasságot visszavetették és azt majdnem eredeti állásáig szorították vissza.[40]
A csatának ezt a negyedik mozzanatát a X/6–d. számú melléklet tűnteti fel.
Ámde e szárnyon csakhamar fordulat állott be. Murád szultán visszavetett jobb szárnyának támogatására utolsó lovas csapatát, a spahikat előrendelvén, Daud pasa a régi állásban mindkét csoportot hamarosan újból harcrakész helyzetbe hozta s ekként friss csapatokkal lényegesen megerősödve, megújította támadását, mely által a fáradt és üldözésközben széjjelmált magyar balszárny újból eredeti állásáig szoríttatott vissza, ahol a küzdelem egyideig eldöntetlenül hullámzott ide-oda.
A csatának ezt az ötödik mozzanatát lásd a X/6–e. számú mellékleten.
A magyar balszárny helyzete már elég válságos volt, amidőn Hunyadi fenti rendelkezéseinek kibocsátása, illetve a királlyal történt megegyezés után a királyi zsoldos had élére állva, a magyarokat már nagyon szorongató törökök baloldalába csap és a harcot rövid idő alatt az erdélyi hadak javára dönti el. Daud pasa újonnan megvert csoportja, melyet Hunyadi a janicsárok magasságáig a legnagyobb eréllyel üldözött, végkép felbomlott. Annak bőszült futással menekülést kereső egyes lovasai Thrácián át egészen Macedóniáig zúdultak vissza, mindenütt rémmeséket terjesztvén a magyarok nagy győzelméről. Más adatok szerint a menekülő török csapatok Gallipoliig meg sem állottak és a sok rémhír arra bírta a Drinápolyban megtelepedett törököket, hogy ingóságaikat összeszedve, már Európát végleg elhagyni és Ázsiába átköltözködni készültek.[41]
Ez volt a csatának hatodik mozzanata, melyet a X/6–f. számú melléklet tűntet fel.
Ezek után most már csak a janicsárok a maguk körében tartott szultánnal állottak kezdettől elfoglalt helyükön a csata színhelyén, miután Hunyadi ép idejekorán történt közbelépéseivel mind jobb, mind balszárnyának fényes győzelem kivívását tette lehetővé.
Murád szultánt, aki feszült figyelemmel kísérte a csata kialakulását, már akkor, amidőn seregének balszárnya visszadobatott, élénk aggodalom fogta el, mely a jobb szárny első kudarcánál még jobban fokozódott. Az európai lovasság és a szpahik együttes fellépése rövid időre legalább e szárnyon újból helyreállította az egyensúlyt, de amidőn Hunyadi közbevágására ez a szárny is végérvényesen megfutamíttatott, az ozmán uralkodó szívét csüggedés szállotta meg s többé kedvező fordulatra nem számítván, maga is futásban akart menedéket keresni. Azonban környezete még mindig remélt s az őt környező főurak egyike – Nesri szerint Tati Karadsa, az 1486. évi névtelen török történetíró és Turszum bég szerint Táji Karadsa (lásd Thury id., m. I., 59.) – megragadva visszafelé fordított lova kantárszárát, esdekelve kérte őt, hogy maradjon továbbra is helyén.[42] Murád erre csüggedését leküzdve, a kétségbeesés elszántságával továbbra is megmaradt hű janicsárjai körében, sőt végigjárva azok sorait, az utolsó emberig való kitartásra, majd a szegedi széttépett szerződést körülhordoztatván, bosszúra s az eddigi kudarcok megtorlására serkenté őket.
Ez a pillanat jelezte a csata krizispontját s valóban csak hajszálon függött, hogy kinek zászlójához szegődjék végérvényesen a kemény napnak világra szóló győzelmi pálmája. E sorsdöntő percekben, amidőn Murád a lét vagy nemlét kérdése felett töprengett, Hunyadi e napon másodízben aratta fényes vezéri tehetségének gyönyörű gyümölcsét, amellyel immár az ellenség mindkét szárnyát és összes lovasságát a porba tiporta. Ulászló ekkor még mindig a fővezér által kijelölt helyen állott s gyönyörködve szemléli serege eddigi remek győzelmeit. De nem így a király lengyel környezete, melynek irigykedve kellett tapasztalnia, hogy az ellenség mindenütt csak Hunyadi hatalmas karjának sújtása alatt roskad össze. Ezért mindinkább felhevülve, mindjobban ostromolni kezdték a királyt, ne engedjen át minden dicsőséget Hunyadinak és a magyaroknak, hanem vágjon ő is közbe oda, ahol a szultán már csak gyenge csapatokkal tartja magát.[43] A harcvágyának parancsolni amúgyis alig tudó ifjú király nem hallgathatta tétlenül ezt a beszédet és mintegy 500 főnyi csekély számú, de válogatott csapat élén, mely a lengyel testőrségen kívül csak a magyar Szent-György vitézekből állott, halálmegvetéssel rohan rá a janicsárok tömött soraira, akik még mindig áttörhetetlen falhoz hasonlóan mozdulatlan tömegként állottak védelemre gondosan előkészített harcállásukban. (Lásd a X/6–g. számú mellékletet.) „A király kicsiny, de bátor seregével[44] – így írja le gróf Teleki id. m. I., 441. oldalán a csatának ezt a valóban izgató végső epizódját – a földhányásokon áttörvén, a janicsárok tömött rendjeiig hatolt. Ezek magas, őket egészen elfedő pajzsaik mögül sűrű nyilzáporral fogadták a vakmerően előnyomulókat; sok veszett el ezáltal a lovak, sok az emberek, különösen pedig a lengyelek közül és a lehullott nyilak az egész földet elboríták, de semmi sem ijeszti el az ifjú bajnok fejedelmet, közikbe vágtat (Dlugoss id. m. 804. és Michovius, Pistorinál Script. Pol. II., 210.), maroknyi népével rendíthetetlennek tetsző soraikat egy rohanással keresztültöri (Callimachus id. m. 517. – Bonfinius id. m. 332. szerint csak 70 lovaggal. – A nem igen nagy hitelességű Podlusányi 263. old. szerint puszta kezével vágta földhöz a janicsárok agáját.). Bámulás, majd rettegés fogja el a félelemtől elszokott ősz bajnokokat; bátorságukban ingadozva, mindenfelől engedni kezdenek (Callimachus e. h.), midőn ő fenszóval Murádot párviadalra kiáltva (Kantemir, Osm. Gesch. 129. és Hormayr, Wien III., 123. old.) és vakmerően feléje törekedve (Leunclav török évkönyvei, Script. Byz. X., 256. – Cuspinianus 667. old. szerint egy mellette harcoló francia vitéz egész Murádig is hat, sőt őt meg is sebesíti, de a rátóduló sokaság által mindjárt összevagdaltatik), az ellenség legsűrűbb tömegeibe nyomul (Dlugoss id. m. 808.) és kevesed magával seregecskéjétől elvágva, az ozmán gyalogság által minden felől körülfogatik (Thúróczy IV., rész XLII. fej. 257. old.).”
Itt félbeszakítom gróf Teleky elbeszélésének fonalát, mert a magam részéről nem tartom valószínűnek azt, ami abban Callimachus nyomán Hunyadi visszaérkezéséről, a király után a janicsárok sorai közé való iramodásáról[45] és a közte és a király közt lefolyt párbeszédről foglaltatik. Ellenben folytatom Teleky szavainak citálását ott, ahol megint a király utolsó végzetteljes szerepléséről van szó. „Nem sokára – mondja Teleky – egy bárdütésre összerogyik a király lova, ő maga pedig nyilak által elborítva halva terült el melléje (Callimachus id. m. 512.). A körülötte harcolók a tusa hevében nem vették észre a szerencsétlenséget; csak később, a sokaság által visszanyomatván és a királyt maguk közt nem találván, kezdék gyanítani halálát vagy fogságba estét.” A királyt kísérő 500 vitéz közül alig néhányan szabadultak meg, köztük Báthory István is, aki a Szent György zászlót a szekérvárba vitte vissza. Nemsokára ezután egy Chizr Chodsa[46] nevű vén janicsár a király fejét testéről levágván, a szultánhoz vitte, aki azt póznára tüzetvén, gyorsan körülhordoztatá. A király halálának híre villámgyorsan terjedt el a csatatéren, a magyarok közt rémületet, a törökök közt új lelkesedést keltvén. A magyar seregnél erre általános lett a menekülés[47] „aki futhat, fusson!” ily rémítő felkiáltás hallatszott minden oldalról (Dukasz id. m. XXXII., 98.)
A menekülők egy része Várna felé tartott, remélve, hogy ott menedéket talál, de a kapuk zárva voltak. Egy jelentékeny rész a szekérvárban tartott pihenőt; idevárták Hunyadit is, amidőn azonban látták, hogy ez a reménységük hiábavaló, a legtöbben másnap háboríttatlanul,[48] szintén északi irányban igyekeztek hazájukba vissza jutni. Ily nem remélt s ezért barátot és ellenséget egyaránt meglepő módon ért véget a várnai véres drámának hetedik és utolsó mozzanata, illetve felvonása.
A szpáhik üldözéséből éppen visszatért Hunyadi mindent elkövetett a futók feltartóztatására és a rend helyreállítására, de most már senki sem figyelt szavára, senki sem hallgatott parancsaira.[49] Épígy hiábavaló maradt minden fáradozása, hogy legalább az elesett király holttetemét megmentse.[50] Ily körülmények között Hunyadi sem tehetett okosabbat, mint hogy a környezetében levő néhány bizalmasával addig, amíg nem késő, a maga részéről is a menekülésre gondoljon. Sikerült is neki Turtukainál a Dunán átjutni,[51] azonban oláh területen az álnok Vlád Drakul parancsára elfogatván, csak Hédervári Lőrinc nádor és az országgyűlés fenyegető követelései következtében nyerte vissza szabadságát.
Murádnak még csak sejtelme sem volt kivivott győzelméről,[52] még kevésbé pedig a keresztény sereg teljes felbomlásáról s a csatára következő éjjelt a csatatéren töltötte. Az óvatos szultán állítólag még másnap sem mert mindjárt előnyomúlni s csak midőn a szokatlan csend arra engedett következtetni, hogy az ellenség már semmi komoly akcióra nem gondol, rendelte el a szekértábor megtámadását, melyet rövid harc után bevenni sikerült. Ebben a harcban esett el Báthory István s némelyek szerint Julián bíbornok is. A még a szekértáborban és az e körül volt keresztények egy része az ellenség közeledését látva, elmenekült, más része, köztük az egész gyalogság, felkoncoltatott, az életben maradottak pedig rabszolgaságba jutottak. A sok kocsi között a győzők 250 drágaságokkal telt szekeret is találtak.[53]
Murád szultán serege nagyarányú veszteségeiről és úgyszólván egész lovasságának felkoncolásáról hírt véve, állítólag így kiáltott fel a legmélyebb levertség hangján: „Igy nem szeretnék még egyszer győzni!”[54] Az üldözéssel a szultán Daud pasát bizta meg,[55] de ez nem lehetett valami hatályos, mert hiszen a török lovasság legnagyobb része szintén menekülőben volt és saját maga üldöztetett az egyes csatafázisok végeztével az utána iramodott keresztény csapatrészek által.
A nyert csata legfőbb diadalmi jelét, Ulászló fejét Murád mézzel telt edénybe téve, egész birodalmában körülhordoztatta, az egyiptomi szultánnak pedig a győzelmi jelentésen kívül még 25 elfogott vasas lovagot is küldött annak illusztrálására, hogy ezúttal micsoda „vasemberek” felett aratott ő diadalt.[56]
I. Ulászló király elestének helyén Murád szultán, mielőtt hadseregével Drinápolyba visszatért volna, egy kis emlékoszlopot állíttatott fel a kellő felirással.[57]
Ellenben Ulászló általánosan ismert alábbi sírfeliratát későbbi kor költött szüleményének kell tekintenünk:
| Romulide Cannas, ego Varnam clade notavi, | |
| Discite mortales non temerare fidem. | |
| Me nisi Pontifices jussisent rumpere foedus, | |
| Non ferret Scythicum Pannonis ora jugum. |
A magyar sereg veszteségét Beheim 3000 halottra és ugyanannyi fogolyra, Dlugoss 4000-re, mások 10–12.000-re teszik. Miután a menekülők jó része útközben éhség, szomjúság és a föld népének dühe folytán pusztult el,[58] nem csodálkozhatunk azon, hogy a kivonulóknak legfeljebb fele térhetett csak vissza hazájába. A törökök vesztesége Bonfinius szerint 30.000.-re, Beheim szerint 70.000-re rúgott; Dlugoss mindkét fél veszteségét együttvéve 80.000 főre teszi. Ellenben Chalkokondylasz, a törökök saját bevallására hivatkozva,[59] akik utólag rengeteg veszteségüket kicsinyíteni igyekeztek, azok veszteségét mindössze 6000 főre teszi és a magyarok veszteségét se helyezi sokkal többre.
[1] Callimachus id. m. 513.: „Juliano, muniri castra intra currus placebat, dispositis circum machinis, tormentisque…”
[2] Dlugoss id. m. 803. – Callimachus id. m. 513. – Bonfinius, id. m. 332.
[3] Callimachus id. m. 513.: „Includi enim vallo, non esse inferentium ultro bellum sed ultimum perfugium eorum, ui essent acie victi.”
[4] Bonfinius id. m. VI., 332. – Callimachus id. m. 513.
[5] Joh. de Zredna, Epist. Schwandtnernél II., 17: „Verum paulo nte multis evectis spoliis, multis illatis caedibus et damnis irrogatis poteramus illaesi fere hostium declinare congressum, sed puduit incepti pro Christo propositi, quominus illud prosequeremur negocium, quo et vinci et vincere aeque credidimus non ingloriosum. Occupat mox opportunitatem pia temeritas.”
[6] Bonfinius és Callimachus id. h.
[7] Lásd a X/6. a) számú mellékletet.
[8] A csatatérnek a 15. században való kinézéséről érdekes adatokat tartalmaznak Jochmus, Kanitz és Jireček idevágó feljegyzései, nemkülönben Petantius Felix, Ad calcem Cuspiani De Caesaribus című értekezése, 716–722. old.
[9] Palatio id. m. 29.: „Wayvoda dux exercitus voluit acies esse in modum arcus consistere campum cingentes et opplentes a lacu fere usque ad colles qui deserto contigui sunt”.
[10] Palatio id. m. 30.: „ad duo fere millia passum a Warna”.
[11] Palatio id. m. 29.: „Cum enim adversus Theucros in nos venientes regia signa moverentur, per apertos videlicet eosdem campos, qua Warna veneramus quasi per quendam vallem latam, mille circiter passibus…”
[12] Az oláhokat leszámítva, az első vonalba kb. 15.000 lovas nyert beosztást.
[13] Nem valószínű, hogy ez a szekérvár a cseh „Thabor” mintájára, háromsoros harci szekerekkel, elsőrendű harctényező gyanánt alakíttatott volna. A csehek ugyanis szekérvárukat gyakran támadólagos szellemben is alkalmazták, míg itt csak védelmi szempontok játszottak szerepet. Ennek megfelelően Palatio csak „currus” elnevezéssel emlékszik meg róluk; Callimachus is csupán „curribus retroactis”-okról beszél más helyütt pedig azt mondja, hogy: „inter currus”. Ellenben Beheim határozottan szekérvárról tesz említést, mely nemcsak közönséges akadályul, barrikádul szolgált. Végül Dlugoss (id. m. 884.) azt mondja, hogy a király szándékosan nem akarta, hogy a szekerekből szekérvár alakíttassék; ezáltal elejét szándékozván venni ama rossz szokásnak, hogy az odamenekülők által a csatarend harcosainak száma lényegesen csökkentessék, ahogyan ez rendszerint történni szokott.
[14] Callimachus id. m. 514. oldalán következőleg foglalja össze Hunyadinak erre vonatkozó rendelkezéseit: „Ille (Huniadus) ante omnia circumspecta locis, per quae aut aperte insultare, aut clam erumpere adveniens hostis posset; ne quid discriminis aboriretus per insidias a tergo; ex valle, in quam refundi lacunam diximus, inter colles et palustria, fauces, per quam erumpendam erat sic preaclusit, curribus retroactis, ut facile ad eos receptus foret a loco pugnae destinato; a tergo autem minime, ulla vis timeri posset obstructo aditu, et conversis illuc machinis, tormentisque, aut terrendis hostibus, advertendisque eminus, aut obterendis, si cominus insultarent”.
[15] Palatio id. m. 29. és 36.
[16] Palatio id. m. 29: „a cujus arcus sinistro cornu penes lcum idem waywoda quinque vexilla locavit tam ex propriis tum ex baronibus Hungarorum”. – Beheim többször idézett költeménye így adja elő e szárny összetételét:
„Das aht (achte Banner) der siebenpurger waz,
Das neund der Zekelender (Székler). Daz
Zehend daz waz eines herren,
Hunadienush (Hunyadi János) genannt.
Daz aillfte arasdiartsch (?) nam war,
Daz zwölfft praht cschernyn mehel dar,
Zwen herren weit erkennet”.Ezt a Chehernyn Mehelt = Schwarzer Michelt = Fekete Mihályt, vagyis Szilágyi Mihályt a török krónikák is a balszárny parancsnoka gyanánt említik. (Lewenklaw von Amelbeurn, Newe Chronica türkischer Nation, Frankfurt 1590. 3. könyv, Die Pandecten 59. old.)
[17] Palatio id. m. 29. folytatólag: „postque et rex ipse cum suis vexillis et aciebus ellectorum ex Polonia et Hungaria militum cordibus magno splendore dignitateque fremebat”.
[18] Palatio id. m. 30.
[19] Palatio id. m. 16.000 lovast említ, amit Kupelweiser id. m. 99. is elfogad, hozzátevén, hogy a Köhler id. m. 52. oldalán említett 25.000 főt túlsoknak tartja.
[20] Leunclavius, Historia Muselmaniae Turcorum, 563.
[21] Leunclavius id. m. 514. – Chalkokondylasz id. m. 358. ugyan azt mondja, hogy: „In dextrum cornu aptabatur exercitus Asianus… sinistrum cornu tenebat exercitus ab Europa constrictus… mediam aciem occupabat rex”, de ez alighanem tévedés.
[22] Aeneas Sylvius, Frehernél II., 47.
[23] Az egyes tartományok által kiállított és fizetett gyalogcsapatok. (Lásd a IX. rész 83. oldalán.)
[24] Irreguláris lovas csapatok, melyek fizetést és ellátást nem kaptak, hanem zsákmányolásból tartották fenn magukat. (Lásd ugyancsak a IX. rész 83. oldalán.)
[25] Zienkeisen id. m. I., 491. szerint a török irregularis csapatok nem a balszárnyon, hanem az első harcvonal előtt nyertek volna beosztást: „Rechts das europäische Heer unter dem Beglerbeg von Rumelien, Daoud Pascha in mehren durch kleine Zwischenräume geschiedenen Abtheilungen, links die asiatischen Truppen in gleicher Weise unter dem Beglerbeg von Anatolien, Karadscha Pascha. Das war die Hauptlinie oder das Vordertreffen, vor welchem noch 6000 leichter Reiterei umherschwärmten, welche die Stellung des Feindes ausspähen und ihn durch theilwise angriffe zum Kampfe reizen sollten”. Részemről valószínűbbnek tartom, hogy ezek az irreguláris csapatok eleinte az első, esetleg a második vagy harmadik harcvonal balszárnyán állottak s onnan indíttattak el az ellenséges jobbszárny felé átkarolólag előre.
[26] Peez Károly várnai főkonzul és Jochmus tábornok adatai szerint ez a két halom még 1846-ban is megvolt és a monda akkoriban határozottan azt állította, hogy Murád azok egyikén a hagyományos nagy török zászlót, másikán pedig a rongyokra tépett s így póznára vont szegedi békeszerződést tűzette ki bosszúra felhívó hadijel gyanánt.
[27] A szultán zsoldos lovascsapatai. (Lásd a IX. rész 82. oldalán.)
[28] Palatio id. m. 32. szerint 5000. – Beheim többször említett költeményének 782. verssora: „ir waren zwölff tausend oder mer”.
[29] Kupelwieser id. m. 100. Ugyancsak 3000 főre teszi török források nyomán a spahik erejét Bonfinius is (id. m. 466.)
[30] V. ö. a 128. oldalon foglalt létszámadatokkal.
[31] Chalkokonylasz id. m. 331.: „post hos (t. i. a vasrudak mögé) scuta collocavit, et ante scuta camelos suos constituit.”
[32] Lásd a X/6–a. számú mellékletet.
[33] Hunyadi említi fentidézett levelében, hogy a csata „ab hora summa misse usque cocasum solis”, vagyis déltől napestig tartott.
[34] Palatio id. m. 30. – Dlugoss id. m. 804. gyalogos nyilharcosokat említ, akiknek fellépésével a csata kezdetét vette (ibique pugna primordium coepit).
[35] Palatio, aki maga is a gomolyagban küzdők sorában volt, (id. m. 31. old.) a saját erők számát 200-ra, az ellenségét pedig 3000-re teszi.
[36] Köhler id. m. 60. és azzal majdnem szószerinti összhangzásban Kupelwieser id. m. 102.: „Da die Türken bei ihrer grossen Zahl den kleinen Haufen von allen Seiten umgaben, bildeten die Christen einen Knäuel um ihr Banner und streckten die Spiesse vor, den die Türken, da sie ohne Schutzwaffen waren, nicht zu durchbrechen wagten.”
[37] Hunyadi idézett levele a pápához: „Ubi etiam inprimus hoc congressu perfidus ille basa vice imperator Turcarum interiit.” Valószínű, hogy az elesett Karadsa, akit a hagyomány „pasa-baba”, vagyis „tábornok-apó” néven említ, a vázlaton „Teke”-vel jelzett helyen temettetett el; ezt a sírhelyet a törökök még évszázadok múlva is különös tiszteletben tartották.
[38] Dlugoss id. m. 351.: „Gregem insuper habuerunt camelorum, inter quos quidam visi sunt, qui urea et argentea moneta graves erant, quam ex industria, juxta antiquam Tartarorum consuetudinem, quum se prosterni aut prosequi conspexerint, obrutis saccis fuderunt in terram, jut inde milites regios a cursu et persequutione retardarent.”
[39] Chalkokondylasz id. m. VII. 336.
[40] Kuperlwieser id. m. 103.: „Die europäischen Reiter der Türken stürmten vor, während die Ungarn sie auf kurze Entfernung anreiten liessen und sich dann erst gegen sie in Bewegung setzten; sie konnten dadurch trotz der schweren Belastung der Pferde den durch den langen Ritt gelockerten Reiterscharen in geschlossener Ordnung entgegentreten. Die türkische Reiterei wurde geworfen und bis in ihre Stellung verfolgt.”
[41] Dlugoss, id. m. 360.: „Non prius sistebant fugam donec pervenerunt Adrianopolim, ubi vulgata sua strage et regis victoria, universa Adrianopolis pavore concussa, qualiter fugeret, qualiterque ex Europa in Natoliam per mare trajiceret, summo conatu spectabat.”
[42] Nesri török író nyomán Hammer-Purgstall id. m. I., 356. – Chalkokondylasz szerint a szultánt csak erőszakkal tudták a meneküléstől visszatartani, micélból lovának lábaira béklyókat kötöttek. – Ezzel szemben Sead-eddin id. m. 124. old. azt mondja, hogy – bár a vezetők egy része már tényleg ott hagyta helyét, hogy futással mentsék meg életüket, – Murád mindvégig úgy állott a helyén, mint a földből kiemelkedő szikla. („Néantmoins leur lacheté ne l'ébransla point; il demeura ferme et inébranlable comme un rocher dans le posta ou i estoit.”)
[43] Chalkokondylasz, id. m. VII., 138. old. következőleg adja a lengyel urak biztató beszédét: „Itt állunk mi Hunyadi parancsaira várva, mintha ő volna az egyedüli ember, akinek meg van engedve, hogy az ellenséget legyőzze és más egyebet is véghez vigyen. Mily szégyenteljes a tudat, hogy nekünk itt nyugodtan végig kell néznünk, hogy ő, a te szolgád, hogyan tör rá az ellenségre és hogyan teszi azt tönkre. Hozzánk illő dolog volna, hogy mi királyunkkal együtt szintén hajtsunk végre hőstetteket, amelyek a mi asszonyaink, a mi polgártársaink, sőt még a törökök tetszését is megnyernék. Míg ő az ellenség oly nagy sokaságát menekülésszerű futásra kényszeríti, addig neked azt a szégyenteljes szerepet juttatja, hogy itt állva maradjál és tétlenkedjél, amiről az utókor szintén tudomást fog venni. Most már a janicsárokat könnyű szerrel halomra dönthetnők s kétségkívül ők is csakhamar ép oly vad futásba mennének át, mint ahogy a többi török csapatok tették. Cselekedj tehát, miután király vagy; becsületed is megkívánja, hogy magad is harcolj!”
[44] Értsd alatta maroknyi hadát.
[45] Másrészt a teljesség kedvéért felemlítendőnek tartom, hogy Zinkeisen id. m. I. 695. szerint ebben az utolsó, szerinte nagyarányú és sokáig kétes kimenetelű tusában maga Hunyadi is részt vett volna. Hogy melyik verzió felel meg a valóságnak, biztosan most már meg nem állapítható.„König Wladislaus – írja Zinkeisen – war mit einer kleinen Schar Reiterei in die Reihen der Janitscharen eingedrungen und hatte die ersten Glieder vor sich niedergeworfen, als auch Hunyades mit den übrigen Truppen herbeieilte und der Kampf allgemeiner wurde… In einem entsetzlichen Blutbade stürzten Menschen und Pferde scharenweise zur Erde, und bald konnte man nincht mehr auf dem mit Blut getränkten Boden, sondern nur noch auf den Leichen der Erschlagenen festen Fuss fassen. Lange Zeit schwankte der Sieg; das Waffenglück schien aber auch hier, zum Lohne unglaublicher Tapferkeit, auf Seiten der Christen zu sein … Aber plötzlich war er (Wladislaus) verschwunden… und vielen der Tapfersten sank auf der Stelle der Mut und die Kraft zur Fortsetzung des Kampfes. Das gab an diesem verhängnissvollen Tage den Ausschlag. Denn obgleich der grösste Theil der Janitscharen schon die Flucht ergriffen hatte, so wankten nun doch auch die Christen, welche nach dem Tode ihres Königs kein Heil, keinen Sieg mehr erwarteten, auf allen Seiten zurück… Der König war aber um diese Zeit noch nincht gefallen… Hunyades, welcher ihm endlich von fern entdeckt hatte, … schlug sich unter den dichtesten Haufen der Feinde bis zu ihm durch… und beschwor ihn, er möge auf der Stelle zu den Seinigen zurückkehren… Allein schon war es zu spät. Der König wollte oder konnte sich nicht mehr aus dem Schlachtgewirr herausreissen, und während er so Alles um sich her zu Boden schlug, erhielt sein Pferd eine tödtliche Wunde, stürzte zusammen und warf ihn mitten unter die Janitscharen hinein, welche wie Wüthende über ihn herfielen…”
[46] Chalkokondylasz id. m. 139. Therizesnek, Franzess id. m. III., 199., Chamuzásznak, Leunclavius id. m. 256. pedig Cheser-bégnek nevezi, de ezek mind a Chizr Chodsa név ferdítései. – Az 1486-iki Névtelen és Szead-eddin Kodzsa Khizr-nek, Nesri Karadsa Khizr-nek nevezi (Thúry id. m. I., 22., 61. és 144.)
[47] Leunclavius id. m. 256. – Hammer-Purgstall id. m. I., 463. – Bonfinius id. m. 332.
[48] Thúróczy id. m. XLII., 257. – Dlugoss id. m. 808.
[49] Bonfinius id. m. 332. és Chalkokondylasz id. m. 139.
[50] Chalkokondylasz e. h. és török források nyomán Lewenklaw, Hist. Muselmana 515.
[51] Dlugos id. m. 809. Hunyadi gyors menekülését felhasználja arra, hogy úgy mint előbb a csata végső fázisának leírásánál (lásd a 420. alatti jegyzetet), a hős vezéren most is egy jó nagyot üssön, mondván: „Joannes de Huniad in duabus diebus et noctibus ad ripam Danubii … evolavit, ad quam in decem vel octo ad minus diebus communiter equitando vix perveniri potest.”
[52] Dlugoss id. m. 357.: „Nocte autem superveniente utraque pars victam se credens, abiit.”
[53] Assabég, Nesri, Edri és Sead-eddin nyomán Hammer-Purgstall id. m. I., 357.
[54] Thúróczy és Bonfinius e. h. – Petr. de Reva, De Monarchia Regn., Hung., Schwandtnernél II., 666.; „Nollem hoc modo saepius vincere.”
[55] Sead-eddin id. m. 128.
[56] Sead-eddin, Bratuttinál II., 100. – Nesri, 19. – Idris, 16. és ezek nyomán Hammer–Purgstall id. m. I., 357.
[57] Callimachus id. m. 518.
[58] Chalkokondylasz, Callimachus, Dlugoss e. h.
[59] Chalkokondylasz id. m. 179: „wV autoi legousiV.”
| « Megjegyzések. Elmélkedések. | KEZDŐLAP | Megjegyzések. Elmélkedések. » |