Zsigmondnak határozottan igen nagy érdemül tudható be, hogy a török veszedelem igazi nagyságát felismerve, minden tőle telhetőt megtett, hogy a további ozmán terjeszkedés meggátlása, illetve a törökökön veendő döntő győzelem révén, a kereszténységet fenyegető katasztrófát tőle telhetőleg elhárítsa. És ennek a fáradozásnak abban a tekintetben meg is volt az eredménye, hogy a Zsigmond által félrevert harang által fellármázva, Európa fejedelmei és nemességének színe-java csaknem oly buzgósággal és lelkesedéssel fogtak fegyvert a kereszténységet végveszéllyel fenyegető ozmánok ellen, mint akárcsak három évszázaddal előbb, amidőn a pápák ismételt jajkiáltására 1096-tól 1270-ig sűrű egymásutánban nyolcszor indultak nagyszámú keresztes hadak a Szentföldre, de eredmény ép úgy mint akkor, most sem volt elérhető.

Ki kell emelnünk, hogy az elsősorban hazánkat fenyegető nagy veszély tudatában most már a magyarság színe-java is a legszebben reagált az eddig nem nagyon kedvelt Zsigmond hivószavára és tömegesen tódult a kibontott zászló alá, hogy hitét és hazáját a pogánnyal szemben megvédje. Tette ezt kényszerhelyzetében, annak dacára, hogy Zsigmond újabban ismét a nemzet tudta, megkérdezése és beleegyezése nélkül rendelkezett az ország sorsáról a nem sokat érő római birodalmi helytartói cím elérése kedvéért.

A törökök ellen viselendő hadjárat terve nagyszámú szárazföldi hadsereg és elég tekintélyes flotta latbavetése mellett valóban nagyszabásúnak és szép sikert igérőnek mondható. Hogy ez a nagyszabású hadjárati terv végeredményben nagyon is összezsugorodott és teljes eredménytelenséggel végződött, az megint más lapra tartozik. Épígy kellőkép meg volt alapozva a hadjárat pénzügyi tekintetben és tekintélyes szállítási flotta készenlétbe helyezése és felhasználása révén az anyagi ellátás tekintetében is, csakhogy a sereg már csirájában magában hordta a koaliciós seregek rendes rákfenéjét, az egyenetlenséget és széthuzást és mindjárt kezdetben még egy nagy hiba jelentkezett, az ellenség lekicsinylése mellett a saját erők túlbecsülése, ami rendesen meg szokta magát bosszúlni.

Hogy az idegen és a magyar erők két különálló oszlopban meneteltek a hadiszíntérre, az általában véve helyesnek mondható. Ily nagyszámú seregeknél a megosztott erőkkel való mozgadozás mindig előnyösebb az egy nagy tömegben való helyváltoztatásnál, mert ezáltal a csapatok ellátása is lényegesen megkönnyíttetik.

Hogy a magyar sereg zöme Erdélyen és Oláhországon át vett irányt,[1] az már abból a szempontból is helyesnek mondható, mert az úgylátszik már ab ovo Nikápolynál tervezett döntő csatára való tekintettel nem volt szabad Mircsét oláh hadaival a keresztény sereg hátában meghagyni és ez a hadműveleti irány az oly gyakran köpenyeget forgató oláh vajdát tényleg arra birta, hogy a két ellenfél közül ahhoz csatlakozzék, akitől kedvező döntés esetén országa számára is jóval többet várhat, mint a mindenkit igája alá hajtani akaró töröktől.

Kissé cikornyásnak látszik az idegen keresztes hadak előnyomulási vonala a Vaskapun[2] és a Zsil völgyén át nem azzal a szándékkal, hgy a legrövidebb irányban Nikápoly felé előnyomulva, ott a magyar sereg zömével egyesüljön, hanem kerülő úton Szörényvár tájékára kanyarodik vissza, hogy ott partot váltva, a Duna déli völgyszegélye mentén folytassa útját a kijelölt általános gyülekezési hely, Nikápoly felé. Ez alighanem Szerbiának és Bolgárországnak a Duna mentén fekvő részeinek leigázása és megfélemlítése céljából történt.

Mindkét seregcsoport számára mindenekelőtt elérendő hadműveleti célpontul Nikápoly környéke jelöltetett ki. Nem mondhatnám, hogy ebben valami nagyszabású és kiválóan helyes eszmét lehetne felfedezni. Nikápolynál egyelőre csak nagyon alárendelt számú ellenséges csapatok voltak, magának az erődített helynek pedig alig volt sokkal nagyobb jelentősége, mint akármelyik más dunamenti erődített helynek, így többek között Bodonynak, Sistovának, avagy Silistriának, sőt az utóbbinak a Fekete-tengerbe rendelt hadiflottára való tekintettel közelebbfekvésénél fogva talán még nagyobb jelentősége volt, mert az odairányított szárazföldi hadsereg közvetlen összeköttetésben és összhangzásban a flottával, hajthatta volna végre hadműveleteit.

Hogy az akkori fogalmak szerint majdnem óriásinak mondható keresztény sereg első és valóban hozzá nem méltó feladatául a jelentéktelen nikápolyi erődített hely elfoglalását tűzte ki, az igazán nem enged valami nagy hadvezéri koncepcióra következtetni. Sokkal helyesebb és célravezetőbb lett volna, ha a keresztény sereg nagy számába és erkölcsi fölényébe vetett bizalmára való tekintettel nemcsak az Aldunáig, hanem továbbra is megmaradt volna támadólagos szándéka mellett, és offenziváját akár a Nisava völgyén, akár pedig Nikápolyon, Sistovón, avagy Silistrián át a Marica völgyében sejtett török főerőkig folytatva, ott igyekezett volna a fölött döntő győzelmet kierőszakolni. Ez a győzelem aztán valóban alkalmas lett volna arra, hogy a törökök további terjeszkedésének gátat vessen és kiinduló pontjául szolgálhatott volna ama még tovább fekvő hadjárati célnak, hogy azok lehetőleg ismét kiszoríttassanak Európából. De ily messzemenő és nagyszabású gondolat és elhatározás csak nagy kaliberű hadvezérek fejében és szívében szokott megfogamzani, ilyennek pedig sem Zsigmond, sem a többi vezetők egyike sem tekinthette magát.[3]

Mennyivel szebb formában mutatkozik a támadólagos szellem és a helyes elhatározási és intézkedési képesség Bajazidnál, aki a keresztény sereg közeledéséről hírt véve, Nikápoly parancsnokának azt a helyes parancsot küldi, hogy mindenáron tartson ki, amig ő serege zömével odaérkezik, bizonyára eltökélt szándéka lévén, hogy az ottrekedt keresztény seregen győzelmet aratva, azt teljes megsemmisítés céljából a Dunába szorítsa.

Felette jellemző és tanulságos, hogy a francia vezetők rettenetes elbizakodásukban utolsó pillanatig nem akarták elhinni és nem is tudták feltételezni, hogy Bajazid erre az igazi hadvezéri talentumról tanuskodó és ezért kiválóan helyesnek minősítendő lépésre rászánhatná magát.

Boucicaut tábornagy struccpolitikaszerű eljárása a török fölmentő sereg közeledését jelző hirnökökkel szemben, még a középkori felfogás szemszögén át nézve is, meglehetősen ósdinak és maradinak tünteti fel az akkori francia hadvezetőséget, mi mellett annál szebbnek és helyesebbnek tűnik fel Zsigmond eljárása, aki – amint az a magyaroknál egyáltalában szokásban volt – most se mulasztotta el a kellő messzemenő hírszerzésről való gondoskodást.[4] Épígy feltétlenül helyeselhetjük Zsigmondnak és magyar vezéreinek az esti haditanácson elfoglalt ama álláspontját, hogy a másnapi támadásnál a könnyű magyar lovasság osztassék be az élre, ahogyan az az eddigi hadjáratokban egyáltalában mindig szokásban volt, de a dölyfös és dicsőségükre féltékeny franciák, a maguk és szövetségeseik vesztére, csak tisztán presztizskérdésből a leghatározottabban ellenezték azt, pedig ha a törökök váratlan megjelenése a francia táborban tényleg oly nagyfokú pánikot idézett elő, ahogyan azt a fentiek szerint az egykorú feljegyzések megörökítették, akkor a francia fővezéreknek nem volt valami nagy okuk és joguk hozzá, hogy az elsőséget minden áron maguknak és csapatjaiknak vindikálják.

[1] Ez kétségtelenül kitünik Ulmann Stromer, Deutsche Städtechroniken (Nürnberg) I. 48. következő szavaiból: „Und zogen mit kung Sigismund von Ungarn durch Walachey“ és a fentebb idézett Chronique de religieux de St. Denys, II. 485. eme kitételéből: „lorsque les chrétiens furent arrivés en Valachie.“

[2] Hogy az idegen hadak a Vaskapun át nyomultak előre, azt az egykorú Froissart említi Chronique de France, d'Angleterre, d'Eccosse, d'Espagne, de Bretagne című művében, IV. 49–52., nemkülönben a nikápolyi csatában ugyancsak szolgai minőségben résztvett Schiltberger is, Wunderbarliche und kurzweilige History wie Schildtberger, einer aus der Stadt München in Baiern, von den Türken gefangen, in die Heidenschaft geführt ward.“

[3] Fessler–Klein Geschichte von Ungarn II. 272.: „Bei Gross-Nikopol… vereinigte sich das gesammte christliche Heer, das nun über 80.000 wohlgerüstete, von Siegeshoffnung begeisterte Streiter zählte. Den Oberbefehl übernahm Sigmund. Aber weder er, noch irgend einer der andern Führer besass genug Ansehen und Feldherrntalent, um ein so grosses und gemischtes Heer zu befehligen, in welchem sich noch überdies so viele stolze, aufeinander eifersüchtige und schwer zu lenkende Häupter befanden; wo so viele zu befehlen strebten, dass niemand gehorchen wollte.“

[4] Hogy a tirnovói török tábor fölfedezése tényleg Zsigmond intézkedésének volt köszönhető, e tekintetben a már fentebb közölt, Katona által reprodukált adománylevél semmi kétséget sem hagyhat fenn. Ennek az adománylevélnek erre vonatkozó passzusa következőleg hangzik: „…castrum Nicopolis obsedisset, praedicto Bayazith imperatore eo tempore in Throno (Tirnovo) cum validissima sua potentia Turcorum existente; tunc idem Joannis banus de nostro mandato ad explorandam potentiam ipsius Bayazith… properando et ad nostram celsitudinem redeundo, de potentia ipsius Bayazith nostram celsitudinem certissime informavit.“ – Bellaguet, Chronique de religieux de St. Denys, II., 502., hibásan a nádort szerepelteti Maróthi helyett a földerítő különítmény vezetője gyanánt. Szerinte ezt a földerítést 5000 nehéz fegyverzetű lovas (!) végezte volna, akik Nikápolytól 6 mértföldre délre bukkantak volna rá az ellenségre. Froissart Chroniques et histoires, III. 245. viszont kedvenc hősének, de Coucy-nak tulajdonítja a török sereg fölfedezését, azt állítván, hogy ez alkalommal 1000 lándzsással 20.000 törökön aratott fényes győzelmet. Végül Schiltberger is említ valami földerítésfélét, de már csak akkor, amikor már Bajazid jóval közelebb ér Nikápolyhoz és szerinte erre a földerítő tevékenységre Mircse oláh vajda vállalkozott volna önként, ami utóvégre kizárva nincsen, de ez egyáltalában nem zárja ki Maróthinak fentebb említett, már korábban végzett eredményes földerítő tevékenységét.