Lajos királyt, aki a velencei ügy lezárása után minden erejével a délvidéki ügyeknek akarta magát szentelni, a nyugati bonyodalmak felszínre kerülése felette kellemetlenül érintette. Ezeknek a bonyodalmaknak igazi spiritus-rectora nem ő, nem is a német, hanem legfőkép Ausztria nagyratörő új fejedelme, IV. Rudolf volt, akinek minden körülötte levő birtokra és végre egész Németországra fájt a foga. És ha Rudolfnak nem is minden terve sikerült, azért aránylag rövid 7 évi uralkodása alatt az ifjú herceg mégis oly nagymérvű területnagyobbítást szerzett Ausztriának, amiért őt méltán illetik honfitársai az „alapító” (Gründer) büszke melléknevével. Szerzeményeit 1361-ben az aquilejai patriarchatus bekebelezésével kezdte meg, de Lajos király erélyes közbelépésére arról ismét le kellett mondania. Ugyanabban az évben Görzöt szerezte meg szerződés útján, 1361-ban pedig Tirolt és Salzburgot. Legfőbb célja és vágya azonban a német császári korona elérése volt, ami miatt nemcsak magát, hanem Lajos királyt is a legkellemetlenebb helyzetbe sodorta ipjával, a német császárral szemben. Lajos király kettejük között eleinte valóban a legnemesebben gondolkozó és legönzetlenebb közvetítő szerepét játszotta, amiért csak rút hálátlanság jutott neki mindkettejük részéről osztályrészül. Ennek kellemetlen utóhatása vonul végig Lajos király egész magatartásán, amelyet a IV. Károly német császárral és IV. Rudolf osztrák herceggel támadt összes ügyekben, elejétől végig tanusított; ez a kellemetlen érzés bénította meg a Trencsénnél gyülekezett sereg munkálkodását is, ami csakhamar annak végleges feloszlatásához vezetett, s végül bizonyára maga Lajos király örült legjobban, amidőn ezekből a kellemetlen affairekből, ha nem is valami szép eredménnyel, de azért elég jó szerivel kivonhatta magát.

Feltünő az ebben az időszakban kötött szövetségi és örökösödési szerződések sokasága, ami legbiztosabb jele az akkori állapotok felette bizonytalan voltának. Lajos király részén növelte az aggodalmat, hogy fiutóddal még nem áldotta meg az Isten, mi miatti elkeseredésében már válni is készült feleségétől, akit különben rajongásig szeretett s aki maga is minden áldozatra késznek nyilatkozott, csakhogy férje örököst kapjon.[1]

Végül valóban megható az a tisztelet és ragaszkodás is, amely Lajos király részéről édesanyja iránt ez alkalommal is megnyilvánult.

[1] Villani Máté krónikája, X., 12.