A háború hosszú tartama a velencei népet már végkép kimerítette s így annak nyomása alatt a signoria az 1380/81-iki tél folyamán újból tárgyalásokba bocsátkozott a szövetségesekkel. A Durazzói Károly által folyton békére unszolt Lajos király most már lényegesen enyhébb és a velencei kormánytanács által is elfogadható feltételeket szabott, de Genova és Carrara Ferenc még mindig kedvezőbb fordulatban reménykedve, minden áron ellene voltak a békekötésnek s így 1381 tavaszán a hadműveletek újból kezdetüket vették.

A tengeren nagyobbára csak kölcsönös kalózkodás folyt, mindegyik fél minél nagyobb kárt akarván okozni a másiknak. Így a signoria június 27-én Loredano Lajos kapitányt két gályával azzal az utasítással küldte Dalmáciába, hogy ott annyi kárt okozzon, amennyit csak okozhat.[1] Döntő tengeri ütközet vívására úgylátszik már egyikük sem volt hajlandó, bár a velenceiek fölénye a tengeren elvitázhatatlan volt. Ellenben a szárazföldön Carrara megkettőzte erőlködéseit Treviso körül s miután a signoria belátta, hogy a várost már sokáig úgysem tarthatja, nehogy ez a padovaiak kezére jusson, a várost 1381 május 2-án Lipót osztrák hercegnek ajándékozta, aki azt Lajos király hozzájárulásával az említett hónap 21-én 1400 lándzsással birtokba is vette.[2]

Miután ezek szerint a tengeren a velenceiek, a Terra Fermán pedig a szövetségesek voltak előnyben, egyik fél sem akarta a másiknak túlszigorúaknak tartott feltételeit elfogadni, illetve az újabb béketárgyalásokra a kezdeményező lépést megtenni.

Végre VI. Amadé, Savoya grófja, magára vállalta a békeközvetítés nagy munkáját, minek folytán az érdekeltek követeiket Turinba küldötték, ahol a béke 1381 augusztus 8-án Magyarországot illetőleg a következő feltételek mellett köttetett meg: Általában véve ismét az 1358. évi zárai béke határozmányai léptek életbe, vagyis újra biztosíttatott Magyarországnak Dalmáciára vonatkozó örökös joga; a magyar király visszaadja a Terra Fermán elfoglalt összes birtokokat, viszont Velence a hatalmába ejtett Cattarot; a foglyok mindkét részről szabadon bocsátandók;[3] Velence a magyar királynak évenkint Szent István napján 7000 aranyat fizet Zára városában és ha valamely esztendőben adós maradna, akkor hét helyett tizezer aranyat kell majd fizetnie; három évi nemfizetés esetén a béke semmissé válik; a két fél kereskedői egymás birtokain szabadon közlekedhetnek; a velenceiek felfegyverzett, vagyis hadihajói nem mehetnek a magyar király tulajdonát képező dalmát kikötőkbe; végre Lajos király külön kérelmére Velence kiszolgáltatta Remete Szent Pál ereklyéit.[4] Genovával és Padovával Velence külön békét kötött.

[1] Anjouk. dipl. Eml., III., 206., 270. sz.

[2] Addit. II. ad Chron. Cortus., Muratorinál XII., 986. – Caresini, Chron., Muratorinál XII. – Dandulo, Chron, Muratorinál XII. – Sanuto, Istor. Venet., Muratorinál XXII. – Gatari, Istor. di Padova, Muratorinál XVII. – Lucius, De regno Dalmat.,Lib. V., c. 1., Schwandertnál III.

[3] Amikor azonban a foglyok kölcsönös kicserélésére került a sor, kitűnt, hogy Velence a kezében levő 7200 fogoly közül csak 3463-et adhat vissza, mert a többiek nyomorultan elpusztultak fogságuk ideje alatt.

[4] Cop. dei Commem. VIII., 139. – Sanuto, Istoria Venet., Muratorinál. – Maurocenus, Hist. Venet. XVI.