Mialatt Kanizsay Miklós a nyugati államokban szorgoskodott, hogy a törökök ellen a kellőszámú segélyhadakat megnyerje, Zsigmondot Vencel bátyja 1396 elején Prágába hívta, hogy a közte és a cseh országnagyok közt kitört viszálykodást elsimítsa. Vencelt ugyanis rettenetes kegyetlenkedései miatt a csehek annyira meggyűlölték, hogy már 1394 tavaszán elfogták és jó sokáig elzárva tartották. Azonban fogságából kiszabadulva, Vencel csakhamar megint visszaesett régi hibáiba s így a cseh főurak újból lázongani kezdtek. Ezt kellett volna Zsigmondnak elsimítania, aminek fejében Vencel a régi szövetség megújítása mellett,[1] amelyben a kölcsönös trónutódlási jogok is újból megerősíttettek,[2] Zsigmondot a római szent birodalom helytartójává és egyszersmind abban helyettesévé is kinevezte.[3] Ámde a békebíró gyanánt szereplő Zsigmond és Józsa morva őrgróf utóbb mégis Vencel hátrányára szóló végzést hoztak, aminek az lett a következménye, hogy Vencel egy ellenfeleiből összeállított kormányzótanács fenhatósága alá helyeztetett.[4]

Prágából visszatérve, Zsigmond Kninbe, majd Nonába sietett, egyrészt a horvát–dalmát ügyek, valamint a Zára és Pago szigete között legújabban támadt konfliktus elintézésére,[5] másrészt, hogy Velencét hajlandóvá tegye, miszerint a Franciaország, mint Génua akkori ura által kiállított hajókhoz, amelyek máris a nonai kikötőben horgonyoztak, ő is csatlakoztasson néhány gályát. Ez megtörténvén, a velencei Moncenigo Tamás parancsnoksága alatt 44 gályából és több más kissebb hajóból álló hajóhadnak az volt a feladata, hogy a Fekete tengerbe hajózva, a Duna torkolatánál várja be a további fejleményeket, hogy aztán a kellő időpontban tőle telhetőleg támogassa a szárazföldi hadsereg hadműveleteit.

Budára visszatérve, Zsigmond nyomban hozzálátott a török hadjárat előkészítéséhez, mire nézve az előzetes intézkedéseket az országgyűlés az 1395. évi nyári és őszi események hatása alatt[6] már az említett év végén megtette azáltal, hogy december havában általános felkelést rendelt. Ennek kihirdetésére a király minden vármegyébe két biztost rendelt ki, akik szigorú büntetést helyeztek kilátásba azoknak, akik a hadjáratban résztvenni vonakodnának.[7]

A magyar hadak gyülekezése közben 1396 tavaszán szép számmal volt már útban az idegen sereg is Magyarország felé. Kanizsay Miklós főtárnokmester által feltüzelve, főkép Franciaország karolta fel a törökök ellen viselendő háború eszméjét, akik ellen VI. Károly király által lelkesítve, az ország színe-java szinte formaszerű keresztes hadjáratra készült, amelynek vezéréül Fülöp burgundi herceg legidősebb fiát, a 24 éves János neversi grófot (Jean-Sans-Peur) jelölték ki, akinek kíséretéhez Franciaország és Burgundia lovagjainak színe-virága csatlakozott. A melléje adott haditanácsot alkották többek között: de Vienne János, Franciaország tengernagya, Bar Fülöp, Trémouille Vilmos és testvére Guy, Jakab la Marche grófja és Bourbon ura, Enguerrand de Coucy, d'Artois Fülöp Eu grófja és Franciaország connétable-ja, Boucicaut tábornagy, aki egymaga 70 lovagot szerelt fel saját költségén és többen mások, vagyis amint a közölt névsorból is kitűnik, a francia főnemesség és főméltóságok legjobbjai és az angolok elleni harcokban többszörösen kitünt jeles vitézek. A fővezér személyes testőrsége 30 válogatott ijjászból állott, akiknek kíséretében az április 13-án érkezett be Dijonba. A kíséret többi tagjainak legkésőbb április 20-áig kellett ugyanide beérkezniök, ahol azok az 1395. évi március 28-án kiadott határozmányok (ordonnance)[8] szerint négyhavi zsoldjukat előre kikapták, még pedig járt havonta minden lovagnak 40, azok csatlósainak (écuyer) személyenként 20, minden ijjásznak pedig 12 aranyforint. Ugyane határozmányok szerint minden nemes, aki lázongást szít, vértezetét és lovát, minden szolga, aki tőrét használja, félkezét, ha pedig lop, fél fülét veszítse.

A hadjárathoz szükséges pénzösszeg előteremtéséről már idejekorán messzemenő előgondoskodás történt. Igy Fülöp (Le-Hardi) burgundi fejedelem már 1394-ben szedett e célra Flandriában 65.000 nobles-t.[9] Ugyane célra többek között Flandria papsága 5265 noblest, Antwerpen és Mecheln városok 4000 noblest, majd Flandria az 1397. évi hadjáratra külön még 10.000 noblest adott.[10] Fülöp burgundi fejedelem azonkívül arra való tekintettel, hogy fia még nem volt lovaggá ütve, 1395 július 2-án az ez alkalomból szokásos összeget is kiíratta a rendek terhére s e célra Flandria még külön 65.000 noblest, a burgund hercegség 40.000 francot, a burgund grófság 14.230, az Artois, Nevers és Rethel grófságok pedig egyenként 10.000–10.000 livrest jegyeztek,[11] ami kereken 2,600.000 aranykoronának felel meg.[12]

A Dijonnál egyesült francia–burgund keresztes had mintegy 10.000 főt számlált; közte 6000 volt a lovagok, vagyis a kombattánsok száma, míg a többi 4000 csatlósokból és szolgákból állott.[13] A sereg zöme 1396 április 30-án indult el Dijonból és a Duna völgyének vett irányt. Egy mellékoszlop De Coucy és Henri de Bar alatt a francia király parancsára, Lombardiának vette útját, hogy Visconti Galeazzora nyomást gyakoroljon abban a tekintetben, hogy végre Génuának Franciaországba való bekebelezésének ellenzésével felhagyjon.[14] Ez az oszlop azonban Bajorországban már ismét a sereg zöméhez csatlakozott. Utóbbi május közepe felé Regensburgba érkezett, ahol a német lovagrend és a Johanniták hada csatlakozott hozzá és nagyszámú szállítóhajó helyeztetett készenlétbe a seregszükségletek utánszállítása céljából.

Május 24-én Bécs alá érkezett a francia–burgund sereg, amelyhez útközben Ruprecht rajnai pfalzgróf, Hohenzollern János, több bajor főúr, a Katzenellenbogen, Mömpelgard grófok, továbbá számos német, lengyel, olasz, stájer és cseh lovag, számra nézve mintegy 2000 lovas csatlakozott. Azonkívül a Lancasteri herceg 1000 angol lovaggal szaporította a neversi gróf már amúgy is tekintélyes hadát, mely június közepe táján ért Buda alá s amelynek létszáma most már mintegy 30–40.000 főre emelkedett. A hosszas bécsi tartózkodást a hadvezetőség egy 70 hajóból álló szállító flotta szervezésére használta fel.

Ezalatt a magyar sereg is felkészült s annak egy része szintén Buda alatt gyülekezett. Zsigmond a köréje gyülekezett nagyszámú sereg láttára annyira el volt ragadtatva, hogy örömében állítólag így kiáltott fel: Vajjon ki lenne oly merész, hogy nekünk ellenállni merészeljen? Még hogyha az ég is ránk szakadna, akkor is felfognók azt lándzsáinkkal!“[15]

A Budán gyülekezett sereg július 20. és 24-ike között két oszlopban kezdte meg előnyomulását; a magyar sereg zöme Garai Miklós vezérlete alatt Nagyváradon és Erdélyen át, majd az erdélyi hadak csatlakozása után azokkal együtt valószínűleg az Olt völgyében Nikápoly felé menetelt. Váradig ezt az oszlopot alighanem Zsigmond is elkísérte, aki itt hosszabb állomást tartott, itt várva be az északkeleti részek nemességének csatlakozását.[16] Ennek megtörténte után a király fényes és erős kísérettel és megfelelő haddal a Temesváron át elindult, idegenekből álló déli oszlophoz ment át, mely a főoszloppal a Vaskapun és alighanem a Zsil völgyén, egy mellékoszloppal pedig Orsován át mindenekelőtt a Szörényi bánságba vonult be.

A főnemesség köréből Zsigmond kíséretében voltak többek között: Ilsvai Leusták nádor, a három Kanizsai testvér, Cillei Hermann gróf, aki jelentékeny számú harcost hozott magával Stájerországból, Marczali Miklós és Csáki Miklós temesi bánok testvéreikkel, Maróthy János és Dénes, Stibor vajda, a Rozgonyiak közül Simon, János, Osvát és Lőrinc, a Perényiek közül pedig János és Imre. De nem férhet hozzá kétség, hogy kívülük az országnak majdnem minden számottevő nagy ura és a köznemesség legnagyobb része szintén résztvett a háborúban. Az otthonmaradt főnemesek közül Zsigmond király Pásztai János országbírót, Laczkfi István volt nádort, István egri püspököt, Szécsényi Frankot és Serkei Dezső mestert országos tanácsként hagyta vissza Budán, hogy távollétében az országot minden változtatás és újítás nélkül tartsák és kormányozzák.[17]

Első ellenállásra a sereg augusztus táján Orsovánál talált, melyet úgylátszik török csapatok tartottak megszállva, de a túlerővel szemben a rájuk bízott erősséget nem sokáig tarthatták. Ezek után a Szörényi bánságban egyesült déli, nagyobbára idegen nyugati keresztesekből álló sereg Szörényvár tájékán a Dunán átkelve, szerb területre lépett és ott a keresztes hadak módjára dúlva és fosztogatva, a Duna jobb partja mentén nyomult tovább előre.[18] A Dunán magyar naszádokból és a szövetségesek által felszerelt hadihajókból alakított és Jean de Vienne parancsnoksága alatt 70 gályából álló hajóhad kísérte a sereget.[19]

Bodony alá érve, a sereg egy része harchoz fejlődött, mert ezt a várat, mely nem rég, mint a Bodonyi bánság főerőssége, az ottani magyar bánok székhelye volt, Stracimir volt bolgár cár, mint Bajazid vazallusa védte nem nagyszámú török csapatokkal. Miután Stracimir a várat önként feladni nem akarta, a harchoz fejlődött keresztény sereg rövid idejű ostrom után rohamra készült. Ezt azonban a bolgár árnyékfejedelem nem várta be, hanem a gondjaira bízott várat augusztus 28-án sorsára hagyván, néhány meghitt emberével sikerült elmenekülnie. Erre a szövetséges sereg könnyűszerrel urává lett a várnak, amelynek török őrségét mind egy szálig felkoncolta.

Ez első győzelem emlékére Zsigmond a fiatal neversi grófot 300 francia ifjúval együtt lovaggá ütötte.

Bodonyban 300 embert őrségül visszahagyva, a sereg szeptember 2-án Rahova[20] alá ért, mely város sok toronnyal ellátott kettős fallal volt körülvéve s amelynek török védőrsége kemény ellenállásra készült. A franciák, akik maguknak tartották fenn a vár megvételének jogát, öt napig hiába ostromolták azt s így mégis csak Zsigmondnak kellett magyar segítő csapatokat előre küldeni.[21] Ekkor a vár parancsnoka tárgyalást kezdett annak átadása miatt, de a francia parancsnok most már mit sem akart tudni a békés megegyezésről, rohamot parancsolt és bevette a várost a várral együtt. Mintegy 1000 gazdagabb polgárt, akik váltságdíj fizetésére kötelezték magukat, a francia parancsnok magával vitt, a többieket pedig a törökökkel együtt lemészároltatta s 200 főnyi őrséget visszahagyva, szeptember 8-án folytatta útját Nikápoly felé.[22] Ide szeptember 12-én ért a szövetséges sereg s ott Garai Miklós csoportjával egyesült, akihez Mircse oláh vajda is csatlakozott néhány ezer főnyi hadával. A Nikápolynál felvonult egész hadsereg erejét, mint alább bővebben kifejtjük majd, mintegy 80.000 főre tehetjük. A sereg fölött névleg Zsigmond vette át a főparancsnokságot, de azért minden seregrész azon mesterkedett, hogy feltétlenül megtartsa önállóságát.

Legközelebbi feladatul Nikápoly ostromát tűzték ki; ezt az elég erős várat Bajazid egyik legvitézebb alvezére, Toghán bég védelmezte[23] elég jelentékeny és szívósan kitartó török őrségével. Miután a keresztény seregnek ostromszerei nem voltak, az ostrom tulajdonképpen nem állt egyébből szoros körülzárásnál, micélból a várostól nyugatra a magyarok, attól keletre az erdélyi hadak és az oláhok, délre pedig az idegen keresztesek szálltak táborba. A Duna felől a magyar flotta zárta el a várost és a várat a külvilágtól.

A több mint két hétig tartó körülzárás alatt[24] komolyabb harcok nem igen fordultak elő, miután a keresztények nem harc, hanem kiéheztetés árán akartak az erődített hely birtokába jutni és Zsigmond azonkívül súlyt helyezett rá, hogy a várost és várat lehetőleg intakt állapotban kerítse hatalmába.[25] A nagy tétlenség alatt, kivált az igen nagy luxust űző francia lovagok, nagyarányú kicsapongásokat vittek véghez.[26]

Szeptember 20-ika után a minden oldalról körülzárt város már nagy szükséget kezdett szenvedni élelmiszerekben s ezért Toghan bég sürgős felmentést kért Bajazidtól, aki még csak három napi kitartást követelt, mivel máris útban volt Nikápoly felé. A szultán ugyanis, aki még mindig Konstantinápoly ostromával volt elfoglalva, már 1396 tavaszán Manuel császárnak egy Zsigmondhoz intézett és véletlenül a törökök kezébe került levélből tudomást szerzett az ellene irányuló nagy hadikészülődésekről s így nyomban intézkedett ázsiai csapatjainak Európába való elindítása iránt, maga pedig az ázsiai csapatok beérkeztekor Konstantinápoly ostromával felhagyva, ottani hadaival szintén Drinápolyba ment, amelynek környékét az egész sereg gyülekező helyéül jelölte ki. Itt a sereg a Balkánon való átkelés előtt néhány napi pihenőt tartott s aztán alighanem szeptember első napjaiban tovább folytatta útját és Filippopolon és a Sipka szoroson át előnyomulva, szeptember 23-án Tirnovo alá érkezett, ahol újból tábort ütött.[27] Innen küldte Bajazid Toghan bégnek a még három napi kitartásra vonatkozó fentemlített parancsát, amelynek közhírré tétele a város lakosságában oly örömöt váltott ki, hogy a nagy lármára figyelmessé téve, csakhamar a keresztény sereg is megtudta a nagy öröm okát, sőt nemsokára más jelekből is biztosan lehetett számítani török felmentő sereg közeledésére, mert a nagyobb távolságokra kiküldött harácsoló különítmények mind sűrűbben találkoztak őket megtámadó török csapatokkal, amelyeknek kegyetlenkedéséről a visszatérő lovasok rémmeséket terjesztettek a táborban. Ennek ellensúlyozására Boucicaut tábornagy ezeket a híreszteléseket megcáfoltatta és azok terjesztőit füleik levágása által büntette. A francia vezető körök ugyanis szentül meg voltak győződve, hogy Bajazid nem fogja megkockáztatni a nagyszámú keresztény sereg megtámadását, s így a török sereg közeledéséről szóló híreket is csupán a fantázia szüleményeinek minősítették. Nem így Zsigmond, aki a híresztelések mibenlétéről bizonyságot szerzendő, Maróthi János bánt megfelelő haddal hírszerzés céljából dél felé előretolván, ez Tirnovónál az egész török sereg jelenlétét állapította meg.[28] Maróthi az erről szóló hírrel szeptember 27-én tért vissza a táborba, de az elbizakodott francia lovagok még ez újabb hírnek sem akartak hitelt adni, mert lehetetlennek tartották, hogy Bajazid velük szembeszállni merészeljen. Arra a kérdésre, hogy megtámadta-e a török tábort, Maróthi azt az ügyes választ adta, hogy a támadás elsőségét és az ahhoz fűződő dicsőséget ő a franciáknak akarta átengedni. Azt sem hallgatta el Maróthi, hogy egy jókora török had nyomon követte őt. Bajazid ugyanis Tirnovóból, ahol seregével egy napi pihenőt tartott, Evrenosz béget küldte egy megfelelő lovas haddal Nikápoly felé előre, hogy a vár helyzetéről és a körülötte tanyázó ellenség viszonyai felől adatokat szerezzen. Igy történt aztán, hogy Evrenosz lovasai Maróthival majdnem egy időben értek Nikápoly alá.

Boucicaut[29] és Froissart [30] szerint a törökök megjelenése a Froissart szerint d. e. 10 órakor, Bouciaut szerint pedig d. u. 1 órakor éppen ebédnél ülő franciákat nagyon meglepte és annyira felizgatta, hogy mindenki fejvesztetten nyomban fegyvere után kapkodott.

Közben megérkezett a híre, hogy Bajazid seregének zömével is beérkezett már s azzal a keresztény tábortól 8–10 km-nyire délre, az ottani magaslatok által födve, táborba szállt. Ez a hír és vele kapcsolatban a vár falairól mind sűrűbben hallható becsmérlő kifejezések annyira felingerelték a franciákat, hogy ennek hatása alatt a Rahováról magukkal hozott 1000 bolgár foglyot mind egy szálig felkoncolták. Sőt egy névtelen török krónikás ehhez még azt is hozzáteszi, hogy a törökök váratlan megjelenése folytán a franciák soraiban oly nagy lett a zűrzavar és megdöbbenés, hogy kölcsönösen egymásnak is nekitámadtak.[31] Zsigmond király a fejetlenség megakadályozása végett és nehogy a franciák izoláltan nekimenjenek az ellenségnek, nyomban egyik alvezérét küldte a franciák táborába, ahol azután, miután az ellenség aznap minden komolyabb akciótól tartózkodott, nagynehezen sikerült a felizgatott kedélyeket lecsillapítani.

Estefelé aztán összeült a haditanács, hogy a további teendőket megbeszélje, amidőn is Bajazid seregének megtámadását határozták el. Ez alkalommal Zsigmond és a magyar vezérek azt tanácsolták, hogy az első támadás végrehajtása a magyarokra bízassék, már csak azért is, miután azok jobban ismerik az ellenség harcmódját. A tapasztaltabb francia vezérek, így kivált de Coucy és Jean de Vienne tengernagy, teljesen magukévá tették a magyarok felfogását, ellenben Boucicaut tábornagy, d'Artois Fülöp connétable és a francia fővezérek legtöbbje ebben a büszke francia lovagok háttérbeszorítását és a francia sereg dicsőségének lekicsinylését látták, amihez semmikép sem akartak hozzájárulni.[32] Ehhez képest véghatározattal kimondatott, hogy másnap, szeptember 28-án, a támadást mindenekelőtt a franciák indítják meg s hogy őket a többi csapatok csak megfelelő távközzel kövessék.

[1] Lásd a 48. oldalon.

[2] Lásd a 36. oldalon.

[3] Az erre vonatkozó és Prágában 1396. március 19-én kelt okmányt lásd Fejérnél, Cod. Dipl. X/3., 181.

[4] Windeck, Leben Kaiser Sigmunds, c. 5., Menckennél. Scriptor. Germ. I., 1079. – Pelzel, Lebengeschichte des Königs Wenzeslaus, Urkundenbuch, L., II., 14.

[5] Paulus de Paulo, Memoriale, Schwandternál

[6] Lásd az 58. oldalon.

[7] Leleszi Konvent levéltára 1395. december 17.

[8] Dom Plancher, Hist. des ducs de Bourgogne, IV. 173.

[9] 1 arany nobles körülbelül 18 frank értékének felelt meg.

[10] Lásd Brüsseli országos levéltár, Invent. des Archives des Chambres des Comptes, III., 97.

[11] Dom Plancher, Hist. des ducs de Bourgogne, IV. 173. szerint.

[12] L. Kupelwiesser, Die Kämpfe Ungarns mit den Osmanen bis zur Schlacht bei Mohács, 1526., 14. oldal.

[13] Zinkeisen, Schiltberger nyomán, Geschichte des osmanischen Reiches in Európa munkája 293. oldalán ezeket írja: „Die Stärke des ganzen Heers… belief sich auf tewa 8000 Köpfe, unter denen man 1000 Ritter in voller Rüstung, eben so viel Knappen und 6000 Mann Söldner zu Pferd und zu Fuss zählte.“

[14] Histoire de Charles VI., Roy de France, par un autheur contemporain Religieux de l'Abbaye de St. Denys (Paris 1663.) (Ed. par Bellaguet, Collection des documents inédits, II., 430.)

[15] Thuróczy, IV., c. 8.: Quid metuendus est nobis homo? vastum si coelorum super nos pondus rueret, ipsi illud nostris, quas gerimus hastis, ne laederemur, sustentare possemus.“

[16] Zsigmond egyik okmánya július 17-én kelt Nagyváradon.

[17] Szilágyi–Schönherr, id. m. III., 429.

[18] Thuróczy, IV, c. 8.: „Regno tandem Rasciae, crudeli furore, in magna rerum direptione, horribilitatisque strepitu nimio, pertransito; Bulgariae venit ad oras. Inde, oppidis Oriszo et Bidinio, aliisque partium earundem munitionibus nonnullis, Turcorum quas tutabatur bellicosa manus, non sine sui et suorum multa sanguinis effusione, expugnatis; ad ultimum, ea ipsius anni aetate, cum vites suis fructus dulciores cultoribus reddebant, circa festum videlicet Sancti Michaelis Archangeli, in campo castri majoris Nicapolis, sua castra fixit.“

[19] Szentkláray, A dunai hajóhadak története.

[20] A régi okmányokban felváltva Orihov, Raco, Rachova néven szerepel, sőt némelyek úgy vélik, hogy a 131. számú jegyzetben közölt Thuróczy-idézetben foglalt Oriszo is nem Orsovára, hanem Rahovára vonatkozik. (Lásd Köhler, Die Schlachten von Nicopoli und Warna, 11. és Kupelwieser, Die Kämpfe Ungarns mit den Osmanen bis zur Schlacht bei Mohács, 1526., 16. old.)

[21] Le religieux de St. Denys, 492.

[22] Schiltberger, Wunderbarliche und kurzweilige History wie Schildtberger, einer aus der Stadt München in Baiern, von den Türken gefangen, in die Heidenschaft geführt ward. 52.

[23] Ezt Sead-eddin török író közléséből tudjuk. Olaszra fordította Bratutti, Chronica dell'origine e progressi della casa Ottomana. Lásd Oevres de Froissart, Buchon kiadásában, III., 265.

[24] Schiltberger Wunderbarliche und kurzweilige History wie Schildtberger, einer aus der Stadt München in Baiern, von den Türken gefangen, in die Heidenschaft geführt ward. 52.: „Do lag er (a király) zu wasser und zu land sechzehn tag.“

[25] Königshofen, Mone-nál, Quellensammlung für badische Geschichte III., 511.: „Nu wolt der künig die selbe statt nit lassen stürmen noch brechen.“

[26] Köhler, Die Schlachten von Nicopoli und Warna, 13.: „Man gab sich gegenseitig Diners und Feste. Im Lager befanden sich zahlreiche Frauen und Mädchen.“ – Zinkeisen, Geschichte des osmanischen Reiches in Európa 294.: „Die Gesammtstärke des Heeres belief sich auf nahe an 100.000 berittene und wohlgerüstete Leute. Der Anblck dieser stattlichen Macht steigerte die Hoffnungen der jungen französischen Ritter bis zum Übermuthe und liess ihren siegestrunkenen Phantasien die Vertreibung der Osmanen aus Europa, die Eroberung von Asien und die Befreiung des heiligen Grabes als das leichte Werk der vereinten Tapferkeit dieser Heldenschaar erscheinen. (Froissart, Chroniques et histoires, III. 237.) Anstatt aber zu solchen Thaten durch ruhiges und geregeltes Leben ihre Kraft zu stählen, brachten sie, des nahen Sieges versichert, Tag und Nacht in Saus und Braus, bei Schmausereien, Trunkgelangen und mit leichtfertigen Dirnen hin, welche als die Pest des Lagers, in ganzen Schaaren dem Zuge folgten.“

[27] Chalkokondylas, De rebus Turcicis (Paris 1650.), II., 39. és Ducas, Hist. Bysantinae. XIII., 26. szerint a törökök Szófián át nyomultak volna előre, ami azonban igen nagy kerülőt jelent s így nem tartjuk valószínűnek.

[28] Lásd Zsigmond 1412. évi adománylevelét Maróthi János számára, Katonánál, Historia critica Regum Hungariae stirpis mixtae, IV., 427.

[29] Buchon kiadásában III., 593.

[30] Buchon kiadásában III., 261.

[31] Froissart, Buchon kiadásában III., 265.

[32] Schiltberger, Wunderbarliche und kurzweilige History wie Schildtberger, einer aus der Stadt München in Baiern, von den Türken gefangen, in die Heidenschaft geführt ward. 53.: „Do batt der hertzog uss der Walachy, dass er (t. i. Zsigmond) im das erst anryten lies. Das wolt im der kunig erlopt haben. Das erhort der hertzog von burguny, der wolt im der eren nicht gunnen noch nyemant anders. Dorumb als man schatzt, das er wol mit Sechs tusend mannen so verr landes dahin was gezogen und so grosz gut verzert hat, Bat er den kunig, das er in das erst anryten liess tun. Da bat in der kunig das er den ungern das vorryten liess; die hetten vor och mit den turken gevochten und westen ir gewertbas dann die andern. Das wolt er den ungern och nit gunnen.“