Károly Róbert, a későbbi I. Károly magyar király, mint tudjuk, soha sem szűnt meg lemondani a nápolyi trónra való jogos igényeiről, azonban a magyarországi belső bajok nem engedték meg, hogy ezt a kérdést a kellő erővel és nyomatékkal fellépve, végleg elintézze. Ily körülmények között jött létre a csak féleredményt jelentő 1333. évi nápolyi megállapodás,[1] mely kilátásba helyezte ugyan a nápolyi trónt Endre herceg számára, de kedvenc tervének igazi megvalósulását Károly király már nem érte meg. Ha sejtette volna, hogy a nápolyi ügyből minő bonyodalmak származnak majd utódára és az országra, akkor alighanem még életében megfeszítette volna minden erejét, hogy ez a kérdés még életében teljesen elintéztessék.

Amikor Róbert siciliai király halála után ennek végrendelete következtében a bonyodalmak egész özöne felszínre került, Lajos magyar királyt már fiatal kora is visszatartotta attól, hogy a kényes ügy elintézését saját maga vegye kezébe. Így támadt aztán a gondolat, hogy Erzsébet királyné jár majd el a dologban: ez az utazás és közbenjárás azonban, anélkül, hogy valóban kézzelfogható eredménnyel járt volna, mert a történtek után az ügy jórafordultában sem a király, sem Erzsébet özvegy királyné, sem az udvarhoz közelálló körök nem igen bíztak, rengeteg pénzáldozatokat rótt a gazdasági és pénzügyi tekintetben még csak lábbadozófélben levő országra.

[1] Lásd. a VII. rész 103. oldalán.