Az oly fejedelemnek, illetve kormánynak hatalma, mely nem az egész országra, az egész nemzetre támaszkodhatik, erőtlen, béna marad még akkor is, ha ezt a hatalmat különben a trónon és kormányon ülők a kegyetlenségig menő vas szigorral kezelik. Ilyen volt az állapot a két magyar királynő idején is; sem ők, sem a vaskezű nádor nem tudnak sehogy sem a helyzet urává válni, pedig nem is hatalmas külső ellenség döngette az ország kapuit, hanem csak belső szúrágás, kisebbségben levő pártok lázongása ellen kellett volna védekezniök. Az a körülmény, hogy első ízben a lázongók lecsendesítése minden erőszak alkalmazása nélkül, csupán a királynők megjelenése által is legalább színleg teljes mértékben sikerült, legjobb bizonyítéka annak, hogy itt eleinte nem is annyira hatalmas, mint kellemetlen erők és renitenskedő főurak letöréséről volt szó, amihez nem nagy seregek latbavetése, hanem céltudatos, ügyes és erélyes politika alkalmazása kellett, mely előtt előbb-utóbb mindenki meghajolni lett volna kénytelen. És ez az, amihez a történtek után ítélve, sem Erzsébet királyné, sem Garai nádor nem igen értett. Az ő politikájuk, ahelyett hogy engesztelőleg hatott volna, inkább mindig még jobban elkeserítette a kedélyeket, míg azok végre nyilt lázadással adtak kifejezést többé nem palástolható elkeseredésüknek.

Hogy Garai nádor másodszor is úgyszólván védtelenül, számottevő fegyveres erő nélkül vitte bele a királynőket a lázongás felette veszedelmes darázsfészkébe, ez a helyzetnek teljes félreismerésére vall. Garianak tudnia kellett volna, hogy a lázongók első meghunyászkodása is csak színleges volt és tudnia kellett volna azt is, hogy a Kis-Károly-lyal szemben alkalmazott kegyetlen elbánás után annak párthivein az elkeseredésnek, haragnak és dühnek oly nagy foka vett erőt, hogy azt csupán szép szavakkal megfékezni nem lehet. De ha már el is indult a királynőkkel a felette kockázatos útra, Kaproncáról, ahol a veszély nagysága már minden kétséget kizárólag szemük előtt lebegett, feltétlenül vissza kellett volna fordulniok, nem pedig önként és még jobban belemenni a halál torkába, mert hiszen tudvalevő volt, hogy minél jobban közelednek a lázadás főfészke, Bosznia és a Macsói bánság felé, helyzetük annál bizonytalanabbá és végül kétségbeejtővé kell hogy váljék.

Mind e hibák és mulasztások első sorban Garai nádort terhelik, mert hiszen ő volt az egész utazásnak és vállalatnak értelmi szerzője, de ahhoz nem férhet kétség, hogy őt elejétől végig a legmesszebbmenő jóhiszeműség vezette, ama hősies viselkedése előtt pedig, ahogyan ő bajbajutott úrnőit utolsó lehelletéig saját testével fedni akarta, mindnyájunknak kalapot kell emelni. Ezzel ő a királyi hűségnek és ragaszkodásnak oly fényes jelét adta, hogy emellett egyéb emberi hibái és fogyatékosságai meglehetősen eltörpülnek és háttérbe szorulnak és főleg katonai szemüvegen át nézve a dolgot, Garai mint az igazi lovag és az igazi hős mintaképe tűnik fel lelki szemeink előtt.

Erzsébet királyné szomorú sorsa mindenesetre megható, de sok tekintetben megérdemeltnek is mondható, ellenben Mária királynő, aki gyermeklány létére semminek intézője, semminek oka nem lehetett, akit mindenüvé csak a mások által felkavart ár sodort, legbensőbb sajnálatunkra és szánalmunkra tarthat igényt.