A német lovagrend nagymestere, Dusemer Henrik, a pápa jóváhagyásával és támogatásával keresztes had vezetését tervezte a még mindig pogány litvánok ellen s az összes keresztény fejedelmeket fölszólította az abban való részvételre. János cseh király és fia, Károly morva őrgróf rábeszélésére Lajos magyar király is megigérte ebben a hadjáratban való részvételét s így nem nagy sereggel, hanem válogatott vitézekből álló erős kisérettel 1344 dec. 6-ika körül Brünnbe megérkezve, innen a cseh királlyal és fiával Teschenbe, majd az Odera mentén Boroszlóba, a keresztesek gyülekező helyére ment, ahová az egész társaság 1345 január legelején megérkezett. A király kiséretében voltak többek között: Laczkfi István erdélyi vajda és fia, Dénes királyi lovászmester, továbbá Nagymartoni Pál országbíró unokaöccse, Lőrinczfia Miklós mester, aki jókora kísérettel, saját költségén követte királyát és rettenthetetlen bátrosággal állott szolgálatára.[1]

Boroszlóban IV. Vilmos hollandi és hennegaui gróf, világlátott lovag és híres kockajátékos, a tapasztalatlan Lajos királytól 600 aranyforintot nyert s midőn ez utóbbi efölötti bosszankodását nem tudta eléggé palástolni, a fenhéjázó gróf egész nyereményét a körülállók közt szórta szét, mondván, hogy ő nem szorult kockanyereségre és csak azon csodálkozik, hogy a magyar királyt, akinek országa hír szerint nagyon is bővelkedik aranyban, az ily potomság annyira bánthatja.[2]

Boroszlóból Königsbergbe indult az egyesült had s itt a lovagrend vette át a vezetést a Njemen folyón át Litvánia belsejébe. A hadműveletek az említett folyó mentén Vielona és Pisten ostromával vették kezdetüket, de nemsokára az a hír érkezett az ostromlók táborába, miszerint a Kieystut és Olgerd hercegek vezette litván had a szövetségesek hátában Königsberg felé tart. Erre a keresztesek nyomban beszüntették az ostromot és 1345 február 2-án a visszavonulást megkezdvén, gyors menetekben igyekeztek Königsberg felé, ahol az ellenségnek se híre, se hamva nem volt. A litván had megkerülő műveleteiről szóló hír misztifikációnak bizonyult.

Miután ekkor már olvadozni kezdett s az ottani mocsaras vidéken utak és hidak hijján ily időben a hadviselés lehetetlenné vált, a keresztesek több bosszúsággal mint nehéz szívvel kénytelenek voltak eredmény, zsákmány és hadidicsőség nélkül szétoszolni és hazájukba visszatérni.[3] Ehhez képest Lajos király február közepén már ismét Visegrádon volt.

[1] Sopronm. Oklevélt. I. 195. – Anjoukori Okmt. V. 576. – Dubniczi Krónika, Fontes domest. III., 141. – Katona Hist. Crit. IX. 359.

[2] Vita Caroli, Böhmernél, Fontes I. 265.

[3] Thúróczy, III. c. 4. – Vita Caroli 105. – Kojalovicz, Hist. Lithuaniae, I. 305. – Dlugoss, IX. 1070. – Benes von Weitmil 287.