Alig, hogy Lajos király seregével elhagyta Horvátországot, Velence, mely addig, míg a magyar sereg közel volt a tengerparthoz, így többek között még 1345 július 23-án is a legnyájasabb tartalmú levelekkel édesgette magához a záraiakat, most a Lajos királyhoz küldött követség miatt éktelen dühre gerjedve, Zára megtámadását határozta el. Erre a célra Dandolo András doge Giustiniani Márk parancsnoksága alatt tekintélyes számú gyalog és lovas hadat küldött ki, míg ugyanakkor Canalis Péter tengernagynak öt gályából álló hajóhadával a tenger felől kellett a várost elzárnia.

Nevezett tengernagy augusztus 12-én ért a zárai kikötőbe s eleinte mintha csak barátságos látogatás és a város ügyeiről való tanácskozás lett volna célja, több előkelő zárai polgárt magához kéretett s azokkal együtt a nyilt tengerre visszahuzódva, kijelentette, hogy mindaddig foglyainak tekinti őket, amig a Zárában levő összes velencei polgárok minden vagyonukkal és ingóságaikkal együtt a hajókon biztonságban nem lesznek. Amikor pedig a megriadt zárai elöljáróság felvilágosító követséget küldött a velencei hajóhad parancsnokához, ez fenhéjázón azt válaszolta, hogy a kérdés megoldásának két útja van: vagy bontsa le falait és erődítéseit Zára és ismerje el korlátlanul urául Velencét, vagy fogjon fegyvert és vívja ki – ha bírja – önállóságát. Hasonló visszatutasító válasszal érkeztek vissza a dogehoz és a szenátushoz küldött Martinuzzi és Petrizo követek is.

Ily körülmények között a záraiak, másfél évre ellátva lévén a szükségesekkel, a harcot választották és ezt követség útján Lajos királynak bejelentve, sürgős segítséget kértek tőle. Erre Canalis tengernagy Zárát tengerzár alá helyezte, hogy semminemű vizi járómű oda be ne juthasson. Azonkívül a tengerparti városokat, Spalatot, Traut, Sebenicot, stb. felszólította, hogy a Velencével kötött egyezmény értelmében ismerjék kötelességüknek, hogy az ellene fellázadt és vele harcban álló záraiaknak személyekben és vagyonban, szárazon és vizen tőlük telhetőleg minél nagyobb kárt tegyenek.

A szárazföldi haderő parancsnokának Gustiniani Márknak, aki augusztus 22-én Nonában tartózkodott haderejével, Dandolo doge a kormánytanács megbízásából meghagyta, hogy Zárának a szárazföld felőli oldalról minél nagyobb kárt okozzon; lovassága által, amelynek kötelékében 500 bőrsisakos (barbutus) is volt, szünet nélkül portyáztasson és kímélet nélkül fosztogassa, gyujtogassa és pusztíttassa a záraiak birtokait; szóval ott és olyan károkat tegyenek bennünk, ahol és aminőt egyáltalában lehet. Egyszersmind parancsot kapott Giustiniani, hogy nyomban fogjon hozzá a szárazföld felöli oldalon Zára ostromához, amellyel szemben, hogy kirohanások ellen védve legyen, favárat[1] építsen, melyhez a szükséges anyag már útban van Nona felé.

De még ezzel sem érte be a velencei köztársaság; hogy ezúttal biztosan és végérvényesen térdre szorítsa Zárát s a főváros révén egész Dalmáciát is végleg elszakítsa Magyarországtól, nagyarányú bosszúművéhez segítő társakat is verbuvált. Így többek között felszólította a vegliai grófokat, a Frangepánokat, a csatlakozásra, de ezek állhatatosan kitartottak magyarbarát politikájuk mellett. Éppúgy nem hagyta magát eltántorítani az aquilejai patriárcha sem, aki továbbra is a záraiakat segítette. Nem így a korbáviai grófok, Czirják (Curiatius) fiai Gergely és Pál, akik még arra is vállalkoztak, hogy a magyar királyhoz szító Budiszló testvérüket is megnyerik Velence ügyének. Azonképpen megkötötték az egyességet a dogeval a Brebiri Subičok, Pál osztrovicai és Mladen klissai gróf is és ugyancsak Velence pártján állott az ostrom alatt Carrara Jakab, Padova hercege is.

Lajos király örömmel és szívesen vette tudomásul a záraiak ragaszkodását és 1345. augusztus 25-én kelt levelében kitartásra buzdítván őket, megigérte, hogy minél előbb segítségükre siet, ami a záraiak körében óriási lelkesedést keltett. Egy másik követséget Endréhez menesztett Nápolyba, aki azt szeptember 17-én, épp meggyilkolása előestéjén fogadta és szintén kilátásba helyezte támogatását, de a bekövetkezett tragédia, amelyről alább részletesen beszámolunk majd, részben lehetetlenné tette, részben kedvezőtlenül befolyásolta a záraiak kilátásba helyezett támogatását.

Közben a záraiak szeptember 6-án megtámadták és megverték a velencei hajóhadat, de néhány nap mulva Canalis tengernagy még hatalmasabb hajóhaddal jelent meg a város előtt, s miután a zárai hajók a chioggai, pescarai és ortonai kikötőkben is kárt tettek az ottani velenceiek javaiban, ezeknek a zárai hajóknak üldözésére két gályát küldtek ki az anconai és apuliai partok felé. Anconára Velence még azért is haragudott és felelősségre is vonta, mert ismételten élelmiszerekkel telt hajókat küldött a záraiaknak s azonkívül még egy óriási láncot is, mellyel azok augusztus 30-án kikötőjüket hathatósan lezárták.

A tenger és a szárazföld felöli oldalon megszigorított tenger- illetve ostromzár napról-napra jobban megnehezítette a záraiak helyzetét, akik újból követséget küldtek Visegrádra sürgős segítség kieszközlése végett és Lajos király ennek folytán nyomban parancsot küldött Lendvai István szlavon és Kotromanovics István bosnyák bánnak, hogy haladéktalanul induljanak a szorongatott város támogatására. Ő maga azért nem mehetett, mert ezidőtájt kapta a lesujtó hírt Endre öccsének meggyilkolásáról.

Azonban Lendvai és Kotromanovics bánok Velence által megvesztegettetvén, csak igen hanyagul jártak el tisztükben és az ostromló had megtámadását sürgető, hozzájuk küldött zárai követeknek azt válaszolták, hogy még kétszer annyi erővel sem volnának képesek a velenceiek favárát eredménnyel megtámadni.

A csalódott záraiak most újból Lajos királyhoz küldtek, kérve őt, hogy igéretéhez képest személyesen jöjjön el segítségükre, mert ők tántoríthatatlanul bíznak és hisznek az ő igéretében és semmi szín alatt sem akarnak elszakadni Magyarországtól. Erre a király azt felelte, hogy a következő (1346) év elején, bár már akkor sejtette, hogy a nápolyi ügyet is karddal kezében kell majd megoldania, teljes erővel biztosan eljő a város segítségére, és ezt az igéretét 1346. március 3-án újból megismételte,[2] kérvén őket, hogy odaérkezéséig a maguk erejével igyekezzenek kitartani. Ez ismételt biztatásokra a záraiak meg is feszítették minden erejüket, úgy hogy a tél folyamán a velenceiek nem sokra mentek velük szemben. E miatt a dühében tajtékzó signoria[3] széltében, hosszában kihirdettette, hogy 50.000 aranyat és teljes testi biztonságot helyez kilátásba annak, aki a makacskodó Zárát, ha máskép nem, hát árulással kezére juttatja.[4]

[1] Ez a favár a velenceieknél „bastida” a záraiaknál „steccata”, a magyaroknál pedig „székács” név alatt foredul elő. Lucius, de Reg. Dalmat. et Croat. Lib. IV. c. 15.: „Bastida ab Ungaris Scekach dicta.” Thúróczy is (III. 8.) Scekach-nak, a Budai Krónika Sticatum-nak, a Dubniczi Krónika (VIII. fej.) pedig Sacatumnak nevezi. – Anonymus de Obsidione Jadrensis (Lib. I. c. 18.) szerint az olaszoknál és longobárdoknál a favár neve „bastida”, a horvátoknál és dalmátoknál „sticcata”. – Schwandertnél (SS. Rer. Hung. III.) az 1347. és 1351-iki királyi oklevelekben ez áll: „quoddam castrum beneforum Scykach apellatum”. (Lásd dr. Dékáni Kálmán, János minorita Nagy Lajosról szóló krónikatöredéke, 51. old. 1. jegyz.)

[2] Fejér, Cod. Dipl. IX/1., 348. – Anonymus de Obsid. Jadr. 698.

[3] Ez volt a velencei kormánytanács, illetve a doge minisztériumának hivatalos neve.

[4] Anjouk. Dipl. Eml. II., 79–82., 84., 86–89., 92., 94., 102., 112., 114., 117. – Anonym. de Obsid. Jadr., Schwandertnél III. 670. – Historia Cortusiorum, Muratorinál XII., 919.