A Lengyelország és a német lovagrend között 1330-ban megkötött béke[1] nem sokáig tartott. Már 1332-ben mindkét felet ismét fegyverben találjuk egymással szemben, mely alkalommal Károly király ismét tekintélyes haddal segíté apósát. Azúttal lengyel területen, Radziejovnál komoly, véres csatára került a dolog, melyben a magyarok ismét fényesen kitettek magukért és amelyben Dlugoss szerint 20.000 német lovagrendbeli vitéz maradt a csatatéren. Ennek dacára a német lovagrendbeliek nemsokára még egy újabb támadást intéztek Kujavia ellen, amelyet minden áron hatalmukba akartak keríteni, de miután a János cseh királytól várt segítség nem érkezett be, a lovagrend praeceptorai fegyverszünetet kértek, amelyet egy év tartamára meg is kaptak.

János cseh király mailbergi csatavesztése és a német lovagrend felett kivívott fényes győzelem folytán Lokietek Ulászló kedvezőnek látta az alkalmat, hogy a tőle elpártolt és János cseh királyhoz szegődött sziléziai hercegeken is bosszút álljon. El is küldte tehát fiát, Kázmért a győzelmes lengyel–magyar sereg élén Sziléziába, ahol a rövidesen mintegy 50 erődített helyet ejtett birtokába, aminek megtörténte után a sziléziai hercegek ismét kénytelenek voltak Lengyelország fenhatóságát elismerni.[2]

[1] Lásd a 99. oldalon.

[2] Dlugoss, Hist. Poloniae 1002.