A garai véres események és a királynők elfogatásának hírére a törvényes rendhez hű egyházi és világi főurak Budára siettek, hogy az ország további kormányzásáról gondoskodjanak. Itt Szécsi Miklóssal mint nádorral és Bebek Imrével mint országbíróval az élén, kormánytanácsot alakítottak, mely augusztus 28-ikára Székesfehérvárra gyűlést hirdetett.

Zsigmond a garai rettenetes mészárlás idején Csehországban tartózkodott s miután hitvese és anyósa elfogatásáról és a Székesfehérvárra hirdetett gyűlésről hírt vett, ő maga is megjelent azon, hogy a helyzetet trónigényeinek érvényesítésére kihasználja. Az ország rendei azonban egyelőre még nagyon tartózkodók voltak vele szemben. Zsigmond erre sorra járta a dunántúli főbb családokat, hogy azok révén valamikép mégis megvalósíthassa terveit és tényleg sikerült is bőkezű igéretek és adományozások által többek között a Garai, Kanizsay, Maróthy, Losonczy és Frangepán családokat a maga részére megnyerni és ezek felvilágosító agitálása folytán hamarosan még a királynők legbuzgóbb hívei is belátták, hogy a női uralmat tovább fentartani nem lehet s hogy elvégre mégis csak Zsigmond, Mária királynőnek egy év óta törvényes férje, az a férfiú, aki első sorban van hivatva, hogy a királynők és az ország ügyét kezébe vegye. Ezért a rendek őt november második felében „Magyarország ura és védője“ címmel ruházták fel és egyszersmind felhatalmazták a királynők kiszabadítására szükséges sereg egybegyűjtésére.[1] Ez meg is történt, de úgy látszik nem valami nagy eredménnyel, mert Horváth szerint[2] „az új cím sem adott sokkal nagyobb hatalmat a különben sem kedvelt ifjúnak a pártokra szakadt országban.“

Miután az év végéig a fentebb említett s néhány más főúr zászlóaljai egybegyültek, Zsigmond mint „az ország főkapitánya“ azok élére állva, 1387 január elején megindult hadával Horvátország felé és az említett hó közepe táján Kaproncáig jutott,[3] de tovább egyelőre nem nyomult, vagy nem nyomulhatott, mert körülbelül még egy hónap mulva is onnan keltezi kiadványait. Lehet, sőt valószínű, hogy az is bénítólag hatott a sereg működésére, hogy a fölkelők nagyon hangoztatták és szándékosan terjesztették a hírt, hogy ha Zsigmond tovább találna előnyomulni, akkor ők a királynékat nyomban elszállítják Nápolyba.

Meg kell itt még jegyeznünk, hogy Zsigmond ekkor nem tudott semmi bizonyosat Erzsébet királyné haláláról, mert azt a lázadók nagy titokban tartották. Viszont utóbbiak a Kaproncánál álló sereg tétlenségét alaposan kihasználták a maguk javára, mert lassanként az egész délvidéket hatalmukba kerítették, az ellenállni próbálkozó városokat egymás után ostrommal elfoglalván, úgy hogy Palisnay János, aki már az év elejétől kezdve Horvát-, Dalmát és Szlavonország bánjának nevezte magát, most már a Macsói és Szörényi bánságra is kivetette hálóját és a fölkelő vezéreknek hamarosan ott is sikerült lábukat újból alaposan megvetniök.

Kaproncai időzése alatt fogadta Zsigmond Barbo Pantaleone és Monaci Lőrinc velencei küldötteket, akiket Venerio Antal doge még a királynők fentemlített kivánságára küldött Magyarországba, hogy a további együttműködés módozatait megbeszéljék.[4] Zsigmond arra kérte őket, hogy a velencei hajóhad, addig is, míg komolyabb hadműveletekre kerülhet a dolog, kísérje éber figyelemmel Novigradot, hogy a királynők elszállítása Nápolyba minden áron megakadályoztassék.

Közben a lázadók fejei Zágrábban tanácskozásra gyűltek egybe és az ottani határozatok értelmében, Horváthy Pál püspök Palisnay Tamással, a perjel testvérével, február 22-én Nápolyba ment, hogy a nápolyi udvarral fegyveres segítség és a további teendők iránt tanácskozzék, Horváthy János pedig Palisnay János perjellel Horvátország belsejébe, majd a Szerémség felé vették útjukat, minél nagyobb számú hívek és hadak gyűjtése céljából.

Mihelyt Zsigmond ennek hírét vette, Losonczi László szörényi bánt, Horvát-, Dalmát- és Szlavonország főkapitányává nevezte ki és átadván neki e tartományok védelmét, február végén ő maga visszatért az ország belsejébe, hogy királlyá való megválasztását siettesse, mert enélkül híjján volt annak a tekintélynek, amelyre véleménye szerint okvetlenül szüksége volt neki, hogy a lázadókkal a komoly leszámolás terére lépjen. Budára való visszatérése közben Zsigmond az ország rendeit is felkérte, hogy tanácskozásra oda mielőbb összegyüljenek.[5]

[1] Fejér, Cod. Dipl. X/1., 297–299.

[2] Horváth Mihály Magyarország történelme. II., 195.

[3] Pray, Dissert, VII/1., 131.

[4] Lásd a 23. oldalon.

[5] Caresinus, Chronicon.