Az acheni koronázás 1414-ben megtörténvén,[1] Zsigmond leghőbb vágyainak egyike az volt, hogy minél előbb a milanói, majd a római koronát is fejére tehesse. Ez azonban az akkori olaszországi bonyodalmas viszonyok között, főkép pedig a velencei köztársasággal való háborúskodásra való tekintettel, nem volt oly egyszerű és könnyű dolog.

Felső-Olaszországban Filippo Maria Visconti, Milano hercege, már évtizedek óta a felső-olaszországi tartományok egyesítésén fáradozott, ami ellen eleinte a firenzei, majd utóbb a velencei köztársaság is a leghathatósabban állást foglalt. Velencét, mint par excellence tengeri hatalmat a szárazföldi külpolitika sokáig meglehetősen hidegen hagyta, amidőn azonban a törököknek mind nagyobb mértékben bekövetkezett európai előnyomulása következtében a Középtenger feletti uralma mindinkább vitássá lett, az 1423-ban elhúnyt békeszerető Mocenigo Tamás után dogévá megválasztott Francesco Foscari nyiltan a szárazföldi terjeszkedés kívánalmát és Velence szárazföldi hatalmának kiterjesztését írta zászlajára. Ez a terjeszkedés Dalmáciában, Istriában és Friaulban Zsigmond király, illetve Magyarország, tovább északnyugatra pedig a Viscontiak érdekeibe ütközött. Az ezen érdekellentétekből 1426 elején kitört háborúban a Zsigmond által pártolt Viscontiakkal szemben hatalmas szövetséget találunk az aragoniai királlyal, a savoyai, mantuai, ferrarai és sienai hercegekkel szövetségre lépett velencei és firenzei köztársaságok személyében.

A háború megindítása előtt Zsigmond megigérte Filippo Maria Viscontinak, hogy minél előbb személyesen lemegy Olaszországba és addig is 8000 főnyi hadat küld segítségére, mire utóbbi kötelezőleg kijelentette, hogy a császári koronázásra induló Zsigmondnak tartományain át szabad útat enged, sőt Milano kapuit is megnyitja előtte, ahol a lombard vaskoronával való megkoronázása elé semmiféle akadályt nem fog gördíteni.[2]

Zsigmond azonban nem tett eleget igéretének és a milanói herceg ellenfelei által legyőzetvén, december 30-án fegyverszünetet kötött velük. Ezt az alkalmat arra használta fel a signoria, hogy Zsigmondot a maga és szövetségesei számára megnyerve, eltérítse a milanói herceg oldaláról. Evégből 1427 július elején Marco Dandolót küldte el Zsigmondhoz, de mivel a signoria Dalmáciáról lemondani nem akart, a megegyezés nem jött létre. Egyébként Zsigmond már ezt megelőzőleg, május 7-én tudatta Viscontival, hogy most már biztosan küld neki 8–10.000 embert segítségül, sőt ezt az igéretét július 31-én meg is ismételte, de a délvidéki bonyodalmak[3] és a huszita-kérdésnek egyre növekvő kellemetlenségei[4] folytán ezek az újabb igéretek is füstté váltak. A támogatás nélkül maradt milanói hadak 1427 október 12-én óriási vereséget szenvedtek, s Filippo Maria Visconti 1428 tavaszán kénytelen volt meglehetősen nehéz feltételek mellett elenfeleivel békét kötni.[5]

Szövetségesének teljes legyőzetése, minek folytán a római útnak általa igért biztosítása is a kútba esett, nemkülönben a galambóczi szerencsétlen kimenetelű hadjárat végre Zsigmondot is engedékenyebbé tette a signoriával szemben, minek eredménye a már említett 8 havi, illetve 2 évi fegyverszünet lett,[6] amelynek értelmében most már a velencei tartományokon át vált szabaddá az út Zsigmond számára Róma felé, de ezt még széleskörű és hosszantartó tárgyalások előzték meg, egyrészt a német rendekkel, akiket 1429 végén Pozsonyban fogadott, másrészt V. Márton pápával, aki végre 1431 február elején a Zsigmond által sürgetett egyetemes baseli zsinatot kihirdette. A pozsonyi országgyűlésen igen zajos jelenetek játszódtak le; Zsigmond és a rendek kölcsönösen szemrehányásokkal illették egymást s végül Zsigmond kijelentette, hogyha a rendek nincsenek vele megelégedve, otthagyja a birodalmat és megelégszik az ő Magyarországával: „reméli, lesz itt kenyere és bora, ameddig él!“[7]

Közben azonban ugyanezen év elején újból kitört a háború Velence és szövetségesei s Filippo Maria Visconti között, és Zsigmond megint csak utóbbinak pártjára állott, aki viszont ismét kezességet vállalt a többször említett olaszországi út biztosítására nézve.[8] És ezúttal Zsigmond szavának helyt is állott, mert Velencével folytatott béketárgyalásai a dalmát ügy kérdésében hajótörést szenvedvén, Cillei Hermann gróf fiának, Cillei Ulriknak parancsnoksága alatt 5000 főnyi sereget küldött a Viscontival újból háborúba keveredett Velence hátában fekvő Friaul megszállására.

A szerencse a lombard harctéren ezúttal a milanói hercegnek kedvezett, mert Velence és szövetségesei több helyütt legyőzetvén, érzékeny veszteséget szenvedtek. Ezt a kedvező alkalmat felhasználva, Zsigmond 1431 november közepe táján 800 magyar és ugyanannyi svejci katona kiséretében Sveicon át menve, hirtelenül Milanóban termett, ahol ugyene hó 20-án a milanói székesegyházban fejére tétette a longobard királyok vaskoronáját.

Ámde közben a harctéren ismét Velence és szövetségesei kerekedtek felül s miután a magyar hadak Rosazzo-nál erős vereséget szenvedtek, azok kénytelenek voltak Friault odahagyni.

Azonban Zsigmond ennek ellenére sem vesztette el lélekjelenlétét. Az 1432. év kezdetén Piacenzába ment, majd onnan július közepén Luccán keresztül Sienaig jutott el. De itt nagy bajba keveredett. Rómába nem engedte be a velencei származású és a köztársasággal rokonszenvező új pápa, IV. Jenő, háta mögött pedig az ellenséges indulatú Firenze állott. Hogy kellemetlen helyzetéből kiszabadítsa magát, 1433 január 21-én parancsot küld Kanizsai László pozsonyi grófnak, hogy eredetileg Friaulba szánt csapatait egyenesen Sienába küldje.[9] Közben azonban Zsigmond jobbnak látta, hogy a pápát békülékenységre bírva, eszközölje ki céljának, Rómába való utazhatásának elérését. És a pápa hajlott szavára. Zsigmondot esküvel kötelezvén az egyház védelmére, mindenekelőtt azon fáradozott, hogy Milanó és ellenfelei között a béke helyreálljon. Ez 1433 április 7-én megtörténvén, Zsigmond május 21-én 600 lovassal és 8000 gyalogossal akadály nélkül bevonulhatott az örök városba, ahol ugyane hó 31-én Jenő pápa fejére is tette a koronát. Ezt nemsokára, június 4-én, a Velencével való kibékülés követte, a mondott napon a status quo elvén további 5 évi fegyverszünet köttetvén Zsigmond és a velencei köztársaság között.[10]

Dolgát ilyenformán a lehető legjobban elvégezvén, amennyiben Velencétől útiköltségeinek fedezésére még 10.000 aranyat is kipréselt, augusztus közepén otthagyva Rómát, elindult hazafelé.

[1] Lásd a 145. oldalon.

[2] Schönherr, Zsigmond király és Velence összeköttetéseinek történetéhez. Századok, 1891., 751. – Óváry Lipót, Zsigmond király és az olasz diplomatia. Századok. 1889. – Mon. Slav. Merid. XXI., 23. – Kagelmacher, Filippo Maria Visconti und König Sigismund (Berlin, 1885.), 34. – Osio, Documenti diplomatiei tratti dagli archivi Milanesi, II. köt.

[3] Lásd a 173. oldalon.

[4] Lásd a 181. oldalon.

[5] Kagelmacher Filippo Maria Visconti und König Sigismund (Berlin, 1885.), 83. – Osio Documenti diplomatiei tratti dagli archivi Milanesi, II., 319.

[6] Lásd a 177. oldalon.

[7] A regensburgi követ jelentése, Deutsche Reichstagsakten, IX., 360.

[8] Fejér, Cod. Dipl. X/7., 328. – Osio Documenti diplomatiei tratti dagli archivi Milanesi, III., 2.

[9] Fejér, Cod. Dipl. X/7., 418.

[10] Fejér, Cod. Dipl. X/7., 471. – Mon. Slav. Merid. XXI., 56.