Mialatt Lajos király hadai a pápa érdekében Olaszországban harcoltak, addig ő részben a délvidéki háborúk előkészítésével, részben a nyugati külpolitika irányításával és intézésével volt elfoglalva. A délvidéki háborúk ecsetelésére később kerül a sor, most pedig lássuk röviden, miképpen alakultak a viszonyok az ország nyugati szomszédaival.

A nápolyi bonyodalmakra és a lengyel aspirációkra, majd később a délvidéki háborúkra való tekintettel, Lajos királynak érdekében állott, hogy hátát nyugat felé tőle telhetőleg biztosítsa, micélból törekvése odairányult, hogy az osztrák herceggel és a német császárral a jó viszonyt lehetőleg még jobban megszilárdítsa. Ezért nemsokára trónralépése után 1345 december 14-én megerősítette azt a szövetséget, amelyet atyja az osztrák hercegekkel kötött[1] és továbbra is mindig azon volt, hogy az osztrák hercegekkel a jó barátság állandóan fenmaradjon. E jó barátságra támaszkodva, kért II. Albert osztrák herceg 1355 július 26-án segítséget a neki folyton kellemetlenkedő svájciak megfékezésére. Lajos király ebből kifolyólag Laczkfi Pált küldte ki 400 ijásszal Svábhonba, vagyis Svájcba, ahol Puchaim Albert ergaui és thurgaui kormányzó vezérlete alatt augusztus 11-én Thurgau város körül véres csata keletkezett a svábokkal. Ebben az utóbbiak mint a vágóhidon az állatok, úgy rogytak össze lovastól, mert a magyarok azt az utasítást kapták, hogy senkit se kíméljenek, senkit foglyul ne ejtsenek. Nem is kellett több a magyar vitézeknek, akik ennek folytán úgy verték a svábokat, mint a tököt. Hiába esdekeltek ezek könyörületért rimánkodván: „kedves uram, kegyelmezz és ne ölj meg engem!”,[2] de a magyarság állítólag e szavakkal folytatta a mészárlást: „Maradj veszteg… németje; eleget ittátok a mi vérünket, ma mi isszuk a tiéteket!”[3]

Ezért a magyaroknak nagy részük volt benne, hogy a Zürich városbeliekkel szövetkezett svábok békét kértek az osztrák hercegtől, mely 1355 augusztus 18-án Zürichben meg is köttetett.

II. Albert nemcsak fejedelmi ajándékot adott Laczkfi Pálnak elismerése jeléül, hanem a következő tartalmu levelet is átadta neki Lajos királynak leendő kézbesítés végett: „A küldött segítséggel nagy hálára kötelezett atyafiságod, mert amit 5000 fegyveressel nem tudtunk kivívni egy egész esztendő alatt, azt Laczkfi Pál 400 magyarral egy-kettőre elvégezte dícsőségesen. Kérünk tehát kegyeskedjél Pál urat királyi bőkezűséggel megjutalmazni.”[4] Láthatjuk tehát, hogy a magyar vitézek ezúttal is kitettek magukért. Az effajta magyar szabadcsapatok, amíg rendes, derék parancsnokok által erősen fegyelmezve és szilárdan kézbentartva voltak, bár mint katonákat a legfélelmetesebb ellenségnek tartották őket, azért mégsem váltak annyira az általuk megszállt vidék és azok népének kinzó és pusztító sáskahadává, mint az akkori zsoldoshadak legnagyobb része.

II. Albert hercegnek 1358 július 26-án bekövetkezett halála után annak 18 éves fia IV. Rudolf herceg, a német császár veje lett az utódja, akinek legfőbb törekvése odairányult, hogy Ausztriát úgyszólván teljesen függetlenítse a német birodalomtól; amidőn pedig IV. Károly császár errevonatkozó előterjesztéseit, az úgynevezett 5 privilégiumot elutasította, Rudolf herceg tehetetlen dühében azzal akarta magát megbosszúlni, hogy IV. Károlyt a német pápaválasztó fejedelmek által, akikkel a császár akkoriban meglehetősen feszült viszonyban állott, megbuktatja és helyette Lajos magyar királyt ültetik a német császári trónra, sőt biztosan már magának is titkos ambiciója támadt az említett trón birtoklása tekintetében. Eme terveinek kellő megalapozása céljából a fiatal herceg 1359 augusztus 2-án Pozsonyban megújította ama szövetségi szerződést, amelyet atyja, II. Albert, annakidején Lajos királlyal kötött volt.[5]

Rudolf áskálódása kitudódván, a három fejedelem között a viszony meglehetősen feszültté vált, bár Lajos királynak sikerült a császárnak bebizonyítania, hogy ő ettől a mozgalomtól teljesen távol állott. Végre hosszas tárgyalás után a három uralkodó és a császár öccse, János morva őrgróf, 1360 május közepén Nagyszombatban személyesen találkozván, ott kölcsönösen kibékültek, s erről írást is adtak egymásnak. Ez írások egyikében a császár kijelenti, hogy a Lajos király ellen forgalomban levő rágalmakat soha el nem hitte és a jövőben sem fogja elhinni; a császár, annak öccse és az osztrák herceg között cserélt levelekben valamennyien elismerik, hogy Lajos magyar király közbenjárásával a köztük fennforgó egyenetlenségeket kiegyenlítették és hogy ez alkalommal a Luxemburgok Ausztriáról, a Habsburgok pedig Cseh- és Morvaországról végleg lemondottak.[6]

Lajos király önzetlen fáradozásának és jóakaratának azonban csakhamar a legrútabb hálátlanság lett a jutalma. A telhetetlen IV. Rudolf hercegnek az aquilejai patriarchatusra fájt a foga és miután tudta, hogy azt Lajos király jószerivel át nem engedi, illetve bántani nem engedi, 1361. augusztus 1-én a német császárral szövetkezve, másnap megtámadta a patriarchát és ezt könnyűszerrel levervén, foglyul vitte magával Bécsbe.[7] Lajos király semmikép sem engedhette meg, hogy Aquileja, mely Magyarország természetes támaszát képezte Velence ellen, megszünjön önálló hatalom lenni és ezért mindent elkövetett, hogy Rudolf herceggel az ügyet rendbehozza. De nemcsak ez sikerült Lajos királynak, hanem még jóval több is ennél, mert az osztrák herceg megharagudván a német császárra, mivel az Ausztria rovására a svájciaknak igen nagy kedvezményeket biztosított,[8] 1362 január 7-én a maga és öccsei: Frigyes, Albert és Lipót hercegek nevében szövetséget kötött Lajos magyar királlyal IV. Károly német császár és öccse, János morva őrgróf ellen.[9]

Ez természetesen módfelett bosszantotta a német császárt, aki szinte leste az alkalmat, hogy haragjának kifejezést is adjon, amire nem is kellett sokáig várnia. Cseh rablók ugyanis garázdálkodásaikkal nagyon sok kárt tettek a morva határszélmenti magyarok birtokán, amiért Lajos király küldöttség útján kártérítést kért a császártól, mint cseh királytól, a kárvallottak számára. Tárgyalás közben a császár, azt hivén, hogy a dologban Erzsébet özvegy királyné keze működik, azt a megjegyzést kockáztatta meg, hogy Lajos király túlnagy befolyást enged anyjának a kormányügyekre, s egyszersmind oly kifejezést használt az anyakirálynéra, mely nemcsak annak erényességét, hanem Lajos király fiúi érzelmeit is mélyen sértette. A magyar követek azonnal visszautasították a császár sértéseit és ama elhatározásuknak adtak kifejezést, hogy királynéjuk megsértett becsületéért készek akár a császárral, akár megbízottjával megvívni. Erre a császár mentegetőzni kezdett és tréfával akarta elütni a dolgot, hanem a követek komolyan vették a sértést, hogy ezt véleményük szerint csak vér moshatta le és így nyomban eltávoztak Prágából.[10]

Az anyja iránt gyengéd fiui szeretettel és tisztelettel viselkedő Lajos király mindenben osztotta és helyeselte követeinek nézetét és eljárását és a komoly, férfias fellépésért meg is dícsérte őket. S miután a császár az elégtételt megtagadta, ő maga a sértést sértéssel viszonozta, levélben őt részeg csapnak mondván, akinek szájából ha leissza magát, csak úgy özönlik ki a bűz.[11]

E kölcsönös sértegetés miatt mindkét fél háborúra készült. Ennek kellő előkészítése céljából Lajos király mindenek előtt szövetségesek után nézett. Kázmér, lengyel király, aki szintén fel volt háborodva nővérének példátlan megsértése miatt, természetesen már ez okból is Lajos király mellé állott. Ők ketten aztán III. Valdemár, dán királyt is felhívták, hogy szövetségükhöz csatlakozzék.[12] Azonkívül 1361 december 24-én Lajos király Pozsonyban, Rudolf, Frigyes Albert és Lipót osztrák hercegekkel, továbbá Mainhard bajor herceggel és tiroli gróffal is megújította a régi szövetséget és IV. Rudolf osztrák herceg egy december 31-én kelt levelében kötelezettséget vállalt, hogy Lajos királynak, ahányszor és amikor csak kivánni fogja, teljes erejével segítségére leend.[13] 1362 február 28-án Lajos király és IV. Rudolf kölcsönösen kötelezték magukat, hogy egymás tudta és beleegyezése nélkül senkivel sem kezdenek háborút és ha bármelyikük ilyenbe sodortatnék, a másiknak kötelessége őt szóval és tettel tőle telhetőleg segíteni. Pozsonyból Rudolf herceg Budára kisérte el Lajos királyt, ahol 1362 március 10-én egy újabb szerződésben már arra nézve is megegyeztek, hogy a IV. Károly császár és öccse, János morva őrgróf ellen megindítandó háborúban közösen szerzett területeket arányosan osztják el maguk között és egymás tudta és beleegyezése nélkül egyikük sem köt békét. Ugyanekkor jutott a két uralkodó olynemű megállapodásra, hogy ha valamelyikük családja ki találna halni, akkor annak összes birtokai a másik házra szálljanak át.[14] Ily előzmények után gyülekezett 1362 május havában a szövetségesek serege Trencsénben, hogy onnan Morvaországba betörjön.

A német császár teljesen tudatában volt az őt fenyegető veszélynek és az sem volt titok előtte, hogy veje, az osztrák herceg az, aki minden áron meg akarja magának szerezni a német császári trónt. Ezért IV. Károly az 1362 március 13-iki nürnbergi gyűlésen a választó fejedelmektől kötelező igéretet vett, hogy halála esetére sem hálátlan vejét, sem annak testvéreit nem fogják császárukká megválasztani.

A magyar sereg trencséni gyülekezéséről hírt véve, a német császár is, ugyancsak 1362 május vége felé intézkedett hadainak Kolin tájékán való összevonására, de egyúttal Bolek schweidnitzi herceget, Lajos király rokonát, elküldte Trencsénbe, hogy, ha csak lehet, békét eszközöljön ki számára. Miután Lajos király egyéb, így kivált délvidéki ügyeire való tekintettel, szintén nem idegenkedett a békés megegyezés lehetőségétől, nyomban visszahívta a Morvaországba elküldött kúnokat, akik már ott hozzáfogtak a pusztításhoz és Kont Miklós nádort, valamint Bebek István országbírót Brünnbe küldte a tárgyalások felvétele céljából. Végleges megegyzés azonban itt nem jött létre s a felek csupán fegyverszünetet kötöttek. Mire a követek visszatértek Brünnből, Trencsénben a seregnek már nyomát sem találták.[15] Ez ugyanis a fegyverszünet hírére nyomban szétoszlott, miután a néhány évi szűk termésre való tekintettel eleség dolgában nagyon rosszul állottak a viszonyok nemcsak Trencsén tájékán, hanem a hadiszinhelyül kijelölt Morvaországban is, ahová ezúttal csak gyengébb magyar portyázó csapatok törtek volt be.[16] Épígy hamarosan szétoszlott a Németbrodig jutott kolini sereg is s így a nagy hűhóval előkészített fegyveres mérkőzésből semmi se lett.

Ezek után a német császár legfőbb törekvése az volt, hogy a fegyverszünetet minél előbb megfelelő béke kövesse, mire nézve a VI. Ince pápának 1362 szeptember 11-én bekövetkezett halála után 1362 december 6-án megválasztott V. Orbán pápa közbenjárását is kérte, aki annál inkább volt hajlandó a közbenjáró szerepét elvállalni, mert a mindjobban terjeszkedő törökök ellen az összes keresztény államok közös egyetértésével megindítandó keresztes hadjárat gondolatával volt elfoglalva.

Még ennél is jobban egyengette a béke útját, hogy az 1362 nyarán harmadízben özveggyé vált IV. Károly német császár, Erzsébet pomerániai hercegnőnek, Kázmér lengyel király unokájának és a megsértett Erzsébet özvegy magyar királyné unokahugának kérte meg a kezét. Ennek a házasságnak a létrejötte tényleg ki is békítette az ellenséges feleket, akik 1364 február 10-én[17] Brünnben, miután a császár könnyek közt kért bocsánatot a megsértett Erzsébet özvegy királynétól, kijelentvén, hogy annyira zokon vett nyilatkozata nem volt egyéb rossz tréfánál, a valóságos békét is megkötötték, egyidejűleg örökösödési szerződést is kötvén, melynek értelmében Cseh- és Morvaországnak a luxemburgi ház kihalása után a Habsburg házra kellett volna szállania; ha pedig ez halna ki előbb, akkor az osztrák tartományoknak a már fentebb idézett, a magyar király és az osztrák herceg között érvényben álló szerződés szerint[18] előbb a magyar királyi házra, majd ha ennek is magva szakadna, a luxemburgi házra kellett esniök.[19]

[1] Lásd a VII. rész 92. oldalán.

[2] „O lyeber her, foh mych, nycht thewth mych!”

[3] „Wezteg kurvanewfya zaros nemeth; iwottatok werenkewt, ma yzzuk thy weretheketk!”

[4] Küküllei Thuróczynál III., 32. – Dubniczi krónika, Fontes dom. III., 166. – Diessenhofen, Höflernél 21.

[5] Fejér, Cod. Dipl. IX/3., 37.

[6] Fejér, Cod. Dipl. IX/3., 162. – Anjouk. dipl. Eml. II., 407., 410. sz. –Cod. Dipl. Moraviae, IX. 127.

[7] Cod. Dipl. Moraviae, IX., 181., 185. – Zahn, Austro-Friulana, Fontes rer. Austr. II.

[8] Schels, Kriegsgeschichte der Oestreicher I/2., 47.

[9] Fejér, Cod. Dipl. X/3., 228. – Katona Hist. Crit. X., 286. – Cod. Dipl. Moraviae, IX. 196.

[10] Dlugoss, Hist. Polon. III., 290.

[11] Palaczky, Geschichte von Böhmen, II/2., 363. Erről az ügyről a következőket írja: „Dass Karl IV. sie (t. i. Erzsébet özv. királynét) mit einem Namen bezeichnete, welcher für einen Sohn der kränkendste ist, bestätigt sich auch durch einen Schmähbrief, den König Ludwig an ihn desshalb gescrieben und wir in einem gelichzeitigen Formelbuche gefunden haben. König Ludwig sagt darin unter anderm, dass Karl IV., wenn er zu viel getrunken, weder seiner Sinne, noch seiner Zunge mächtig sei.”

[12] Dlugoss, Hist. Polon. IX., 1134.

[13] Fejré, Cod. Dipl. IX/2., 292.

[14] Schels, Kriegsgeschichte der Oestreicher I., 47.

[15] Fejér, Cod. Dipl. IX/3., 408.

[16] Schels, Kriegsgeschichte der Oestreicher I., 47.

[17] Theiner Monum. Hung. II., 100., 105. – Cod. Dipl. Moraviae IX., 452. – Fejér, Cod. Dipl. IX/3., 452. – Dlugoss, Hist. Polon. III. 295.

[18] Lásd a 147. oldalon.

[19] Fejér, Cod. Dipl. IX/3., 360., 452. – Küküllei János, Thuróczynál, III., 35. – Dlugoss, Hist. Polon. IX., 1136. – Steyerer, „Commentarii pro hist. Alberti II. ducis Austriae (Lipcse 1725.) – Lichnovszky herceg, Geschichte des Hauses Habsburg. (Wien, 1836–44), IV. – Palacky, Geschichte von Böhmen, II/2., 370.