A szerencsétlen litván hadjárat új háborúnak vált forrásává. A hazatérő Károly morva őrgróf ugyanis a Lengyelországon át vezető rövidebb útat választván, Kalisz tájékán majd hogy el nem fogatott Kázmér lengyel király által. Bár Károlynak csellel bántatlanul sikerült a neki szánt kelepcéből kijutni,[1] atyja, János cseh király annyira felháborodott a fián elkövetett méltatlanságon, hogy azt megbosszulandó, még ugyanazon évben hadat vezetett a lengyelek ellen. De ezek megelőzték őt, mert Kázmér az akkori cseh fenhatóság alatt álló Ratibor ás Troppau kerületekbe betörvén, az ottani vidékeket kegyetlenül pusztítani kezdé. Ámde a helyszínen megjelent csehek csakhamar visszaszorították és nyomon követték a lengyeleket Krakó felé, amelyet aztán ostromolni kezdtek.

Kázmér szorult helyzetében a magyar királytól kért segítséget, de ez ugyanekkor Horvátországban lévén elfoglalva, személyesen nem mehetett, hanem a Lengyelországgal szomszédos vármegyék hadi népét lóra ültetvén, ezt Szécsi Miklós, Nógrád, Sáros és Szepes megyék ispánjának és királyi étekfogó mesternek, valamint Poháros Péter Abauj vármegye ispánjának parancsnoksága alatt egyenesen Krakó alá irányította. Az ideérkezett magyar hadnak csakhamar sikerült a lengyel fővárost az ostromzár alól feloldani s aztán a lengyelekkel egyesülve, veszteségteljes visszavonulásra kényszerítette a cseh sereget, mire János király szívesen elfogadta az 1345 november 11-én felkinált fegyverszünetet, melyet a pápa közbenjárására csakhamar béke is követett.[2]

[1] Az erre vonatkozó közelebbi részleteket lásd: Palacky, Gesch. Von. Böhmen, II/2., 259.

[2] Thúróczy, III. 4. – Dlugoss, IX. 1073. – Vita Caroli 106. – Raynaldus, Annal. Eccles. az 1345. évhez, 14–16.