| « Megjegyzések. Elmélkedések. | KEZDŐLAP | Források. » |
A várszerkezet helyébe lépett banderiális honvédelmi rendszer, mely az Anjou-királyok, főkép pedig Nagy Lajos alatt – aki kiváló uralkodói tulajdonságaival nemcsak feltétlen tiszteletet és ragaszkodást biztosított magának alárendeltjei részéről, hanem szigorú fegyelmet és rendet is tudott az ország rendjei és nemesei között tartani – annyira bevált, Zsigmond alatt, kivált azon időponttól kezdve, amidőn a nagy urak mindjobban feje fölé kezdtek nőni, hamarosan ugyanarra a fokra sülyedt alá, amelyen az Anjou-királyok előtti zavaros időkben volt. A nagy urak ijesztő módon való elhatalmaskodása hamarosan nemcsak Zsigmondra, hanem az egész országra is a legnagyobb mértékben veszélyessé kezdett válni, mert azok legtöbbje sem a király, sem az ország bajaival nem akart többé törődni, hanem tisztán csak önző célok által vezéreltette magát. Pedig az ország külpolitikai helyzete a törökök nagyarányú terjeszkedése, Velence agressziv fellépése és utóbb a husziták mind gyakoribbá váló betörései folytán évről-évre szemlátomást rosszabbodott. A főurak rossz példája nemsokára az alsóbbfokú nemességre is átragadt, minek folytán az ország hadiereje úgy szám, mint minőség tekintetében annyira lezüllött, hogy azzal nemcsak hogy expanziv külpolitikát nem lehetett űzni, hanem arra sem volt elég, hogy csak egyetlen egy ellenség komolyabb támadásával szemben is helyt tudott volna állni. Ezt tudta, érezte Zsigmond is, s ezért tekintette fogságából való kiszabadulása után legsürgősebb feladatának, hogy az imminens török veszedelemre való tekintettel különleges honvédelmi rendszabályokat léptessen életbe, amelyek az 1397. évi temesvári országgyűlésen hozott határozatokban[1] nyertek kifejezést.
A király hosszas külföldi tartózkodása és az ország ügyeit helyette vezető kormány gyengesége volt nagyrészt oka annak, hogy még ezek a határozatok sem tartattak be, pedig azok még nem is voltak elegendők ahhoz, hogy komoly veszély esetén, aminőnek hazánk kivált a folytonos török terjeszkedés folytán, elébe nézett, az ország integritása feltétlenül biztosíttassék.
Hogy minő felfogás uralkodott a honvédelmi kötelezettség teljesítése tekintetében ezekben a vészterhes időkben, az Schönherr következő szavaiból tűnik ki a legjobban:[2] „Mikor a török uralom gyors terjeszkedése és a husziták betörései egyaránt nagy veszedelemmel fenyegetik az országot, Dalmáciát egészen elfoglalja a régi vetélytárs és észak felől a lengyel nemzettel viszálykodás váltja fel a régi barátságot: a nemesség még mindig azon az állásponton van, hogy az ország védelme a király kötelességét képezi és csak ha nagy veszély fenyegeti a hazát, melynek elhárítására a királyi sereg képtelen, akkor tartoznak az országnagyok és a nemesek a határokon belül, fegyvert fogni az ország védelmére, s akkor sem kötelesek 15 napnál tovább a táborban maradni. S ennek a kötelezettségnek is csak vonakodva tett eleget. A háború megindítását késő megjelenésével akadályozta meg; a főnemesek nem állították ki teljes számmal zászlóaljaikat, a kisebb nemesség közül pedig a szegényebbek többnyire fegyver nélkül, gyalogszerrel egy szál bottal jelentek meg a táborban.“
Az ország sorsáért felelős király és kormánya bensőleg meg volt győződve ez álapotok tarthatatlanságáról s ezért több ízben, így főkép az 1432. és 1433. években tették tanácskozás tárgyává az okvetlenül szükséges tennivalókat. Ennek eredménye egy 1433. évben készült terjedelmes javaslatban nyert kifejezést, melyet az éppen Sienában tartózkodó király minden tekintetben magáévá tett és parancsot adott, hogy az az összes vármegyéknek kiadassék hozzászólás végett s aztán elfogadásra az egybegyült rendek elé terjesztessék. Ezt a kiválóan fontos javaslatot, mely bár törvényhozásilag, alighanem országgyűlés hiányában törvényerőre nem emelkedett, de azért a későbbi honvédelmi törvényeknél is minduntalan alapul szolgált, a következőkben főbb pontjaiban kivonatilag ideiktatjuk.[3] A javaslat, illetve tervezet címe: Zsigmond császárnak és magyar királynak az ország védelmére vonatkozó tervezete, bármely és bárhonnan jövő ellenséggel szemben. 1. fej. A király szükségesnek látja, hogy az országgyűlés határozza meg, hogy az ellenség ellen való védelemre meddig tartozik menni az ország honvédelmi serege. 2. fej. Gondoskodni kellene, hogy mindazok, akik a hon védelmére kelnek, ne legyenek fegyvertelenek és ne támaszkodjanak inkább mankóra, mint fegyverre, mint ahogyan az legutóbb is megtörtént, hanem legalább nyilaik legyenek és más olyan fegyvereik, amelyekkel az ellenséggel szemben megállhatják helyeiket. 3. fej. A vagyonos nemesek személyes hadikötelezettségének fentartása mellett a szegények, árvák és özvegyek ne terheltessenek a fejenkénti hadkötelezettséggel, hanem álljon össze közülük annyi, amennyi szükséges ahhoz, hogy közösen egy-egy tegzes huszár kiállítására képesek legyenek. 4. fej. A jobbágyokkal bíró nemesek vagyoni állapotuk szerint soroztassanak megyénként bizonyos osztályokba, s a szerint állapíttassék meg, hogy ki hány embert tartozik küldeni. Ezek alapján határoztassék meg, hogy minden megye, a szegények által kiállítandó fegyvereket is betudva, hány embert tartozik a hadseregbe küldeni. 5. fej. A hadviselésre kötelezettek főispánjuk vezetése alatt szálljanak hadba. 6. fej. A lakosság megkárosítása a hadsereg által súlyos büntetés terhe alatt tilos. 7. fej. Ez új rendeletekkel a király nem kiván az országra új terheket rakni. 8. fej. A hadsereg ne csak 15 napig tartozzék az ország határain táborozni, hanem ameddig a király, vagy távollétében a hadsereg vezérei és kapitányai ezt jónak látják. 9. fej. A többiek által közösen kiállított katona is – az ország ősi szokása szerint – fegyverrel és lóval tisztességesen ellátva jelenjék meg, s nem fegyvertelenül, mint ahogy az mostanában szokásban volt. 10. fej. Tájékoztatás és beható megbeszélés végett a tervezet előzetesen minden megyének megküldendő. 11. fej. A király, királyné, főpapok, vagy bárki másnak szolgálatában álló egyének vagyonuk arányában szintén küldjenek megfelelő embereket a hadseregbe. 12. fej. Megállapítandó, hogy egy-egy lándzsásnak, vagy ijásznak mekkora zsold fizettessék és pedig nem naponta, hanem egy egész hadjáratra. A tervezet egy aranyforintban gondolja ezt igazságosan megállapítandónak. 13. fej. A kincstári só értékét mázsánként egy aranyforintban állapítja meg. 14. fej. A pontos bevonulás büntetés terhe alatt mindenkire nézve kötelező. 15. fej. A szolgálat elhagyása idő előtt, vagy a kapitány engedélye nélkül szintén büntetés terhe alatt tilos. 16. fej. A huszita és török háborúkra vonatkozólag külön szempontok szükségét hangoztatja. 17. fej. Ebben a fejezetben a király reményét fejezi ki, hogy a huszitákkal a vitás kérdések a baseli zsinaton békésen lesznek elintézhetők s így azt is reméli, hogy Magyarországot és melléktartományait megszabadíthatja a töröktől, birodalmát kiterjesztheti és megnagyobbíthatja. Ha a husziták nem békülnek meg, akkor a király mielőbb visszatér az országba és Nagyszombatot, Szakolczát és az ország minden talpalatnyi földjét megszabadítja tőlük. 18. fej. A főpapság, az urak és az ország lakosai intézkedjenek, hogy mire a király visszatér, kész sereg várja őt, hogy azzal nyomban megkezdhesse a husziták ellen esetleg szükségessé váló hadműveleteket. 19. fej. A csapatok ne csak 15 napig álljanak helyt, hanem addig, amig csak szükség lesz rájuk. 20. fej. A husziták által elfoglalt falvak parasztsága kövessen el mindent a visszafoglalás előmozdítása érdekében s haladék nélkül menjen oda, ahova rendelik. 21. fej. A hadműveletek megkezdéséig is mindent el kell követni a husziták visszaszorítására s az általuk elfoglalt részek megvételére. 22. fej. A főpapok, főurak és az ország lakosai állapítsák meg, hogy Oláhország, Szerbia és a Duna más tájékain a törökök ellen és hogy Bosznia táján kinek kell az ország védelméről gondoskodnia. A király, ép úgy mint a husziták ellen, itt is mindent el fog követni az ország védelmére. 23. fej. A megyék mindezek megvitatására tartsanak gyűlést; azon kiki minden félelem nélkül bátran mondja ki a maga véleményét s a vagyonosok, vagy hatalmasok közül senki se merje a szegényeket fenyegetéseivel megakadályozni nézetük kifejtésében. Azután minden megye nemesei közül szegények és gazdagok egyformán választassanak az alkalmasabbak, értelmesebbek és jóakaratúak sorából követekül, akik aztán a végleges határozatot hozó főrendek gyülésén az egész megye intencióit és szándékát képviseljék. 24. fej. A nemesek mindegyike csak saját megyéje gyülésén vehet részt. 25. fej. Az elhatározandókat a király teljesen a főpapok, főurak és az ország közönségének tetszésére bízza. 26. fej. A főpapság, főurak és az ország lakosai mondják ki, hogy hol vannak azok a határok, ameddig az ország derékhadának szükség esetén elmennie kell és hogy mennyi ideig tartozik ott helyt állani. Miután Dalmácia, Ráma, Szerbia, Bosznia, Halics, Lodoméria és Bulgária azelőtt Magyarországhoz tartoztak, mondják ki, hogy most is ezeknek határai értetnek-e magyar határok alatt? 27. fej. A király meg van győződve, hogy Magyarország a bekebelezett tartományokkal és területekkel együtt oly nagy, hatalmas és népes, hogy az ország katonasága, annak célszerű alkalmazása mellett bárhonnan jövő, bármily ellenséggel szemben akár az ország védelmére, akár az elfoglalt területek visszafoglalására, de még támadó hadjáratra is elegendő. 28. fej. Miután az ország több ellenséggel áll szemben, a király jónak látta a főpapokat, főurakat és nemeseket az alábbiak szerint több csoportra osztani, hogy azok egy része a törökkel, más része a huszitákkal és végül a harmadik rész a bosnyákkal szemben vállalja magára úgy a védő, mint a támadó harc viselését, feltéve, hogy azt jónak látja. Ezek a csoportok és az általuk elfoglalandó táborhelyek a következők voltak:[4] 29. fej.
a) A török és szövetségesei ellen az Adriai tenger és Dalmátország felé:
| A királyi dandár számszerint | 1000 lovas | ||||
| A horvátországi bán, | 1 bandérium | 500 lovas | |||
| A corbáviai gróf | 1 bandérium | 500 lovas | |||
| A cetini gróf | 1 bandérium | 500 lovas | |||
| A segniai (zenggi gr.)[5] | 1 bandérium | 500 lovas | 3000 lovas |
b) A török ellen az Una folyó mentén:
| A tótországi bán[6] | 1 bandérium | 500 lovas | |||
| A vránai perjel | 1 bandérium | 500 lovas | |||
| A zágrábi püspök | 1 bandérium | 500 lovas | |||
| Tahi (Tóth) Lőrinc | 1 bandérium | 500 lovas | |||
| A Blagay-urak | 1 bandérium | 500 lovas | 2500 lovas |
c) Ugyancsak a török ellen Ozora felé:
| A szerb deszpota | 8000 lovas | ||||
| A pozsegai főispán | 100 lovas | ||||
| A pécsi püspök 1 bandérium | 500 lovas | ||||
| Bolgárország | 4000 lovas | ||||
| A boszniai püspök | 100 lovas | ||||
| A Bothos urak | 100 lovas | ||||
| Garay János, 1 bandérium | 500 lovas | ||||
| Lévai Cseh Péter, 1 bandérium | 500 lovas | ||||
| A macsói bán | 400 lovas | ||||
| Gergelyfy János, 1 bandérium | 500 lovas | ||||
| Maróthy János bán | 1000 lovas | ||||
| Thallóczy Matkó Srebernik fejében | 1000 lovas | ||||
| Wajdafy Henrik | 100 lovas | ||||
| Herkei Lóránd György | 100 lovas | 16.900. lovas |
d) Egy különálló negyedik táborban:
|
Dalmát-, Horvát- és Tótország rendei; továbbá Boszniának fenmaradt részei és Sz. Szávó hercegsége (Hercegovina) |
9000 lovas |
||||
| Verőce vármegye dandára | 200 lovas | ||||
| Somogy vármegye dandára | 500 lovas | ||||
| Zala vármegye dandára | 600 lovas | ||||
| Baranya vármegye dandára | 500 lovas | ||||
| Bács vármegye dandára | 500 lovas | ||||
| Pozsega vármegye dandára | 300 lovas | ||||
| Valkó vármegye dandára | 200 lovas | ||||
| Bodrog vármegye dandára | 300 lovas | ||||
| Szerém vármegye dandára | 200 lovas | ||||
| Tolna vármegye dandára | 200 lovas | 12.500 lovas |
e) A Temesközben ugyancsak a török ellen
| A kalocsai érsek | 1 bandérium | 500 lovas | |||
| A váradi püspök | 1 bandérium | 500 lovas | |||
| A királyi dandár | 1000 lovas | ||||
| A csanádi püspök | 200 lovas | ||||
| Az oláhok, kúnok és jászok | 200 lovas | ||||
| Temes vármegye dandára | 100 lovas | ||||
| Keve vármegye dandára | 100 lovas | ||||
| Zaránd vármegye dandára | 300 lovas | ||||
| Arad vármegye dandára | 100 lovas | ||||
| Csanád vármegye dandára | 300 lovas | ||||
| Torontál vármegye dandára | 100 lovas | ||||
| Krassó vármegye dandára | 100 lovas | ||||
| Csongrád vármegye dandára | 200 lovas | 3.800 lovas |
f) Erdélyben:
| A királyi dandár | 1000 lovas | ||||
| Az erdélyi püspök 1 bandérium | 500 lovas | ||||
| Az erdélyi vajda 2 bandérium | 1000 lovas | ||||
| Az oláh és moldvai vajdák | 10000 lovas | ||||
| A székelyek és szászok | 4000 lovas | ||||
| Az erdélyi nemesség | 3000 lovas | ||||
| Bihar vármegye dandára | 300 lovas | ||||
| Békés vármegye dandára | 200 lovas | ||||
| Szatmár vármegye dandára | 200 lovas | ||||
| Szabolcs vármegye dandára | 200 lovas | ||||
| Ugocsa vármegye dandára | 100 lovas | ||||
| Mármaros vármegye dandára | 50 lovas | ||||
| Bereg vármegye dandára | 100 lovas | ||||
| Kraszna vármegye dandára | 100 lovas | ||||
| Külső és Belső Szolnok várm. dandára | 400 lovas | 21.150 lovas |
g) A husziták ellen:
| A király személyesen | 4000 lovas | ||||
| Az esztergomi érsek | 2 bandérium | 1000 lovas | |||
| Az egri püspök | 2 bandérium | 1000 lovas | |||
| Szentgyörgyi gróf | 1 bandérium | 500 lovas | |||
| Stibor gróf | 2 bandérium | 100 lovas | |||
| Szécheni László | 100 lovas | ||||
| Derencsényi Imre | 50 lovas | ||||
| Palóczy Imre | 100 lovas | ||||
| Kalmai Miklós | 50 lovas | ||||
| Berzenczei Henrik és Dömötör | 50 lovas | ||||
| Czudar János | 50 lovas | ||||
| Czudar Simon | 50 lovas | ||||
| Sós Miklós és György | 50 lovas | ||||
| Agárdy György | 50 lovas | ||||
| Szécsy Frank | 100 lovas | ||||
| Pethő László | 50 lovas | ||||
| Herkey Eusztách | 50 lovas | ||||
| Gyarmathy Miklós | 50 lovas | ||||
| Thary Róbert | 50 lovas | ||||
| Aranyi István | 50 lovas | ||||
| Jakabfy János | 100 lovas | ||||
| Széchenyi Osvát | 50 lovas | ||||
| A Homonnai urak | 200 lovas | ||||
| Kompolthy Pál | 100 lovas | ||||
| Perényi János | 200 lovas | ||||
| A Pelsőczy urak | 200 lovas | ||||
| Derghy Sebestyén | 50 lovas | ||||
| A tárnokmester | 50 lovas | ||||
| Sáffár István | 50 lovas | ||||
| Ernyey Mihály | 50 lovas | ||||
| A Noffry fiuk | 50 lovas | ||||
| Czobor | 50 lovas | ||||
| Forgách Péter és János | 50 lovas | ||||
| Miklós, a galgóczi bán fia | 100 lovas | ||||
| Sopron vármegye dandára | 100 lovas | ||||
| Győr vármegye dandára | 100 lovas | ||||
| Veszprém vármegye dandára | 100 lovas | ||||
| Pilis vármegye dandára | 50 lovas | ||||
| Mosony vármegye dandára | 25 lovas | ||||
| Nyitra és Thurócz vármegye dandára | 600 lovas | ||||
| Liptó és Szepes vármegye dandára | 200 lovas | ||||
| Zemplény és Borsod vármegye dandára | 300 lovas | ||||
| Gömör és Heves vármegye dandára | 400 lovas | ||||
| Vas- és Fehér vármegye dandára | 1000 lovas | ||||
| Esztergom és Komárom vármegye dandára | 200 lovas | ||||
| Pozsony, Trencsén és Árva vmgy. dandára | 300 lovas | ||||
| Zólyom, Sáros és Abauj vmgy. danrára | 600 lovas | ||||
| Tolna, Nógrád és Pest vármegye dandára | 1000 lovas | ||||
| Hont és Bars vármegye dandára | 100 lovas | 14.775 lovas |
h) A pozsonyi vár védelmére:
| A győri püspök 50 lándzsa | 500 lovas | ||||
| A veszprémi püspök 50 lándzsa | 500 lovas | ||||
| A pannonhalmi apát 25 lándzsa | 250 lovas | ||||
| A Hédervári urak 100 lándzsa | 1000 lovas | 2.250 lovas | |||
| Főösszeg | 76.875 lovas |
33. fej. A sereg június első vasárnapjára legyen együtt, amikor a király is megjelenik körében és ha addig Velencével sikerül a békét megkötni, akkor a törökök és husziták ellen, vagy ha előbbivel nem, de ezekkel sikerül a megegyezés, akkor Velence ellen fordul egész erejével. 34. fej. A huszitákkal való kiegyezésben bízik a király, s ez esetben az ellenük felállított hadsereg más ellenség ellen lesz fordítható. 35. fej. Ugyanez az alternativa áll fenn a törökök tekintetében is. 36. fej. Ha pedig valamennyi ellenséggel sikerül a megegyezés, akkor is jó, ha minden vidék nemessége és lakossága tudja, hogy az ország mely részének védelmére kell magát készen tartania.
A közlöttek szerint ez a tervezet a honvédelmi rendszernek már Nagy Lajos korában divó és a 215. oldalon a) és b) alatt említett határozványait úgyszólván változtatás nélkül érvényben hagyta, ellenben az ugyanott c) alatt említett nemesi felkelést alapos revizió alá vette, miután az az utóbbi évek tapasztalatai szerint teljesen hasznavehetetlennek bizonyult. De azért általában véve az alapelv egy kis tágítással ugyanaz maradt: az ország védelmére elsősorban a királyi rendes haderő van hivatva, amelyhez a főpapok és a világi főurak is teljes erejükkel tartoznak hozzájárulni. További kiegészítésül, még pedig nem csak nagy veszedelem idején – ami elég lényeges újjítás volt – hanem rendes körülmények között is, a nemességnek, de már nem teljes összességében, hanem szűkebb, ellenben az ügyre nézve sokkalta célszerűbb keretek között és módok szerint kellett táborba szállnia.
Kiválóan fontos volt a tervezetnek ama két pontja, hogy a csapatoknak már nem csak 15 napig, hanem az egész szükség tartamára kellett a zászlók alatt maradniok és annak a megállapítása és kimondása, hogy a melléktartományok védelme is kötelességükhöz tartozik. Utóbbira leginkább azért volt szükség, mert nagyon sokan hangoztatták ama régi sarkalatos szabályt, hogy a nemességet az ország határain kívül nem lehet hadakozásra kényszeríteni, s így a szorosan vett anyaország határain kívül, a melléktartományokba, már a legtöbben vonakodtak a királyt, illetve vezéreit követni.
A tervezet Velence, a törökök és a husziták ellen kontemplál csapatösszpontosításokat, a fősúlyt nagyon helyesen a törökök elleni hadműveletekre fektetvén. A IX/1. sz. mellékleten sematikusan feltüntetett erőelosztás szerint Velence ellen elsősorban a legszélső nyugati szárnyon felállított 3000 és az Una mentén összpontosítandó 2500, összesen tehát 5500 fegyveres jöhetett számításba. Ezzel szemben a törökök ellen a szélső jobbszárnyon felállított 3000-en kívül valamennyi többi csoport 56.850 főnyi létszámmal volt működésbe hozható, még pedig esetleg két különálló csoportban, vagyis az erdélyi és temesvári, együttvéve majdnem 25.000 főt kitevő csoporttal a Havasalföldön és Moldván át előnyomuló törökökkel szemben, a másik három, kb. 32.000 fegyverest számláló csoporttal pedig a Szerbián és Bosznián át előretörő törökkel szemben. A husziták ellen mindössze 17.000 fegyveresnek készenlétbe helyezését tartották szükségesnek.
Az egész haderő a lista szerint majdnem 77.000 fegyverest számlált volna, csakhogy ez a lista valószínűleg nem teljes, mert hiányzanak belőle a tiszti bandériumok, vagyis a tárnokmesteren kívül a többi udvari tisztségek – a főpohárnok, főasztalnok, főlovászmester stb. – bandériumai. Hiányzanak belőle a Losonczyak, Rozgonyiak, Kanizsayak, Báthoryak stb.; nincsenek benne a jászok, kúnok stb. A városok kimaradását azzal lehet megmagyarázni, hogy azok legtöbbnyire pénzzel váltották meg katonaállítási kötelezettségüket.[7] Az egykorú Sanuto Magyarország összes haderejét ebben az időben 120.000-re teszi (Bartal György, Comment. ad histor. status juris que publici Hungariae III, 139.). Ez viszont talán kissé soknak látszik, mert nem valószínű, hogy a kiállítható csapatoknak több mint egyharmadát kihagyták volna a listából.
A tervezetbe felvett összes csapatok kizárólag lovasok, még pedig részben nehéz (pharetrati), részben könnyű fegyverzetű lovasok; ez arra enged következtetni, hogy a gyalogságot annyira semmibe se vették, hogy még csak említést se tesznek róla. Legfeljebb a 20. fejezetből lehetne kiolvasni, hogy a megtámadott falvak népének minden eszközzel és mindenféle módon, tehát gyalogosan is fel kellett vennie a harcot a reátámadt ellenséggel.
Feltünő a tervezetben a királyi dandárok csekély száma (3 dandár à 1000=3000+4000=7000 lovas), ami alighanem Zsigmond örökös pénzzavarára vezethető vissza; a királyné dandáráról pedig egyáltalán nem is tétetik említés; talán nem is volt neki külön csapata. Minden esetre feltünő, hogy a tervezet a moldvai és havasalföldi vajdáktól sokkal többre, 10.000 lovasra, a szerb deszpotától pedig 8000 lovasra számít. Dalmát-, Horvát- és Tótország rendei, nemkülönben Boszniának és Hercegovinának fennmaradt részei szintén igen szép számmal (9000) járultak hozzá a haderő szaporításához. Feltünően sokat vár a tervezet Bolgárországtól, holott mint tudjuk, ezt a tartományt a törökök akkor már úgyszólván teljesen bekebelezték volt birodalmukba.
Feltünő továbbá, hogy a király személyére nézve nem a főellenség, a török, hanem a husziták ellen vonul ki. Talán a törökökkel szemben két ízben, Nikápolynál és Szendrőnél szenvedett nagy kudarca lehetett ennek az elhatározásnak és intézkedésnek főoka.
Az egyes seregcsoportokon belül hadműveleti egység gyanánt a dandár (1000 lovas), harcászati egység gyanánt pedig a bandérium vagy zászlóalj (500 lovas) szolgálhatott. A 10 lovasból állott lándzsa alosztályt képezhetett.
Amikor Zsigmond 1434 október 6-án Pozsonyba érkezett, a huszitákkal még mindig javában folyt a háború[8] és Lévai Cseh Péter nagyban erőlködött, hogy Tapolcsányt a már hosszabb idő óta tartó ostrom útján hatalmába kerítse.[9] Ezért Zsigmond Pozsonyban tanácskozásra hívta egybe a főrendeket, amelyen elhatározták, hogy 1435 január elejére maga Zsigmond is táborba száll, hogy az országot a huszitáktól megtisztítsa. Erre azonban már nem került a sor, mert Cseh Péter és Stibor, miután Blaskót Nagyszombatból kiszorították, a többi városokat is visszafoglalták az ottlevő huszitáktól.
1435 tavaszán Zsigmond országgyűlésre hívta össze a rendeket Pozsonyba, amelynek legfontosabb tárgyát a honvédelmi intézkedések megvitatása képezte. Feltűnő, hogy ezek az intézkedések kizárólag a cseh-magyar határszél biztosítására vonatkoztak. Ezek alapjául a fenti tervezet szolgált és a tanácskozmányok eredményeként két törvény maradt ránk, az egyik március 8-án, a másik pedig 4 nappal később, március 12-én kelt. Az első törvény több cikkelye ama erőszakoskodások, jószágfoglalások, rablások, bebörtönzések és más egyéb önkényeskedések és törvénytelenségek ellen emeli fel szavát, amelyeket a hatalmasok a király hosszú távolléte alatt a gyöngébbek ellen elkövettek s azok ellen egyszersmind orvoslást is keres, a másik törvény, mely Zsigmond ötödik decretuma címen nyert a Corpus Jurisba beiktatást, a honvédelem rendszerének szabályozását emelte törvényerőre.[10] E törvény szerint, mely az országot az 1433. évi tervezet intenciói szerint, Pozsony külön területét nem számítva – 7 védelmi területre osztotta, a király elismeri, hogy a végvárakat amennyire tehetsége engedi, az egész országot fentartani és védelmezni elsősorban az ő kötelessége s azt saját hadával (benderia regia) és saját költségén köteles elvégezni s csak midőn nagyobb veszély fenyegeti az országot, mintsem azt a királyi had elháríthatná, tartoznak a megtámadott országrész főpapjai, a zászlós urakkal, a birtokos és egyéb nemesekkel s ezek fegyveres népeivel a király zászlója alatt derékhad módjára összegyülve, segítséget nyújtani az ellenség visszaverésére. A nemesség hadainak kiállításánál a fenti tervezetnek megfelelően a jobbágyok száma vétetett alapul akként, hogy minden 33 jobbágytelek (porta) után egy, vagyis minden 100 után három jól felfegyverzett, vagyis ijjal, karddal és csákánnyal felszerelt lovast kellett kiállítani a zászlósok saját, a nem zászlósok a megyék zászlói alá, kiknek pedig ennyi jobbágyuk nem volna, azok más hasonló kisebb birtokúakkal együtt állítsák ki ugyan e kulcs szerint katonáikat. Ezzel a törvény a telekkatonaságot (portalis militia) alapította meg, melynek révén új elem, a személyes szabadságot és birtokjogot nélkülöző parasztság került a honvédelem rendszerébe.[11] A birtoktalan és jobbágynélküli nemesek ezentúl is személyesen tartoztak hadba indulni, vagy a főurak zászlói alatt mint azok fegyvernökei, vagy a vármegye zászlója és a főispán vezetése alatt. Ezek szerint most már a honvédelem főelemei voltak: a királyi, főpapi, tiszti (nádor, erdélyi vajda, bánok, stb.), főuri bandériumok, továbbá a telekkatonaság és a nemesi fölkelés. A jobbágytelkek összeírását és nyilvántartását a szolgabírák a melléjük adott biztosokkal végezték. A törvény azokra, akik a kihirdetett időre nem jelennek meg a táborban, vagy készakarva későn jönnek, vagy a tábort engedelem nélkül elhagyják, jószágvesztést mondott ki büntetésképpen. Végül kimondja a törvény, hogy a sereg ne a falukban, sem a vetéseken, hanem szabad mezőn táborozzon s vízen, fán s kaszálatlan füvön kívül ingyen semmit se követelhessen a föld népétől. Ezek mind dícséretreméltó, humánus intézkedések voltak, amelyekre az akkori durva jelemtulajdonságokra és szokásokra való tekintettel valóban szükség is volt.
A csapatok felszerelése, fegyverzete, harcmódja nagyban véve ugyanaz maradt, amilyen Nagy Lajos korában volt, de azért jogosan mondhatjuk, hogy Zsigmond idejében a hadsereg az előző korszakhoz képest szellem, fegyelem, kiképzés, felszerelés és általában harcratermettség tekintetében határozottan nagyfokú visszaesést mutatott, ami különben már az 1433. évi tervezet több fejezetének tartalmából is elég világosan kitünik.
Az egyes államok seregeiben mind jobban tért hódító lőfegyver és lőpor gyártása és alkalmazása hazánkban is e korszakba esik. Nálunk körülbelül a XIV. század vége felé használták az első lőfegyvereket, hogy pedig Zsigmond királynak 1411-ben már biztosan volt tüzérsége, az okmányilag is bebizonyítható, mert ő ebben az évben ágyúi közül egyet minden tartozékaival együtt Kassa városának küldött.[12] Ezek a lövegek és a kezelő legénység nagy része idegenből jutott hozzánk; ebben az olaszok, csehek, németek megelőzték és fölülmúlták a magyart.
A galambóczi ütközet leírásánál megemlékeztünk egy Magyarországban gyártott és kitünően bevált nagyöblű löveg eredményteljes hatásáról, sőt valószínű, hogy nekünk akkor már elég tekintélyes számú tüzérségünk volt.[13]
De nemcsak szárazföldi, hanem hajó-, tehát vizi tüzérsége is volt Zsigmondnak, amint az a galambóczi ütközet leírásából kitünik.[14]
Sőt már kézi lőfegyveresei is voltak Zsigmondnak, akiket Sienában testőrökül alkalmazott, aminőket ott még soha nem is láttak.[15]
Az anyag, amiből nálunk az ágyúk készültek, fa, vas, réz és bronz volt. Dr. Iványi szerint nálunk a XV. század harmincas-negyvenes éveitől kezdve már az ágyúknak elég sokféle fajtáját ismerték; ilyenek voltak: a mozsarak, a faltörők, a kővető ágyúk, a tarack és féltarack ágyúk, a sugárágyúk és a már majdnem puskaszámba menő szakállas-ágyúk és a több szakállas ágyúcsövekből összeállított orgona-ágyú vagy seregbontó.[16]
A galambóczi ütközet leírásából tudjuk, hogy Zsigmondnak tüzérséggel felszerelt dunai flottillája is volt, mely hamarosan végzett a török flottillával, mely alighanem kisebb hajókból állott, mert azok a Moraván úsztak lefelé a Dunába.
A várépítésre és várharcra szintén nagy gondot fordított Zsigmond király. Lászlóvárát olaszokkal építtette fel és bőségesen látta el tüzérséggel.[17]
Most csak az van még hátra, hogy ama népek hadművészetéről röviden megemlékezzünk, akikkel a magyarok ebben az időszakban, mint ellenfelekkel hadakozniok kellett.
Velencének nem volt külön hadművészete, mert ő a szárazföldön nem saját, hanem mindig idegen, főkép olasz, a legutóbbi harcokban pedig török zsoldos csapatokkal dolgozott. Ezekről az olasz zsoldosokról a hadművészet szempontjából nem sok jót mondhatunk. Olaszországban ugyanis, ahol a hűbérrendszeren alapuló hadügy soha sem érte el a fejlődésnek azt a fokát, mint Német- és Franciaországban, a zsoldos rendszernek egy igen ocsmány kinövése, az úgynevezett bandarendszer (condottieri) ütötte fel a fejét. E bandák (conduti) alakításához az alapot és indokot állítólag 1323-ban néhány száz német zsoldos szolgáltatta, akik – nem kapván meg zsoldjukat – az egyik római hadjárat alkalmával kiléptek Bajor Lajos seregéből és rabolva, gyilkolva járták be keresztül-kasul a félszigetet. Ezeknek a folyton szaporodó condottieri-csapatoknak főjellemvonását a megbízhatatlanság, gyakori átpártolás egyik féltől a másikhoz és a rablási vágy képezték. E csapatok legtöbbje nem is volt egyéb közönséges rablóbandánál, vezetőiket pedig méltán nevezhetjük rablókapitányoknak. Ezek a csapatok, így többek között a Velence által Friaulban alkalmazottak is, csak színleg viseltek háborút és főtörekvésük csak arra irányult, hogy busás váltságdíj kicsikarása érdekében minél több és minél előkelőbb foglyot ejtsenek. Azt azonban el kell ismerni, hogy fegyverzetük és felszerelésük mindig kifogástalan volt, de a hadműveleteknél a legnagyobb óvatossággal jártak el. A condottieri csapatok legnagyobb része lovas volt.[18]
A husziták haditevékenységét és harcmodorát Ziska alapította meg csapatjainak kiadott hadiszabályzatával.[19] Ebben minden benne volt, ami a nagy tömegeket összetartani és sarkalni tudta; ennek eszközei: az imádság, a hadi rend és fegyelem szigorú betartása, a zsákmánynak igazságos elosztása, stb. Ellenben szigorúan tiltva volt a civakodás, verekedés, öldöklés és mindennemű rendellensség.
Ziska egyszerű kézművesekből, polgárokból és parasztokból álló seregét annyira fel tudta lelkesíteni, hogy az hiányos felszerelése és felfegyverzése dacára a vele szemben álló hatalmas hűbérseregekkel szemben a legtöbbször győztes maradt. Gyakran még az is megesett, hogy az ellenséges seregek a husziták támadását be sem várták, hanem szégyenletes módon futásnak eredtek, mihelyt a husziták szekereinek dübörgése és csatadaluk a: „Kdoz jste bozi bojovnici!“ (Akik Isten harcosai vagytok!) hallhatóvá vált. Ziska taboritái két csoportra oszlottak, melyeknek egyike felváltva a táborban, másika pedig otthon volt. Ez volt az úgynevezett váltakozó hadikötelezettség.
A husziták hadműveleti egysége 1000 emberből, 900 gyalogosból, 100 lovasból és 50 harci szekérből állott. A szekereknek harccélokra való alkalmazása valószínűleg arra vezethető vissza, hogy a táborba vonuló katonák feleségüket és gyermekeiket magukkal vitték. Egyébként a szekérvárat minden szláv faj jellegzetes hadieszközének tekinthetjük.
A husziták szekérvára sorokban haladó és láncokkal összekötött kocsikból állott. Az egyes kocsik igen erős szerkezetűek voltak. Minden kocsi 1–1 puskát, továbbá sáncszert, egy nyársbakot és egy kampós lándzsát vitt magával. A szekeret két egymásmögé befogott ló húzta. A kocsik rendesen négy sorban haladtak egymás mellett, mely alakzatból a szekérvár zárt tábora igen gyorsan alakult meg. A lovasság a szekérváron kívül maradt. Minden kocsin megvasalt cséplőkkel ellátott emberek, továbbá megfelelő számban ijászok és puskások is voltak. A szekérvárral ügyes hadmozdulatokat is tudtak végrehajtani.
A husziták eleinte a számos, néha 3000-nél is több hadiszekérből képzett szekérvár belsejéből védő harcokat folytattak. A vasláncokkal egymással összekötött hadiszekerekből képezett védőfal mögött állottak lövészeik, akik a szekérvárat megrohanó ellenséget lövedékekkel fogadták. A szekérvár faláig jutott lovasokat a hadiszekéren álló, kampós lándzsákkal felfegyverzett harcosok sebesítették meg és rántották le a lovakról, a netán mégis a szekérvárba jutott lovagokat pedig a huszita gyalogosok vascséplőikkel verték agyon. Végül, amikor már az ellenséget kifárasztották, akkor a szekérvárból kirohanó harcosok vascséplőikkel és kampós lándzsáikkal vetették rá magukat az ellenfélre és üldözés közben kegyetlenül legyilkoltak mindenkit, aki kezük ügyébe akadt.
A szekérvárral való támadó forma abból állott, hogy a harcosokkal megrakott szekerek, két-két kocsival arcban, két sorban alakultak, melyek között a gyalogság állott fel. A lövegek a kocsisorok között arcban nyertek alkalmazást, az összeütközésnél erős lövegtűzet tartván fenn, miközben a gyalogcsapatok a lövegek mellett csoportosultak harchoz. A lovasság a szekérvár oldalait biztosította és magát az ellenséget is oldalazó támadással nyugtalanította. A bevezető harc alatt a hátullevő kocsik feltartóztatás nélkül tovább nyomúltak előre és az arcban lekötött ellenséget mindkét oldalt körülkeríteni igyekeztek.
A tűzérséget Ziska azáltal tökéletesbítette, hogy számára célszerűbb állványokat szerkesztett, az ürméretet kisebbítette, miáltal lövegeit mozgékonyabbakká és tábori használatra alkalmasabbá tette.
A török sereg, amelynek legfőbb erénye és erőssége gyanánt a felette célszerű szervezettséget, fegyelmezettséget és a vallási fanatizmusban gyökeredző halálmegvetést tekinthetjük, állandó szolgálatot teljesítő zsoldos csapatból, népfölkelőkből és irreguláris alakulatokból tevődött össze.[20] A zsoldosok csoportjába tartoztak a sereg magvát képező janicsárok, a tűzérség és válogatott lovasságuk, a spahik. A sereg zömét a zsoldos hűbér csapat számba menő gyalog és lovas népfölkelők képezték, de nagy volt a gyalogos és lovas irreguláris csapatok száma is.
A török csapatok nyillal, lándzsákkal, kardokkal, tőrökkel és ezekhez hasonló szálfegyverekkel harcoltak. A legutóbb leírt harcokban a szálfegyverek mellett már tűzi fegyvereket is alkalmaztak.
A török sereg mindig a főseregre, továbbá a jobb és balszárny csoportokra és a tartalékra tagozódott.
A harcot a nyilasok, utóbb elvétve már a kézilőfegyver lövészek, mindíg szétszórt alakzatban vezették be. Ezeket a zöm sűrün zárkózott tömegekben oly szándékkal követte, hogy az ellenséget átkarolja és lehetőleg agyonnyomja.
A dunamenti hűbérállamok hadművészete különleges megjegyzésekre nem ad okot. Ők hol a magyar, hol a török harcmodort követték aszerint, hogy kinek a pártján harcoltak.
[1] Lásd a 90. oldalon.
[2] Szilágyi-Schönherr id. m. III., 584.
[3] Kovachich, Supplem. ad Vestigia Comitiorum, I., 344. Magyar fordítását lásd Hadt. Közl. 1892., 592.
[4] Lásd a IX/1. sz. mellékletet.
[5] Frangepán.
[6] A horvát- és tótországi oláhok az illető bánok létszámában bennfoglaltatnak.
[7] Igy Buda 1433-ban 10 lándzsányi katonaállítási kötelezettségét 1680 forinton, Fehérvár pedig 10 lovasát 420 forinton váltotta meg. (Katona Hist. Crit. XII., 603.) A kassai polgárok 1432-ben fejenként 46 pénzadóra köteleztettek. (Kassai levélt. 185. sz.)
[8] Az előzményeket lásd a 183. oldalon.
[9] Gróf Zichy család oklt. VIII., 477.
[10] Tulajdonképpen ezzel a törvénnyel nyert elintézést, illetve szentesítést a fentemlített 1433. évi tervezet is, habár ez hivatalosan kimondva sehol sincsen.
[11] Ehhez Horváth Mihály (Magyarország történelme. II., 507.) a következő megjegyzést fűzi: „Ezen intézkedés nem volt összhangzásban az alkotmány azon elvével, mely eddigelé a honvédelem kötelességét a személy és birtokjogtól föltételezte. Érezte ezt a nemesség; s bár e telekkatonaság élelmezésére azontúl adót is szedett jobbágyaitól: hogy az igazságnak legalább némi külszínét megőrizze, s ne látszassék a parasztságra, melynek személy és birtokjogot adni elmulasztott, új súlyos terheket rakni, a parasztságot nem mint középosztályt, mely a maga nevében, külön kötelességcímmel táborozna, hanem csak mint a nemesi jószágok járulékát vette föl a honvédelembe. A törvény kifejezése szerint, nem a parasztság állított ki a maga kebeléből, hanem a nemesség adott jószágainak nagysága, jobbágyainak száma szerint katonákat. Mialatt pedig a parasztokra ily teher tétetett, az egyházi és világi uraknak az is megengedtetett, hogy nemcsak váraik őrizetére, hanem családjaik szolgálatára is honmaraszthassák nemes szolgáikat.“
[12] Kassa város nyilv. levéltára 79. szám.
[13] Brunet M., J. Histoire générale de l'artillerie (Paris, 1842.) I., 134. old. azt mondja Zsigmond királyról, hogy: „son artillerie était formidable et comprenait becaucoup de bombardes énormes.“ – Az 1433-ban nálunk járt és Nándorfehérváron is megfordult Bertrandon de la Brocquiere azt írja följegyzéseiben, hogy az említett várnak mind az 5 erődje jól fel volt szerelve tüzérséggel s hogy különösen a 3 bronz ágyúk egyike tűnt fel neki, mert ő olyat még sohasem látott. (Marczinkó, Bertrandon de la Brocquiere utazása 12. V. ö. Dr. Iványi Béla, A tüzérség története Magyarországon kezdettől 1711-ig. Hadt. Közl. 1826. 1.)
[14] Gróf Zichy okmt. VIII., 239.: Egy 1435. október 6-án kelt oklevél szerint Töttös Lászlónak, tehát magyar embernek pereit azért halasztja el, mert „cum navibus bombardatis regiae maiestatis et aliorum ingeniorum et instrumentorum bellicalium versus partes inferiores ad Nandor Albem esset destinatus.“
[15] Russius Péter, Historia Senensis, Muratorinál, Rer. Ital. script. XX., 41.: „Habebat milites quingentos ad sui custodiam scloppos (ita id genus armarum vocant) invisum apud nos antea, federentes.“
[16] Dr. Iványi Béla A tüzérség története Magyarországon kezdettől 1711-ig. Hadt. Közl. 1826. 28.
[17] Aschbach Geschichte Kaiser Sigmunds. III. 273.
[18] Breit József, Az egyetemes hadtörténelem vázlata, I. 168.
[19] Breit József, Az egyetemes hadtörténelem vázlata, I. 161.
[20] Breit József, Az egyetemes hadtörténelem vázlata, I. 173.
| « Megjegyzések. Elmélkedések. | KEZDŐLAP | Források. » |