A huszita tanok az idők folyamán Magyarországon is, főleg a felvidéken, kivált az alsóbbrendű népség körében, kedvező talajra találtak. Miután azonkívül a Boszniával szomszédos délvidéken a bogumilok szektája is minden erőlködés és elnyomás ellenére tovább terjedt, a délkeleti részeken pedig az óhitűek hódítottak mind nagyobb teret a nyugati egyház rovására, Zsigmond király 1435 végén Marchia Jakab ferencrendi szerzetest bízta meg, hogy mind Magyarországon, mind Erdélyben a legszigorúbb eszközökkel fogjon hozzá az eretnekek kiirtásához. Hogy a vakbuzgó hittérítő feladatát könnyebben megoldhassa, intézkedés történt, hogy a készpénzben beszolgáltatni rendelt papi tizedeken megfelelő számú bandériumok állíttassanak fel és bocsáttassanak a püspökök részéről mintegy karhatalom gyanánt Marchia Jakab rendelkezésére, ami az alkalmazott erőszakoskodások és vérengzések révén fokozatosan a mindenre képes elkeseredésig növelte a nép ellenszenvét és elkeseredését.[1]

Fokozta az elégületlenséget, hogy Zsigmond uralkodása alatt főleg az erdélyi jobbágyság helyzetében nagy visszaesés állott be, ami kivált két irányban nyilatkozott meg: a szabad költözködés megakadályozásában és Lépes György erdélyi püspök ama rendelkezésében, hogy még az évek óta ki nem fizetett, vagyis hátralékos tizedet is nem terményekben, hanem készpénzben, még pedig a régi forgalomúnál nagyobb értékű új pénzben kellett beszolgáltatni.

Ezért az erdélyi föld népe, magyarok és oláhok egyaránt, elkeseredésében egyáltalán megtagadta a tized fizetését s midőn Lépes püspök ezért az ellenszegülőkre egyházi átkot mondott ki, ezek 1437 március havában nyiltan fellázadtak uraik ellen. A lázadás legerősebben Erdély délkeleti részén dühöngött, de csakhamar átterjedt a Nyirségre és a Szamosközre is.

A mozgalom élén Erdélyben Kardos János, Nagy Antal, a kendi Gál, széki Tamás, antosi László és a vajdaházi Pál mester, a Nyirségen egy Márton nevű pór állott, akik a falvakban véres kardot hordoztattak körül és az egész parasztságot fegyverbe szólították a papság és az urak ellen. Ez megtörténvén, a lázadók, akiknek soraiba alsóbbrendű nemesek is beállottak, csoportokba verődve megtámadták és kirabolták a nemesi kuriákat, sok nemest felkoncoltak és a hozzájuk csatlakozni nem akaró falvakat és mezővárosokat kirabolták és felgyújtották.[2]

Az erdélyi lázadók, talán azért, hogy szamosközi és nyirségi elvtársaikkal közelebbi érintkezésbe jussanak, mind északabra húzódtak, majd 1437 nyarán azok nagy tömege Belső-Szolnok megyében Alparét határában a Bábolna hegyen gyült össze és követeket küldött Csáki László erdélyi vajdához, a sérelmek orvoslását kérendők. De a vajda a követeket elfogatta és lefejeztette. Ezek után Csáki a Lépes Loránd, Tamásy Henrik és Kusali Jakch Mihály székely ispánok vezetése alatt álló nemesi és székely csapatokkal megindult Bábolna felé és az ott táborozó lázadókat megtámadta. Az ütközet eldöntetlen maradt; egyik fél se nevezhette magát győztesnek, de a nemesek jóval nagyobb veszteséget szenvedtek, mint a pórság. Az ütközet befejezte után Csáki hívta fel alkudozásra a pórhadak vezéreit s a tárgyalások alatt a parasztság és az erdélyi birtokos osztály mint két egyenjogú fél állott egymással szemben. Az egyesség a kolosmonostori konvent előtt 1437 július 6-án létre is jött, melyben a jobbágyoknak jelentékeny kiváltságokat sikerült maguknak kierőszakolniok. Igy többek között a püspök-tized joga minden húsz kereszt után egy forintban állapíttatott meg; a kilencedet egyszerűen eltörölték s egyben visszaállították a jobbágyok régi jogát, hogy szabadon költözködhessenek s javaikról tetszés szerint végrendelkezhessenek. Egyben megegyeztek abban, hogy a nép évente egyszer az úr mennybemenetelének ünnepe körül a Bábolnára községenként 2 követet küldjön, akik a jobbágyság helyzete felől jelentést tegyenek s azokat az urakat, akik igéretüket nem tartották meg, felelősségre vonják.[3] De azért a felek egyike sem bízott a békesség tartósságában, miért is a lázadók jelentékeny része, mint Ziska huszitái a Tabor hegyen, továbbra is együtt maradt a Bábolnán, körülsáncolta magát s így várta a történendőket. Közben a már kivívott sikerek és előnyök révén még további kedvezmények kicsikarhatására számítván, a birtokos osztály pedig a kialakult helyzetet tarthatatlannak ítélvén, fegyverrel készült visszaverni a fegyverrel kicsikart engedményeket. E célból a magyar nemesség, a székelyek és szászok, 1437 szeptember 16-án a Fehér Kőrös völgyében fekvő Kápolnán[4] gyűltek egybe, amelyen a lázadóknak újból való megtámadását határozták el. Az első összeütközés szeptember második felében alighanem ismét a Bábolna körül történt meg, de a küzdelem színtere innen később a Szamos vidékére húzódott át, végleges döntésre azonban az erdélyi lázadókkal szemben most sem került a sor, ellenben a szatmári és szabolcsi fölkelt nemesség az ottani lázadókat szétverte, elfogott vezéreit kivégeztette, s a tömeg nagy részét kiszúrt szemmel, levágott kézzel, vagy orral eresztette útnak hazafelé. Ennek hírére az erdélyi lázadók is békülékenyebbek lettek, minek folytán október 6-án Apátiban újabb egyezség jött létre, mely némi megszorításokkal a bábolnai pontokat hagyta érvényben, de a végleges döntés a birtokos osztály és a jobbágyok jogviszonyainak szabályozása tekintetében a királynak tartatott fenn.[5]

Azonban nemsokára ez az egyezség is felbontatott, mire Nagy Antal Kolozsvár tájékán kezdett ismét dúlni híveivel. Ámde ezúttal elhagyta őt a szerencse; a lázadók főbb cinkosai, köztük Nagy Antal is, elfogatván, utóbbit Kolosmonostornál darabokra vágták, 9 társát pedig Tordán karóba húzták. A megmenekültek egy része Nagy Enyeden húzta meg magát, de a győztes nemesek december 15-én innen is kiszorították és szétverték őket, mire a lázongás végre levertnek volt tekinthető, bár titokban az még jó sokáig lappangott Erdély bércei között.[6] A Bábolna hegyen a táborozás sáncainak nyomai még ma is láthatók.

[1] Hogy Marchia Jakab mennyire szigorúan járt el tisztében, az kitűnik János nagyváradi püspöknek Jenő pápához írt leveléből, melyben azt mondja Marchiáról, hogy „akiket meg nem téríthetett, azokat kivégeztette.“ (Koller, hist. episc. Quinque eccl. III., 356.)

[2] Gróf Kemény, Kurznál, Magazin, II., 27.

[3] Hunfalvy Pál, Az oláhok története II., 74. – Gróf Teleki József, A Hunyadiak kora Magyarországon I., 77. és X., 3.

[4] Lásd Schwandtner Script. rer. Hung. I., 784. és az ahhoz csatolt térképet.

[5] Archiv für Siebenbürgische Landeskunde. Új sorozat, XII., 81.

[6] Thúróczy IV., 22. – Bonfinius, Dec. III., Lib. III., 288. – Katona Hist. Crit. XII., 793. – Eder, Observationes critica, 70. – Kővári László, Erdély történelme, II., 54. – Szilágyi Sándor, Erdély ország története, I., 121.